Nézegetem a riasztó árakat, tanulmányozom a kalóriákat, de közben hallok is...
– Nézd, lehet kapni olyan ostyatortalapot, amilyet anyám vett mindig gyerekkoromban! Emlékszem, meglocsolta forró cukros tejjel, aztán csokoládékrémet és lekvárt kent a lapokra. Nagyon finom volt! Vegyünk egyet, és ebédre megcsinálom magunknak gyerekkorom tortáját! – mondta fellelkesülve a magas, jóképű, harmincas apa.
– Ócska ez a tortalap, kemény, sokkal jobb és puhább a piskótából készült. Vegyünk inkább olyat, és csinálok nektek mogyorókrémes tortát – felelte a kicsi, ám csinos anya, és már nyúlt is a piskótatortalapért.
– De én megpuhítom majd az ostyát, pont olyan lesz, mint anyué – ellenkezett a férfi.
– Anyád nem főz jól, nála minden csupa vaj, cukor és zsír – jelentette ki a nő, és betette a kosárba piskótatortalapot.
– Érdekes, szerinted ő rosszul-zsírosan-cukrosan főz, én mégis vékony voltam világ életemben, te viszont állandóan fogyókúrázol, és kínozod magad, hogy el ne hízz – mondta a férfi dühösen.
– Majd teszek jó sok vajat a mogyorókrémbe, hogy te is felszedj néhány kilót – hangzott a sértett-epés válasz.
– Csinálj, amit akarsz, nekem nem kell torta, hagyjuk a fenébe! – emelte meg a hangját a férfi, és hátat fordított a feleségének.
– Most miért sértődsz meg? És nem értem, hogy miért kell nekem vásárlás közben anyádról beszélgetni? – mondta nő, és megfogta az eddig némán álldogáló hatéves forma kislányuk kezét. A gyerek továbbra is csöndben maradt – valószínűleg megtanulta már rövidke élete során, hogy ki a főnök a családban –, ám amikor az apja sarkon fordult, hirtelen éles gyerekhangon kiáltott utána.
– Apa, nekem is csinált már a nagymama ostyás tortát, szerintem nagyon finom!
Az anya elengedte a lánya kezét – felháborította az árulás –, mire a kislány az apjához rohant, aki felkapta és megölelte. Egy darabig álldogáltak így, valamit sutyorogtak is, majd a férfi letette a gyereket, aztán a lánya kezét fogva, határozott léptekkel visszament a kenyeres állványokhoz.
– Veszünk egy ostyás tortalapot, és ketten fogunk "főzni" – jelentette ki határozottan, miközben a kislánya boldogan ugrált mellette.
Az anya teste, tartása, tekintete megrendítő boldogtalanságot sugárzott. Biztosan nem jutott eszébe, hogy végre itt a március, itt a szerelmetes tavasz, sértett volt kétségbeesett. Megsajnáltam. Megfordult a fejemben, szólok neki, hogy próbáljon örülni az életnek, a párjának, a gyönyörű gyerekének meg annak, hogy a férje tevékenykedni akar! És ne ölje meg az ötletet, a szándékot már a születése pillanatában! De nem mertem szólni, olyan harcos és kemény volt az arca...
Mire pénztárhoz értem, már haragudtam rá. Az én kedvemet is elrontotta. Szinte hallani véltem, ahogy majd panaszkodik a barátnőinek, hogy a lánya túl apás, és ő nem pihenhetett a hétvégén, mert főznie és mosogatnia kellett… Igen, rosszkedvem lett, de amikor végre kiléptem a szabadba, és hirtelen elkápráztatott a régóta várt tavaszi napfény, lelkesen igyekeztem hazafelé, hogy időben érkezzek a férjemhez. Aki arra készült, hogy engem be sem enged a konyhába, mert ezen a szépséges tavaszi napon el akarja kápráztatni népes családunkat az imádott lányai kedvenc ételével: az ő utánozhatatlanul finom bolognai spagettijével...