Nézegetem a riasztó árakat, tanulmányozom a kalóriákat, de közben hallok is...
– Nézd, lehet kapni olyan ostyatortalapot, amilyet anyám vett mindig gyerekkoromban! Emlékszem, meglocsolta forró cukros tejjel, aztán csokoládékrémet és lekvárt kent a lapokra. Nagyon finom volt! Vegyünk egyet, és ebédre megcsinálom magunknak gyerekkorom tortáját! – mondta fellelkesülve a magas, jóképű, harmincas apa.
– Ócska ez a tortalap, kemény, sokkal jobb és puhább a piskótából készült. Vegyünk inkább olyat, és csinálok nektek mogyorókrémes tortát – felelte a kicsi, ám csinos anya, és már nyúlt is a piskótatortalapért.
– De én megpuhítom majd az ostyát, pont olyan lesz, mint anyué – ellenkezett a férfi.
– Anyád nem főz jól, nála minden csupa vaj, cukor és zsír – jelentette ki a nő, és betette a kosárba piskótatortalapot.
– Érdekes, szerinted ő rosszul-zsírosan-cukrosan főz, én mégis vékony voltam világ életemben, te viszont állandóan fogyókúrázol, és kínozod magad, hogy el ne hízz – mondta a férfi dühösen.
– Majd teszek jó sok vajat a mogyorókrémbe, hogy te is felszedj néhány kilót – hangzott a sértett-epés válasz.
– Csinálj, amit akarsz, nekem nem kell torta, hagyjuk a fenébe! – emelte meg a hangját a férfi, és hátat fordított a feleségének.
– Most miért sértődsz meg? És nem értem, hogy miért kell nekem vásárlás közben anyádról beszélgetni? – mondta nő, és megfogta az eddig némán álldogáló hatéves forma kislányuk kezét. A gyerek továbbra is csöndben maradt – valószínűleg megtanulta már rövidke élete során, hogy ki a főnök a családban –, ám amikor az apja sarkon fordult, hirtelen éles gyerekhangon kiáltott utána.
– Apa, nekem is csinált már a nagymama ostyás tortát, szerintem nagyon finom!
Az anya elengedte a lánya kezét – felháborította az árulás –, mire a kislány az apjához rohant, aki felkapta és megölelte. Egy darabig álldogáltak így, valamit sutyorogtak is, majd a férfi letette a gyereket, aztán a lánya kezét fogva, határozott léptekkel visszament a kenyeres állványokhoz.
– Veszünk egy ostyás tortalapot, és ketten fogunk "főzni" – jelentette ki határozottan, miközben a kislánya boldogan ugrált mellette.
Az anya teste, tartása, tekintete megrendítő boldogtalanságot sugárzott. Biztosan nem jutott eszébe, hogy végre itt a március, itt a szerelmetes tavasz, sértett volt kétségbeesett. Megsajnáltam. Megfordult a fejemben, szólok neki, hogy próbáljon örülni az életnek, a párjának, a gyönyörű gyerekének meg annak, hogy a férje tevékenykedni akar! És ne ölje meg az ötletet, a szándékot már a születése pillanatában! De nem mertem szólni, olyan harcos és kemény volt az arca...
Ez is érdekelhet
Mire pénztárhoz értem, már haragudtam rá. Az én kedvemet is elrontotta. Szinte hallani véltem, ahogy majd panaszkodik a barátnőinek, hogy a lánya túl apás, és ő nem pihenhetett a hétvégén, mert főznie és mosogatnia kellett… Igen, rosszkedvem lett, de amikor végre kiléptem a szabadba, és hirtelen elkápráztatott a régóta várt tavaszi napfény, lelkesen igyekeztem hazafelé, hogy időben érkezzek a férjemhez. Aki arra készült, hogy engem be sem enged a konyhába, mert ezen a szépséges tavaszi napon el akarja kápráztatni népes családunkat az imádott lányai kedvenc ételével: az ő utánozhatatlanul finom bolognai spagettijével...
