Orvosprofesszorok a közegészségügy reformjáról főcímmel és Kell-e külön közegészségügyi minisztérium? alcímmel kezdődött az a cikk, amely száz évvel ezelőtt, 1917. szeptember 7-én jelent meg Az Est című lapban. Az újság így fogalmazott: "Az új minisztériumok szervezése aktuálissá tette a közegészségügyi kormányzat reformjának kérdését. Azzal a kéréssel fordultunk tehát több tekintélyes orvos-tanárhoz, hogy fejtsék ki e kérdésről nézeteiket."
Ekkoriban a kormányzat háromféle döntési verzió között mérlegelt. Az első szerint hagyták volna a közegészségügyet a belügyminisztériumnál, ahová sajátos módon addig tartozott. Ez a változat is hozhatott volna újdonságot, hiszen felmerült, hogy a közegészségügyet a belügyön belül egy kicsit nagyobb autonómiával ruháznák fel, és erősítik az orvosok szerepvállalását a közigazgatásban, például egy olyan államtitkárral, aki orvosi képesítéssel is rendelkezik. A második verzió szerint az újonnan létrehozandó népjóléti tárcán belül kapott volna nagyobb szerepet a közegészségügy irányítása. A harmadik lehetőség pedig az volt, hogy önálló tárcát kap a terület a frissen, 1917 augusztusában kinevezett miniszterelnök, Wekerle Sándor kormányában.
Augusztustól egyébként tárca nélküli miniszterként Batthyány Tivadar gróf volt megbízva a "szociális jellegű teendők vitelével". Ezután Wekerle elődje, a volt miniszterelnök, Esterházy Móric gróf - Esterházy Péter író nagyapja - Wekerle kormányában lett tárca nélküli miniszter 1918 januárjában, és e minőségében a népegészségüggyel foglalkozott 1918 májusáig. (Erről Bölöny József közöl adatokat a Magyarország kormányai 1848-1975 című kötetében.) Az Est által 1917 szeptemberében megkérdezett professzorokat azonban nem is elsősorban a kormányzati struktúra átalakítása és a napi politikai kavarodások izgatták, hanem önálló gondolatokkal álltak elő, és egyöntetűen a közegészségügy (nem a teljes egészségügy) államosítását hangsúlyozták legszükségesebb intézkedésként.
Életmentő szigorítások
A pesti egyetemen közegészségügy professzorként működő Liebermann Leó például kijelentette: "Azt hiszem, hogy egy külön közegészségügyi minisztérium nem szükséges, s meg lehet találni a megoldást a népjóléti minisztérium szervezetében is. Népjólét és közegészségügy úgyis szorosan összetartoznak, a jobb közegészségnek legelső feltétele: a jobb népjóléti politika. Legelső teendőnek a közegészségügyi szolgálat szervezését és rendezését tartom, még pedig az államosítás alapján." Liebermann ki is fejtette álláspontját: "Szervezni kell a közegészségügyet, a végrehajtáshoz szükséges emberekről és eszközökről kell gondoskodni, orvosi fellebbviteli fórumot szervezni, hogy - például - az orvost ne a főszolgabíró ellenőrizze, hanem egy másik orvos."
Mindez valóban fontos lett volna, hiszen az 1876-ban elfogadott közegészségügyi törvény szerint e területtel a belügyminisztérium egyik osztálya foglalkozott. Minderről Kapronczay Károly ír Az orvostörténelem évszázadai című könyvében. A törvény szerint az első és másodfokú hatóság a járásokban a szolgabíró volt, a városokban pedig a polgármester. A másodfokú közegészségügyi hatóság pedig a vármegyékben az alispán és a törvényhatósági közgyűlés volt, míg a városokban a polgármester és a városi tanács töltötte be ugyanezt a funkciót. A közegészségügyi törvény szabályozta városi élet alapvető higiéniai és egészségügyi követelményeit: például betiltották a lakásban ravatalozást, szabályozták a temetők kijelölését és a temetések rendjét. Járványok idejére speciális előírásokat szabtak, szigorúan megregulázták a vágóhidakat, és előírták a városi kommunális hulladék legalább kétnaponta ismétlődő elszállítását is.
5.-es biológiakvíz: hány veséje van egy embernek? – 10 kérdés az emberi testről
Az Est megkérdezte a kor másik híres professzorát, a neves sebészt, Tauffer Vilmost is. Ő már 1907-ben ismertnek számított több mint 2500 hasűri műtétet elvégezve - ahogy korábbi cikkünkben írtuk. Tauffer Liebermann-nal egybehangzóan kijelentette: "Magyarországon a közegészségügy gyökeres reformja addig nem várható, míg az államosítás meg nem történik." A híres sebész is az önálló egészségügyi minisztérium mellett érvelt. Szerinte "a közegészségügy önmagában egy oly nagy országos érdeket ölel föl, hogy semmiféle minisztérium függeléke nem lehet", márpedig a "népjóléti minisztériumban is háttérbe szorulna a föladatok nagy tömege közt."
A lap megkérdezte Grósz Emil t, a Magyar Szemorvostársaság elnökét, a budapesti egyetem I. sz. szemklinikájának igazgatóját is. Ő elmondta, hogy a "feladat nagyságát és az intézkedés sürgősségét tekintve, célszerű, ha a közegészségügynek külön központja van". Szerinte azonban a kérdés úgyis megoldható, "ha a belügyminisztérium kebelében erőteljes közegészségügyi osztályt szerveznek, a melynek élére legalább is államtitkári hatáskörrel bíró egyén kerülne, a ki megfelelő szakemberek támogatásával egész munkásságát a közegészségügynek szenteli." Hozzátette: "Ha azonban külön egészségügyi minisztérium szervezése nem lehetséges, akkor célszerűbb, ha a kérdést a belügyminisztérium rendszerében oldják meg, nem pedig az új népjóléti minisztérium kapcsán; a megoldás, ismétlem, a közegészségügyi államtitkárság".
Ám az államigazgatási részleteknél sokkal fontosabb, hogy Grósz is az államosítást tartotta lényegesnek. "A közegészségügy rendezéséhez feltétlenül hozzátartozik az államosítás. Államosítani kell a tiszti- és járásorvosokat, és államosítani kell a nagy vidéki kórházakat, hisz ezek lesznek a közegészségügy reformjának támaszpontjai."
Magánkórházak az állami mellett
Nem véletlen, hogy a nagyhírű orvosprofesszorok egyöntetűen az államosítás mellett foglaltak állást. A Monarchia összeomlása előtti években, az első világháborús pusztítások következtében rendkívüli módon leromlott a magyar társadalom egészségi állapota . Közkórház viszont az 1876-os közegészségügyi törvény életbe lépése után csak négy volt Kapronczay szerint: "a pesti Szent Rókus Kórház, a pozsonyi Állami Kórház, a pesti egyetemi klinikák és a lipótmezei tébolyda". 1884-től Budapesten nagyszabású kórházépítés is kezdődött, ennek eredménye volt például a Szent István, a Szent László, a Szent Margit és az (új) Szent János Kórház.
Az 1890-es évektől a Munkássegélyező Pénztár is sorra építette saját kórházait és rendelőintézeteit, például a budakeszi tbc-szanatóriumot. 1902-ben változott a jogi környezet is: ekkor kiegészítették a közegészségügyi törvényt egy rendelettel, és az állami kórházak mellett közkórházakat, nyilvános jelleggel felruházott kórházakat és magánkórházakat különböztetett meg.
Mindez azonban nem változtatott azon, hogy a hazai közegészségügyi, higiéniás viszonyok tragikusak voltak. Európában csak Oroszországban és Spanyolországban volt rosszabb a halálozási mutató Kapronczay szerint. Az átlagéletkor 1910-ben Magyarországon 27,5 év volt! (Manapság Algériában hasonló az átlagéletkor. ) Ez azonban nemcsak a halálozás miatt volt így száz éve, hanem a magas gyerekszám miatt is. Jellemzőbb adat ezért az, hogy a várható életkor - tehát az akkor született gyermekek előre számítható kora - 40 év volt csupán 1910-11-ben. Az Est szerint 1917 nyarán Budapesten és környékén például vérhas járvány terjedt, főleg a külső munkáskerületekben és az iparosodott elővárosokban, illetve a bányásztelepüléseken. Az országban eleve relatív orvoshiány volt, 1909-ben a betöltetlen vidéki állások aránya 34 százalékra emelkedett, ráadásul a háború alatt nagyon sok orvos frontszolgálatot látott el, így a színvonal tovább romlott.
Tarthatatlan lakásviszonyok
Az sem véletlen, hogy a lap szeptember 5-i számában a híres sebészprofesszor, Dollinger Gyula nem saját szakterületéről, hanem egy közegészségtani problémáról, a tüdőbajról (tuberkulózisról, tbc-ről) írt. Dollinger ráadásul nem is orvosi megoldást szorgalmazott, hanem hogy az egészségtelen lakásviszonyokat meg kell változtatni. Az új lakásokra például csak alápincézve szabadna építési engedélyt adni, a régebbieket pedig át kéne építeni. Szerinte ugyanis a vizes, nedves falak táptalajt adnak a kórokozóknak, a zsúfolt lakásokban pedig egymást fertőzik az emberek. Nem csak a szegények betegsége ez - hangsúlyozta Dolliner -, a gazdagabbak például az alápincézetlen nyaralóikban betegednek meg. A Magyar Sebésztársaság alapítója megemlítette azt is: "A tüdővészes betegek számarányában Magyarország rekordot ért el." Cikkét így zárja: "Most, hogy a háború megtizedelt bennünket, annál nagyobb gondot kell fordítanunk a megmaradottakra és azért, hogyha már nem is áll módunkban a tuberkulózis összes régi családi fészkét elpusztítani, legalább új fészkeket ne rakjunk a számára."
Nemcsak a konzervatív orvosprofesszorok egy része követelte ekkoriban egy egészségügyi minisztérium létrehozását, hanem a baloldali mozgalmak is. 1917-ben nagygyűlést is szerveztek, ahol önálló minisztériumot, anya- és csecsemővédelmet, tbc-kórházak létesítését és az iparegészségügy javítását követelték. Erről Dr. Székely Sándor ír az 1960-ban megjelent Az orvostudomány történetében. Sokkal fontosabb elemzést ad azonban a korról Kapronczay Károly, aki szerint az egészségüggyel foglalkozó minisztérium a háborús összeomlás és a forradalmak közben 1919. március végéig gyakorlatilag csak a szervezés szintjéig jutott. Maga az egészségügyi igazgatás reformja pedig csak a tervezésig. Így a Monarchia utolsó hónapjaiban a közegészségügyi problémák megoldására már nem maradt idő.
Ez is érdekelhet
A szerző az OSZK-1956-os Intézet munkatársa.
