Érezte, hogy a lánc meg a hozzá tartozó karkötő megint felvillanyozza. – Sok a sötét felsőrészem, ez garnitúra feldobná valamennyit – gondolta, és már nyomta is le kilincset, amikor egy borízű hang megállította.
– Szépasszony, magának nem vacak bizsu, hanem az én igazgyöngy-garnitúrám állna jól – böfögött rá egy kövér férfi, mire ő egészséges méregbe gurult.
– Adja el az igazgyöngyeit milliárdos bolondoknak, engem pedig hagyjon békén! – mondta, mire a férfi röhögve csettintett. – Jó kis nő, épp nekem való.
Erzsébet elnevette magát – lám, háromunokás nagymamaként "jó kis nőnek" titulálják... –, de amikor meghallotta a fehér lánc és karkötő árát, elszállt a jókedve. – Négyezer forint egy bizsuért? – nézett az eladónőre, és már nem is figyelt a hosszú előadására, amelyben a portékáját dicsőítette, inkább a férjére gondolt. – Mit fog szólni? – tépelődött magában, közben keserű ránc tűnt fel a szája sarkában.
Mert bizony Erzsébet férje, amióta nyugdíjba ment, elviselhetetlenné vált. Korábban is szüntelenül számolt és takarékoskodott, de a nyugdíjas hónapok tétlensége a végsőkig felerősítette a zsugoriságát. Pedig nem voltak szegények – persze gazdagok sem –, a férj hazai viszonylatban elég jó nyugdíjat kapott, a saját házukban laktak, volt egy öreg autójuk, Erzsébet pedig dolgozott. Biztos vendégkört alakított ki gyógytornászként, mert sok mozgásszervi betegséggel küszködő idős emberen tudott segíteni. A páciensei szerették, becsülték, gyakran adtak borravalót.
5.-es biológiakvíz: hány veséje van egy embernek? – 10 kérdés az emberi testről
– Egy pedagógus el lenne ragadtatva a fizetésemtől, mégsem merek megvenni egy bizsugarnitúrát? – morfondírozott magában. – De nem éri meg a balhét – gondolta nekikeseredve, majd elköszönt, ám az eladónő hangja megállította.
– Asszonyom, miért lett olyan rosszkedvű? Alkudni is lehet...
– Nem alkudozom, a férjemet megütné a guta, ha kiadnék ennyi pénzt – felelte csöndesen.
– Borzalmasak a zsugori pasasok! – csapott az asztalra az eladónő, majd harciasan nézett Erzsébetre. – Én egy évvel ezelőtt raktam ki a barátom szűrét, pedig már húsz éve voltunk együtt, ráadásul ő hatvanéves volt, én pedig ötvenöt. Jól tettem! Ma már tudom, az volt a baj, hogy eleinte mindent ráhagytam. No, aztán úgy "felszívta magát" mellettem, hogy egy idő után már azt is megszabta, hány karika párizsit adhatok az unokámnak. De azért ő eljárt kártyázni… Aztán most, tudja, mit csinál? Minden este vár a bolt előtt, százszor felhív naponta, próbálja magát visszakönyörögni. De még nem tudom, mit tegyek. Amióta elment, nem fáj a gyomrom… No, és kegyed? – nézett kíváncsian a némán álldogáló Erzsébetre.
– Én szeretem a férjemet, csakhogy nyugdíjba ment...
– És azóta még abba is beleszól, hogy mikor vegyen levegőt, és mennyi sót tegyen a bablevesbe… Ugye?
– Pontosan – felelte ő, majd váratlanul elmosolyodott. – Honnan tudja? Netán pszichológus?
– Csudát! – nevetett az asszony. – Én kereskedő és férfitudor vagyok. Annyi emberrel találkoztam már a munkám során, hogy ránézésre megmondom egy párról, hogy melyik fázisban vannak.
– Fázisban?
– Hogyne! Eleinte mi, ostoba nők mindenbe belenyugszunk, azaz átadjuk az uralmat a szeretett férfinak, mert ájultan hisszük, hogy ő más, mint a többi, aztán sok év után felébredünk, szeretnénk átszabni az otthoni szabályokat, de néha már késő...
– Én melyik fázisban lehetek ön szerint?
– Lázadóban. Átszabná a szabályokat... Aminek első lépése lehetne, ha megvenné a láncot. Az ügy érdekében engedek kétszáz forintot...
Amikor Erzsébet ragyogva hazalibbent – érkezés előtt gondosan magára öltötte a bizsugarnitúrát –, a férje meglepődve nézett rá. – De jól nézel ki! – mondta elismerően.
– Mert elköltöttem háromezer-nyolcszáz forintot – felelte ő elszántan.
– Már megint szórtad a pénzt – jajdult fel a férfi.
Ez is érdekelhet
– Bizony! – kiáltotta Erzsébet, majd nevetve fenyegette meg a férjét. – Nagyon vigyázz magadra, mert lázadó fázisban vagyok!
