Magyarország lélekszáma 1980 óta évről évre csökken. A legutóbbi, 2022-es népszámlálás adatai alapján mostanra csupán mintegy 9,6 millióan élünk itthon. Az ezredforduló óta mintegy hatszázezer fővel vagyunk kevesebben. Tóth János filozófus, demográfus szerint ez a tendencia rendkívül súlyos következményeket vetít előre az ország működőképessége, ennél fogva az itt élő emberek jóléte szempontjából. A Szegedi Tudományegyetem habilitált egyetemi docense minderről a Magyar Közgazdasági Társaság (MKT) online kerekasztal-beszélgetésén beszélt kedden.
„Ha népességcsökkenésről van szó, a legtöbben a nyugdíj problémájára, illetve általában az eltartottak kérdésére szoktak gondolni. Csakhogy ez a probléma sokkal átfogóbb. A közvélemény úgy hiszi, hogy ez csupán a 'demográfia problémája'. Azaz létezik valamiféle speciális demográfiai tér, ahol ezek a negatív folyamatok lezajlanak, de közben minden más megy tovább a maga útján. A népességcsökkenés azonban minden egyes ágazat leépülését jelenti, és nem csupán a gazdaságban, hanem az élet minden területén” – hívja fel a figyelmet. Hozzátette, elképzelhetetlen, hogy demográfiai leépülés közepette a gazdaság fejlődni, virágozni tudjon. „Tulajdonképpen ha a népességcsökkenést nem tudjuk megállítani, akkor egyetlen társadalmi problémát sem tudunk megoldani” – húzza alá.
Hasonló álláspontot fogalmaz meg Reichert János publicista is: „Úgy szoktam mondani, hogy a magyar államiság elpárolog. Éppúgy, mint egy elöregedő szövet, amely egyre több ponton kiszakad, ahogy a szálai elengedik egymást. Ez zajlik Magyarországon immár jó pár éve, és a jövőben csak egyre gyorsuló ütemben fog folytatódni. Nézzük csak meg akár a tömegközeledést, az egészségügyet, a közoktatást, a postát, és még folytathatnám a sort. Arról van szó, hogy az egyre katasztrofálisabb demográfiai állapotok miatt ezek az állami alrendszerek elveszítik a működőképességüket. Az iskolák például a kevés gyerek miatt nem tudnak működni, az egészségügy az elöregedő társadalom egyre több betegét nem tudja ellátni és így tovább” – mondja Reichert. A közelmúlt eseményeiből merítve felidézte az Országos Kórházi Főigazgatóság bejelentését is, amely egyszerre húsz kórházi osztály részleges vagy teljes leállásáról adott hírt. „Muszáj szünetelnie az ellátásnak, mert nem maradt, aki működtesse. Ez a demográfiai katasztrófa, és ebben élünk.”
Miért csökken a népesség?
Előadásában Tóth János azokra a társadalmi változásokra vezette vissza a népességcsökkenést, amelyek a hagyományos paraszti gazdálkodásra és önellátásra épülő berendezkedésből elvezettek mai modern életmódunkhoz. E folyamat során nagy változáson ment keresztül egyebek mellett az emberek családhoz, szexualitáshoz való viszonya, aminek mintegy mellékhatásaként, járulékosan háttérbe szorult a gyermekvállalás. A tradicionális társadalmakban a gyermeknevelés költségei lényegesen elmaradtak a maitól, sőt, a gyerekek hasznot is hoztak családjuknak, hiszen munkaerőként jelentek meg a család életében. Jelentős részben emiatt sokkal elterjedtebbek voltak a sokgyerekes nagycsaládok.
Hogy innen milyen éles változás vezetett el a napjainkra jellemző trendekhez, kiválóan példázza Dél-Korea esete. E ponton érdemes pár szót ejteni egy statisztikai mutatóról, amelyen keresztül jobban meg lehet érteni a népesedési folyamatokat: az úgynevezett teljes termékenységi rátáról. Leegyszerűsítve azt mutatja meg, hogy egy adott korban élő nők átlagosan hány gyermeket hoznak világra életük során. Ha ez a mutató tartósan eléri a 2,1-es értéket, akkor a népességszám szinten tud maradni, nem csökken. Ellenkező esetben a társadalom elöregszik, fogyatkozik.
Dél-Koreában a múlt század 50-es, 60-as éveiben még hat körül alakult a termékenységi ráta, majd a gyors modernizáció hatására előbb a 80-as évekre a 2,1-es határ alá zuhant be, mostanra pedig csupán 0,8-as értéket ér el. Ez utóbbi a világ országai között az egyik legalacsonyabb mutató jelenleg. Az ázsiai országban már a 2000-es évek közepén demográfiai válságot hirdetett a kormányzat, az azt követő másfél évtizedben pedig összesen 156 milliárd dollárnyi összeget fordított különböző intézkedéseken keresztül a gyermekvállalási kedv javítására – mindeddig kevés sikerrel. A demográfus szerint ez a példa is jól mutatja, hogy a fejlett társadalmakban a népességcsökkenés problémáját nem lehet pusztán pénzzel megoldani.
Mi várható itthon?
Reichert János arról beszélt, hogy noha a népszámlálásból ismert, hogy ma 9,6 millió körüli a magyarországi népesség száma, ez önmagában nem sokat árul el a hazai demográfiai folyamatokról. A népességszám hiába haladja meg mintegy 2,7 millióval a múlt század kezdetén feljegyzett értéket, alig több a szülőképes korú nő, mint 1900-ban volt, és már most biztos, hogy a 2030-as évekre tovább fog csökkenni.
5.-es biológiakvíz: hány veséje van egy embernek? – 10 kérdés az emberi testről
Ez
a termékenységi ráta azt jelenti, hogy 100 nő átlagosan 210 gyermeket hoz a világra élete során.
Mivel valamelyest mindig több fiú születik, ezért a 210
gyermekből lesz egy generációval később mintegy 100 szülőképes korú nő. Tehát ekkor
állhat elő az a helyzet, hogy nem csökken a népességszám.
A 2,1-es átlag mellett Reichert János egy másik fontos határt is meghúzott: az 1,44-es termékenységi rátát. Utóbbi esetén két generáció (mintegy hatvan év) alatt megfeleződik a szülőképes korú nők száma. Lényegében ez az, amit itthon ma látni lehet, hiszen az 1981 utáni időszakban a termékenységi ráta éves átlaga mindössze 1,52 volt 2022-ig bezárólag. „Míg 1974-ben 90 ezer nő született, addig 2021-ben 45 ezer, vagyis a fele. Ez mindennél többet mond arról, hogy mi vár ránk” – emelte ki a publicista.
Összességében kirajzolódik, hogy miközben – a várható élettartam növekedése révén is – egyre szélesedik az idős, 65 év feletti korosztály aránya a magyar társadalomban, addig a fiataloké és aktív korúaké csökken. Az elmúlt hatvan évben a húsz éven aluliak száma a korábbi hatvan százalékára esett vissza, és ez a trend várhatóan a jövőben is folytatódni fog. Ugyanebben az időszakban az idősek száma több mint a duplájára emelkedett.
Nem túl fényes jövőkép
Vajon ki lehet-e törni a negatív spirálból, azaz megállítható-e a népességfogyás? Az említett beszélgetésen Tóth Pál Péter demográfus fogalmazta meg a legpesszimistább véleményt, aki saját bevallása szerint nem látja annak realitását, hogy a népességfejlődést hosszú évszázadokon keresztül megalapozó folyamatok újra működni tudjanak. Reichert János szerint a legfontosabb lépés az lenne, hogy a társadalom hajlandó legyen tudatosítani magában a demográfiai katasztrófa tényét. Elvileg segíthetnének egyes családpolitikai támogatások, de Tóth János szerint pusztán pénzügyi támogatásokkal nem lehet ellensúlyozni "a modern társadalmi berendezkedés szülésellenes jellegét". A gazdagabb országokban, mint amilyen Dél-Korea, ezeknek semmilyen gyermekvállalást ösztönző ereje nincs, de a kevésbé tehetős országokban, mint például Magyarországon sem elegendőek ahhoz, hogy fordulat álljon be - véli. A szegedi demográfus abban lát reményt, ha sikerülne a közvélekedést – legalábbis részben – visszafordítani a tradicionális társadalmakban uralkodó nézetekhez.
Benda József szocializációkutató, társadalompedagógus összefoglalásképpen úgy fogalmazott: vissza kell állítani a családban végzett gyermeknevelési feladatok megbecsültségét, amelyet ma beszédesen sokszor csak láthatatlan munkának nevezünk. Hozzátette, itthon hiányoznak azok az erőforrások, amelyek a sok gyermeket nevelő nagycsaládokat segítenék, miközben történelmileg mindig is ezek biztosították a megfelelő termékenységi ráta fennmaradását. Benda József egy korábbi interjúnkban bővebben is beszélt arról, szerinte milyen állami intézkedésekre lenne szükség ahhoz, hogy akik szeretnének, valóban képesek legyenek sok gyermeket felnevelni. Mindezt egy olyan környezetben, ahol egyetlen gyermek felnevelése 18 éves koráig nagyjából 27 ezer óra időbefektetést igényel a szülőktől.
Ez is érdekelhet
Borítókép: Getty Images
