A hazai egyetemi orvosképzés 1770-ben indult meg. Addig csak külföldön tanult, európai egyetemeken diplomát szerzett orvosok teljesítettek szolgálatot nálunk. A legnevesebb akadémiai jellegű orvosképző iskolát, a "püspöki orvosi iskolát" Esterházy Károly egri püspök alapította 1769-ben. Ám az egri iskola csak 1774-ig működött - erről a Mentőmúzeum igazgatója, Debrődi Gábor ír A magyar mentésügy története (1769-2012) című könyvében. (Ezen információk egy része a Mentőmúzeum honlapjáról is letölthetőek.
Mielőtt a könyvet elolvasnánk, érdemes azonban elmennünk az Országos Mentőszolgálat Markó utcai állandó kiállítására: a látogatás - és a honlapról letölthető videók megnézése - után ugyanis sokkal könnyebb a leírtakat elgondolni, magunk elé képzelni.
A Nagyszombati Egyetem (a mai ELTE elődje) az egri orvosi iskola alapítása után egy évvel, 1770-ben indította el az orvosi képzést. Debrődi szerint ekkor veszítették el a sebészcéhek mesteravatási jogukat. Bokor Árpád Attila, a Kresz Géza Mentőmúzeum munkatársa szerint a korabeli borbélysebészek elsősorban sebészeti eseteket, s a mai mentők egyik előfutáraként elsősegély-nyújtási feladatokat is elláttak. Tudásuk természetesen elmaradt az akkori akadémiai orvoslás szintjétől, de kiváló kézügyességük és gyakorlatias hozzáállásuknak köszönhetően nemcsak a polgári, hanem a katonai népegészségügy rendszerében is kiemelkedően fontos szerepük volt.
5.-es biológiakvíz: hány veséje van egy embernek? – 10 kérdés az emberi testről
1752-ben és 1755-ben Mária Terézia intézkedéseket hozott a vármegyei orvos, illetve a járási sebész alkalmazásáról. Ez óriási előrelépést jelentett, jóllehet az esetenként óriási kiterjedésű megyékben egy-egy orvos nem oldhatta meg teljesen a sürgősségi ellátást. 1769-ben rendelet jelent meg a vízbe fúltak mentéséről: ez a felvilágosult abszolutizmus időszaka volt. A jó szándékú uralkodó - Mária Terézia - mindent szabályozni akart. E sorba illeszkedett I. Ferenc (aki már kevésbé volt jó szándékú, de szabályozni ő több dolgot akart) megfagyottak ellátásáról szóló rendelete. 1799-ben baleseti sérültek elsősegélynyújtásáról született hasonló jogszabály.
A hazai céhrendszert, így a sebészcéhek működését az 1872-es Ipartörvény törölte el Magyarországon. 1876-ban pedig az új tanulmányi rend értelmében miniszteri rendelet szüntette meg a képzésüket. Az elsősegélynyújtás ettől kezdve véglegesen orvosi feladattá vált.
A törvény ellenére egyetlen város sem érezte annak igényét, hogy mentőintézményt állítson fel. A mentés feladata így sokáig a rendőrség hatáskörébe tartozott. A kerületi kapitányságokat és rendőrlaktanyákat mentőszekrényekkel, hordágyakkal szerelték fel. Rendőrorvos szállt ki a baleset helyszínére, kísérete előállított vizsgálati foglyokból állt. Ez a kíséret zárt, fedeles hordágyon szállította a beteget kórházba - írja Debrődi.
A szomszédos Bécsben már 1803-ban kormányrendelet írta elő mentőintézet felállítását, és Ausztriában is rendőrök látták el a mentést. Az első osztrák mentőegyesületet egy borzalmas tragédia hívta életre; az 1881. december 8-án leégett Ringtheater, több mint ezer ember halálát okozta - magyarázta Bokor a múzeumi tárlaton is látható korabeli rajzokat és tudósításokat.
E kudarc nyomán alapította meg báró Jaromir Mundy, a bécsi Máltai Lovagrend főorvosa a Bécsi Önkéntes Mentő Egyesületet. Az osztrák példát látva, Kresz Géza a budapesti V. kerület tisztiorvosa ugyanezt a rendszert akarta átvenni. Ráadásul a Duna két partján, lehetőleg a hidak közelében 6-8 mentőház felállítását javasolta, a mai sürgősségi osztályok előfutáraként. A mentőházakban két mentő teljesített volna szolgálatot, ám Kresz elképzelései ekkor még nem valósulhattak meg.
Nálunk alakult meg először a szervezett mentőszolgálat
A professzionális magyar mentésügy mégis ekkortájt vette kezdetét, mert Európában másodikként nálunk alakult meg 1887-ben a szervezett mentőszolgálat. Bár a Budapesti Önkéntes Mentő Egyesület (BÖME) még az országban sem az első volt - hiszen Temesváron 1886-ban jött létre hasonló egyesület -, a magyar fővárosban alapított mentőintézmény újdonsága a szakmai felkészültségben és szervezettségben rejlett.
A BÖME-nek voltak magyar előzményei is. Számolva az utazás során történő esetleges balesetekkel a magánvasút-társaságok már orvosokat és borbélysebészeket is alkalmaztak. Az első hazai mentő- és üzemegészségügyi szolgálatot Csatáry Lajos államvasúti főfelügyelő szervezte meg. 1870-től a MÁV pályaorvosi hálózatát és országos vasúti mentőszolgálatát is kiépítette. Az első három mentővagont ő gyártatta le a MÁV-val 1882-ben, és ezt a világújdonságot aztán a német és az orosz vasutak is átvették.
Csatáry országos hálózatszervező munkássága is jelentős: a fővonalakon 30, a vicinálisokon 50 kilométerenként pályaorvos volt riasztható balesetekhez. Vasúti mentőeszközök, hordágyak, mentőszekrények voltak az állomásokon, a kalauzkocsikban pedig sürgősségi kötszeres mentőtáskákat rendszeresítettek. Orvosi, elsősegélynyújtó eljárásai is korszerűek voltak: újraélesztéskor a levegőbefúvást mellkasi kompresszióval kombinálta, ami majd a huszadik században terjed el világszerte. A mentővagonokat folyamatosan fejlesztették: 1908-an már a harmadik generáció szolgált a vasútnál. Ez már műtővagon volt, amelybe műtőasztalt, sterilizátort, gázfőzőkészüléket, sőt a sebészeti beavatkozásokhoz padlóba süllyesztett jégtartót is beszereltek.
Mire tehát Kresz Géza 1887. május 8-án összehívta a BÖME alakuló közgyűlését, komoly eredményeket értek el a magyar vasúti pályaorvosok. Ám a mentéssel foglalkozókat nem fogadta kezdetben elismerés. Számos fővárosi orvos sarlatánságnak nevezte e tevékenységet, és a klientúra elrablóit látta benne. Kresz Géza ellen kiadványokat publikáltak - a nevét viselő múzeum tárlóiban is látható egy korabeli ügyvéd őt támadó írása.
A BÖME hivatalos működését 1887. május 10-én kezdte el, és a támadások ellenére kiderült, hogy egyre nagyobb szükség van a mentőkre. A hagyományos orvoslással foglalkozók képtelenek voltak teljesíteni a sürgősségi betegellátást, a városszerte zajló építkezéseken sok ezer ember dolgozott, az üzemi és közúti balesetek pedig mindennapossá váltak. Az első mentőállomás az V. kerületben, a Szent István-bazilika előtti Lipót templombazár 47. számú üzlethelyiségében működött. A mai Markó utcai központ, a Mentőpalota pedig 1890-ben készült el. A BÖME részben közadakozásból fejlődött ekkoriban.
Az első mentőgépkocsi Magyarországon 1902-ben állt szolgálatba, 3,5 lóerős motorját elektromos akkumulátor hajtotta. Ez ma a mentőorvosi kocsinak felelne meg: az orvost szállította a baleset helyszínére, és nem a beteget. A Budapesti Önkéntes Mentő Egyesület betegeit ugyanis a XIX. század végéig, a XX. század elejéig még fogatolt mentőkocsikkal vitték kórházba. Az első, fekvőbeteg szállítására is alkalmas gépkocsi 1909-ben állt üzembe, ezt már 22 lóerős motor hajtotta. A jármű a francia Berliet gyár terméke volt.
Sorozatunk második részében a hazai mentőszolgálatok fejlődését, különösen a világújdonságnak számító rohamkocsi-koncepció kialakulását követjük nyomon.
A szerző az OSZK 1956-os Intézet munkatársa
