HáziPatika.com: Hogyan került a pályára? Miért nem más területét választotta az orvoslásnak?
Petke Zsolt: Azt hiszem, véletlen az egész. 2001-ben, az egyetem után segédápolóként kezdtem dolgozni egy budapesti kórház addiktológiai osztályán. Addig terveztem ezt, míg a diplomámat honosítják, ugyanis Romániából emigráltam. Ez volt a legrosszabb hírű osztály, egy barátnőm révén kerültem ide, ő itt dolgozott. Azt mondta, férfiakat most csak ide vesznek fel, a detoxikálóba. Már megvolt a helyem egy gyógyszercégnél, azt gondoltam, sok pénzt keresek majd, de megtetszett a csapat, aki itt dolgozott. Megfogott, hogy tudnak magukon nevetni, míg mindenhol máshol nagyon komoly emberekbe ütköztem.
Már sok éve dolgoztam itt, amikor azzal szembesültem, hogy lehet, nekem is van dolgom az asztal túloldalán. Mármint ott, ahol a páciensek ülnek. Szüleimnek is voltak szerhasználati gondjaik, én pedig egy eléggé traumatizált - fizikai agresszió, lelki gyötrődés, miegymás - gyerek vagyok.
HáziPatika.com: Ez a szembesülés váratlan dolog volt? Valami esemény váltotta ki?
P. Zs.: Öt éve voltam házas, amikor észrevettem, hogy a nagyobbik, akkor ötéves fiammal úgy viselkedem, ahogy az alkoholista apám egykor velem. Erős élmény volt ráeszmélni, hogy pont azt csinálom, amitől meg akarok szabadulni. Problémás lett az alkoholfogyasztásom , az altatók szedése, de kifelé ez nem látszott, legalábbis így éreztem. A barátaim észrevették, hogy néha ingerültebb vagyok, a pupilláim tágabbak, de alapvetően hoztam a túléléshez szükséges minimumot.
Gyakran halljuk, hogy kevés függő épül fel. Ez talán azért lehet, mert a legtöbb függő annyira súlyos traumákat hordoz, hogy a segítségkérés is óriási lépés. Úgy gondolom, hogy a súlyos függőségnek, a tartós szerhasználatnak mindig többszörös, súlyos trauma az alapja - és ezt leggyakrabban otthonról hozzuk. Ezek feltárása nagyon nehéz, mert a függő zárkózott, bizalmatlan, nehezen beszél a problémáról. Ha pedig már elkezdődött a felépülés, akkor szabadulni akar a témától, nem fog róla beszélni.
5.-es biológiakvíz: hány veséje van egy embernek? – 10 kérdés az emberi testről
HáziPatika.com: Van olyan, hogy lemond valakiről? Tudjuk, hogy van a végtelen próbálkozás időszaka, de egyszer csak elég lesz, nem? Eljön az a fázis, amikor azt mondja, hogy ennek az embernek már nem tud segíteni. Le lehet mondani valakiről?
P. Zs.: Egyértelmű nem a válasz. A segítő részéről nincs lemondás - annál gyakrabban van viszont az érintett részéről. Ha több nekifutás után sem tud megerősödni a változáshoz, akkor ő az, aki lemond a próbálkozásról egy idő után. Kevés szó esik arról, hogy mennyire fontos a segítő-páciens találkozáskor, hogy a segítő megerősítse az elhatározást, amely miatt érdemes változni. Ilyenkor nem statisztikai adatokkal - például hogy csak minden 10. épül fel - kell traktálni a beteget, mert ez nem fogja közelebb vinni a változáshoz. Azt látom, hogy szinte minden ellátóintézményben óriási a pesszimizmus, a gyanakvás a függőkkel szemben. Így az a kevés bátorság is elszáll a betegből, amely miatt bement segítséget kérni.
Képzeljük el, ahogy a páciens leül a szociális munkással, az orvossal, az addiktológussal szemben, és akkor elkezdik neki mondani, olyan állapotban van a mája, hogy belőle már az életben nem lesz ember. Pedig amikor valaki segítséget kér, nagyon fontos, hogy pozitívan fogalmazzuk meg a mondanivalót. Az említett példánál azt mondanám inkább, hogy ez a májfunkció néhány hónap alatt teljesen rendeződhet az absztinenciával. Mindehhez pedig csak heti pár foglalkozásra kell ellátogatni.
HáziPatika.com: Rendben, ezt értem. De mi van, ha nem tud pozitív dolgokat mondani?
P. Zs.: Abban hiszek, hogy bármennyire is kilátástalannak tűnik valakinek a helyzete, ha egy elfogadó közösségbe kerül, ez megváltozik. Függetlenül attól, hogy mennyi szenvedést élt át, ha három hónapig - egy évig tudunk köré szervezni egy elfogadó, motiváló közösséget, akkor új alapokra lehet helyezni az életét, ahol a bizalom, az őszinteség veszi át az irányítást.
HáziPatika.com: Ez tulajdonképpen családpótlékként is felfogható?
P. Zs.: Igen. Elsősorban bizalmas kapcsolatokra van szükségünk, csak ezután családra . Ha vannak baráti kapcsolataink, akkor már le tudjuk élni az életünket akkor is, ha valami miatt nem lehet családunk. A terápia terén is abban hiszek, hogy ha sikerült egy biztonságos, motiváló környezetet biztosítani a függőnek, akkor előbb-utóbb meg fog változni. Persze, ehhez az is kell, hogy az érintett bevállalja az első két-három hónapot, amíg ennek a pozitív hatásai érezhetőek lesznek. Minden rehabilitációs intézmény így működik, ha az első pár hónapot kibírja a páciens, akkor látni fogja, hogy a világ sokkal barátságosabb hely. Dönthet úgy is, hogy a világ jó és szép - és megkeresi benne azt, hogy miért.
HáziPatika.com: Mi a helyzet a visszaeséssel? Mi van akkor, amikor már sokadjára megy vissza ugyanaz a páciens? Mit mond neki? Miért fog sikerülni az újabb próbálkozás?
P. Zs.: Nagyon nehéz kérdés. A felépülés egy folyamatos fejlődés. Ha a felépülés egyik pontján valaki feladja, akkor ez még nem jelenti azt, hogy ha később újrakezdi, akkor ne tudna túllendülni azon a mélyponton, ahol korábban elakadt.
HáziPatika.com: Tud esetleg nagyobb léptékkel haladni, ha már visszaesett? Lehet spórolni? Ismerős az út, tehát gyorsabban haladok?
P. Zs.: Nem. Ha visszaesett, nulláról kell kezdeni, és csak ugyanazzal a tempóval lehet haladni. Egy tiszta napot csak egy nap alatt lehet teljesíteni, nincs mód gyorsulásra.
HáziPatika.com: Az addiktológia speciális területe a szakmának. Nem érezte úgy sosem, hogy nagyon zárt ez a szakma?
P. Zs.: Az addiktológusnak sokkal változatosabb lehet a szakmai élete, mint más orvosnak. Az én munkám 70 százaléka kapcsolatépítéssel, új eljárások kidolgozásával, terápiás együttműködések fejlesztésével telik, és ez nagyon izgalmas. Semmiképp sem érzem zártnak, sőt sok szempontból talán ez a leginkább közösségre építő és egyben közösségépítő szakterülete az orvoslásnak. Fontos, hogy jó kapcsolatban legyünk a közösségekkel, szociális intézményekkel, nonprofit szervezetekkel, alapítványokkal, de a rendőrséggel, a bíróságokkal is. Fontos feladatunk, hogy a társadalmat nyitottabbá, érzékenyebbé tegyük a téma iránt.
HáziPatika.com: Említette, hogy felfedezte magában a függőt. Gondolom, volt egy meghasonlott időszaka. Mi segít egyensúlyban maradni?
P. Zs.: Függő vagyok, a magánéletben és a munkában is. Ezzel megbékéltem, felépülésben vagyok, naponta dolgozom magamon. Nehéz balanszírozni, gyakran túlzásokba esem, munkával, sporttal stb.. Túlvállalom magam, és utána nagyon nehezen kerülök újból egyensúlyba. Az tart mégis egyensúlyban, hogy önsegítő közösségbe járok - a magán és a szakmai életemben is nagyon sokat segít. Sok barátom van ott, ez is segít a lelki nyugalmam fenntartásában.
HáziPatika.com: Csoportvezetőként vesz részt ezeken az alkalmakon?
P. Zs.: Az önsegítő csoportban nincs szakember, magam is felépülő függőként veszek részt.
HáziPatika.com: Melyik ez a csoport?
P. Zs.: Ez a Névtelen Drogfüggők 12 lépéses csoportja. Több éve, hetente többször járok. A józanságomat, a barátaimat vagy az őrületeim féken tartását ennek a csoportnak köszönhetem, hálás vagyok érte.
HáziPatika.com: Tudná ajánlani olyanoknak is, akik nem szerhasználók? Itt arra gondolok, hogy például az én életemben is nem olyan rég eljött egy időszak, ahol úgy éreztem, hogy elindultam a lejtőn. Addig minden sikeresen működött, de mintha kihúzták volna lábam alól a talajt. Egyfajta midlife crisisról (életközepi válságról) volt szó. A környezetemben sok emberen láttam ezt, a krízissel járó feszültséget pedig levezették, de általában nem jó helyen - családon, munkahelyen stb. Nekik is hasznos lehet egy ilyen csoport?
P. Zs.: Igen, itt nem feltétel a szerhasználat, ezzel együtt van jó néhány anonim csoport társfüggők, szexfüggők számára is. A neten könnyű rájuk találni, és megérzésem szerint a jövő addiktológiai terápiája az önsegítés lesz. Egy nagyon barátságos környezet, amely azon alapul, hogy a problémákra a megoldás a közösségben rejlik.
HáziPatika.com: Megosztaná velünk, hogy mi volt az egyik legmeghatározóbb sikerélménye eddig?
P. Zs.: Igen, a saját felépülésem. Ahogyan eljutottam oda, hogy egy munkamániás, szerhasználó , erőszakos apából és főorvosból ma egy életével elégedett, felépülő függő legyek. Bizarrul hangzik, de sikerélmény, hogy eljutottam a mélypontig, majd segítséget kértem. Ez a legfontosabb az életemben, hogy beismertem, az élet nagy dolgaiban egyedül nem boldogulok. Kellenek a barátok, a közösség, ahol minden rejtett titkomat, hazugságomat és sumákságomat elmesélhetem. Az tart felszínen, hogy olyan barátaim vannak, akikkel hetente többször mindenről tudok beszélni. Tudatosan figyelek rá, hogy ne legyenek titkaim, ne legyenek hazugságok körülöttem. Az utóbbi években ettől a közösségtől és önmagában a segítségkéréstől sokkal gondtalanabb, békésebb életem lett.
Kopp Mária orvos-pszichológus kutatásaiból tudjuk, hogy a magyarok individualizmusa hangsúlyosabb a környező nemzetékénél, van fejlődnivalónk a bizalom, a segítségkérés terén.
HáziPatika.com: Van olyan élménye is, amelyre rossz visszaemlékezni, és amelytől nehéz megszabadulni?
P. Zs.: Nem olyan régen az osztályon elveszítettük egy 33 éves páciensünket, mindannyiunkat nagyon megviselt. Ilyen ritkán történik az addiktológián. Azóta is gyakran összejövünk, beszélgetünk a kollégákkal, hogy mit csináltunk rosszul, mit néztünk el. Mert tudom, hogy valamit másképp kellett volna csinálni, de nem tudom, hogy mit. Borzasztó érzés ilyen váratlanul, ilyen hirtelen elveszíteni valakit, és borzasztó a tudat, hogy talán rajtad is múlt...
HáziPatika.com: Ez, ugye, hazakíséri...?
P. Zs.: Igen, hazaviszem. Nem tudom nem hazavinni. Vagy legalábbis nagyon nehéz. Ilyenkor türelmetlenebb vagyok, nem figyelek oda a gyerekemre társasozás közben s a többi. Nehéz.
HáziPatika.com: Ilyenkor jó lenne, ha valaki fentről azt mondaná, hogy ez így volt megírva, mi pedig nem tehettünk semmit...
Ez is érdekelhet
P. Zs.: ... de sajnos senki nem szól le fentről. Ezekkel a dolgokkal meg kell békélni, el kell fogadni őket.
Legjobban: