A sóval (azaz a nátrium-kloriddal - NCl) való kapcsolatunk évmilliárdokra nyúlik vissza, hiszen az élet a földtörténet egy viszonylag korai szakaszában a feltehetően sós ősóceánokban alakult ki . Azóta a só nélkülözhetetlen az életünkhöz. Ha sóhiány lép fel a szervezetünkben, az szédüléshez, izomgyengeséghez, görcsökhöz, szélsőséges esetben apátiához és halálhoz vezethet. Naponta 5-10 g sót kell elfogyasztanunk, aminek több mint a háromnegyede a feldolgozott élelmiszerekből kerül a szervezetünkbe, mintegy 10 százalékát a főzésnél és az asztalnál keverjük hozzá az ételünkhöz, a többi pedig természetes forrásokból származik.
Ha a szervezetünk működésképtelen só nélkül, az egyben azt is jelenti, hogy az orvoslás is elképzelhetetlen a só figyelembevétele és használata nélkül. A só orvosi története olyan régre nyúlik vissza, ameddig csak képesek vagyunk a medicina fejlődésére visszatekinteni. A sót a tengervízből, ásványi lerakódásokból, sós tavakból és sós forrásokból nyertük ki az idők folyamán. Számos területen pedig fát használtak tüzelőanyagként a só lepárlásához, ami jelentős erdőirtásokhoz vezetett Közép-Európában. A só központi szerepet játszott számos régió gazdaságában, ami gyakran tükröződik a helynevekben. A sót a népszámlálások és az adózás alapjaként is használták, és számos országban sómonopóliumokat állítottak fel. A só néha konfliktusok kitörésében is szerepet játszott, így például a francia forradalomban és az indiai függetlenségi mozgalomban is.
A sót számos kulturális és vallási jelentéssel is felruházták az ókori egyiptomiaktól kezdve a középkorig. A gyógyszerhasználatban az emberek mindig a só pozitív aspektusait igyekeztek hasznukra fordítani. Fertőtlenítésre használták például borotválkozás után, vagy a szövetek duzzanatát csökkentették vele, netán a hasmenést kezelték a segítségével.
Só az egyiptomi gyógyászatban
Már a legrégebbi orvosi feljegyzésekben is a sót az orvosi tudomány fontos szereplőjeként említik - írja Eberhard J. Wormer német orvosi szakíró a só orvosi történetéről a Reasearchgate.net felületén közzétett áttekintésében . Már i. e. 27-ik században Imhotep, a híres polihisztor sót ajánl a fertőzött mellkasi seb kezelésére. A meggyőződése az volt, hogy a só kiszárítja és megtisztítja a sebet. Az Ebers papirus z (i.e. 1600) számos sót tartalmazó receptet említ, különösen hashajtók és fertőzésellenes szerek előállítására. Ezeket folyékony, kúp vagy kenőcs formában használták.
Só a görög orvostudományban
5.-es biológiakvíz: hány veséje van egy embernek? – 10 kérdés az emberi testről
A tengerit és a kősót is jól ismerték az ókori görögök. Úgy vélték, hogy a sós étel fogyasztása befolyásolja a székletet és a vizeletet. A görög orvostudomány, elsősorban a Hippokratész gyógyító módszerein (Kr. E. 460) alapultak, és a sót széles körben használták. A tehéntej és a sós víz keverékét a lép betegségeinek gyógyítására ajánlották. A só és a méz keverékét a rossz fekélyek tisztítására, a sós vizet pedig külsőleg a bőrbetegségek és szeplők ellen használták. Hippokratész említi a sós víz gőzének belélegzését akut és krónikus légzőszervi megbetegedések gyógyítására.
Római sótartalmú receptek
A görög-római katonaorvos, Dioszkoridész az első századból az ókor egyik legfontosabb orvosi szerzőjének tekinthető. Munkája, Materia Medica összefoglalja korának botanikai és farmakológiai ismereteit. A sós ecettel szerinte hatékonyan kezelhetőek voltak az elfertőződött sebek, a kutyák és mérgező állatok harapása, de a műtét utáni vérzés kontrollálásában is fontosnak tartották a sót. A só alkalmazása valamilyen zsiradékba és kötőanyagba vagy mézbe keverve történt, kenőcsök és kúpok formájában. A leginkább ajánlott kezelési területek a bőrbetegségek, a fertőzések, a koponya sérülései, a fülfájás, az emésztési zavarok és az isiász voltak.
A klasszikus ókori örökség
A görög orvos, a pergamoni Galenosz (i. sz. 129-200), a római császár Marcus Aurelius orvosa volt. Ő foglalta össze az ókor orvosi koncepcióit, sokféle betegségre szóló receptben használta a sót: fertőző sebeket, bőrbetegségeket, károsodást, emésztési problémákat kezelt vele. A sótartalmú gyógyszerkészítmények listája hányáscsillapítókat és hashajtókat is tartalmazott.
A perzsák nyolcszáz évvel később élt nagy tudósa, Avicenna (Ibn Sina, i. sz. 980-1037) orvosi előírásai alapozták meg a modern tudományos orvoslást. Receptjeiben sót is használt, hangsúlyozta a jód és a vas jelenlétét a tengeri sóban. Szaladin egyiptomi-szíriai szultán zsidó orvosa, Maimonidész (1135-1204) orvosi munkáiban szintén előkerül a só fontossága, például megállapítja, hogy csak az elegendő sóval készült kenyér egészséges étel.
Középkori iskola
Az úgynevezett Salernói iskola (10-13. század) nagy hatással volt a középkori európai orvostudományra. Ezt az akadémiát tekintik az első európai orvosi egyetemnek , amely a görög és perzsa orvostudomány ismereteit latin nyelven egyesítette. Írásaikból kiderül, hogy ismerték a só, az olaj és az ecet keverékét, illetve a sóból és mézből készült kúpokat a székrekedés elleni hatékony gyógyszerként. A porított és pörkölt sót fájdalomcsillapító hatásúnak vélték, a szikes sót pedig a láz csillapítására alkalmazták.
A Salernói iskola kiadott egy könyvet az Egészséges művészetről, amely kifejezetten ajánlotta a sózott kenyeret és a sózott ételeket. Úgy vélték, hogy a só az ételeket ízletessé teszi, és a mérgek kiáramlását segíti. Azonban figyelmeztetnek, hogy a túl sok só használata csökkenti a spermát és a látást, valamint a bőrt kopottá és ráncossá teszi.
A reneszánsz gyógyszere
Paracelsus (1493-1541) orvos és alkimista teljesen új koncepciót vezetett be. Úgy vélte, hogy a külső tényezők betegségeket okoznak, így mellőzte az addig elterjedt gyógynövényeket. Azt hitte, hogy csak a sózott ételeket lehet megemészteni megfelelően. Sós vizet ajánlott a sebek és a bélférgek kezelésére. A magas sótartalmú vízben való fürdőzés szerinte a bőrbetegségekre és a viszketésre kiváló megoldás, ahogy belsőleg a székrekedésre is.
A 16-19. századi patikák
A 16. századi gyógyszertárak különféle sókat tartottak a származási helyüktől függően. Az ára is különbözött a tengeri és a kősónak. A 18. századig a legjobb patikában kapható sónak a kősót tartották, amely főként a Kárpátokból, Erdélyből, Tirolból és Lengyelországból származott. A 19. századi közepére a só eredete elveszítette a jelentőségét. A gyógyszerészek sót ajánlottak az emésztési zavarok, a bélférgek, a hasmenés, az epilepszia vagy éppen a szifilisz ellen. A külső alkalmazást a bőrkiütésekre és duzzanatokra javallották, de a szemészetben is azzal tisztították a szaruhártya foltjait. A sós beöntést pedig gutaütéses és látszólag halott embereknél alkalmazták.
A só alkalmazása 18-19. században
A 18. századi enciklopédiák közül különösen hírhedt könyv volt az eisenachi Christian Franz Paullini Mocskos Gyógyszertár (Heilsame Dreck-Apotheke: wie nemlich mit Koth und Urin die meisten Krankheiten und Schäden glucklich geheilet worden) című könyve (1696), amely mindenféle elképzelhető keverékek gyűjteményét tartalmazza számtalan betegségre. A só gyakori összetevő volt e receptekben. Például Paullini azt ajánlotta a vörös vizenyős szemek kezelésére, hogy egy fekete tehéntől vett friss trágyát, sörecetet és sót keverjenek össze, és azzal borogassák.
A 19. századi orvosok különös figyelmet fordítottak a természetes só hatásaira. Kelet-Bajorországban 1860-ban a gyulladás elleni szerként sóoldatot használtak. De például Wormer azt írja, a szemölcsöket úgy távolították el, hogy megnedvesítették őket egy csigával, amelyet sóval meghintettek. A fejfájás enyhítésére sót és hamut tartalmazó forró lábfürdőt használtak. Az égést konyakkal, ecettel vagy sós vízzel kezelték.
Só a 20. századi gyógyászatban
Az orvosi szempontból hasznos és gyógyító só hatásának vizsgálata a 19. században végül lassan elvezetett a tudományosan megalapozott gyógykezelésekhez. De csak az 1950-es években került sor a só hatásának alapos vizsgálatára. Ma a sót természetes gyógyítóanyagként tartják számon a belégzéses, a fürdő- és ivóterápiák esetében. A 20. század új és nagyon fontos találmánya az orvostudományban a sóoldat infúziós terápiája, amely képes a folyadékveszteséget pótolni, s megmenteni emberek életét, hiszen közel ugyanolyan izotóniás folyadék, mint a vérplazma. Először 1832-ben R. Lewins és T. Latta angol orvosok alkalmaztak először nátrium-klorid infúziót a kolera ellen. Napjainkban az izotóniás nátrium-klorid-oldatnak (sóoldat) számos felhasználási lehetősége van. De a sóoldatokat külsőleg is igen változatosan használják.
Fürdés a sós vizekben
A só antiszeptikus hatása a bőrre és a nyálkahártyákra már régóta ismert. A tudományos vizsgálatok már megerősítették a sóterápia hatékonyságát számos területen. A fogászati só (tengeri só) antiszeptikus tulajdonságai segítenek eltávolítani a plakkokat a szájból, ami a fogszuvasodás fő oka. A sót gyakran a bőrbetegségek támogató kezelésére is használják. A krónikusan gyulladt bőrt a Holt-tenger vagy a közönséges asztali só orvosi fürdősójával kezelik. A só segít leválni a hámló bőrt, csökkenti a gyulladást, a viszketést és fájdalmat, és segít regenerálni a bőrt. A sófürdőket gyakran használják pszoriázis , atópiás dermatitisz, krónikus ekcéma és ízületi gyulladás kezelésére is.
Sós gőzök belélegzése és a sós víz ivása
A sós vízből származó gőz belélegezésével a felső és az alsó légutak krónikus betegségei is enyhíthetők. De még az egyszerű megfázás ellen is hatásos lehet. Lehet melegíteni is a vizet, de ma már az ultrahangos porlasztás képes apró sós cseppeket közvetlenül a hörgőkbe szállítani. A só fő hatása a hörgőrendszerre a váladék lazítása és a viszkózus anyag száműzése, a gyulladás gátlása, a köhögést okozó irritáció csökkentése, a nyálkahártya tisztítása és a légzési csatornák kiterjesztése (dilatáció). A sós víz hatással van a gyomorra, mert fokozza a gyomornedv kiválasztását. Ez növeli a gyomorsav szintjét, befolyásolja a gyomor mozgását és az ürítési sebességet, növeli a hasnyálmirigy szekrécióját, és magasabb sókoncentrációban serkenti az epesavak képződését is.
Ez is érdekelhet
A sófogyasztást azonban nem szabad túlzásba vinni, mert a só magas vérnyomást okozhat azzal, hogy megköti a vizet. Emiatt az erekben keringő vér térfogata megnő, s a megemelkedő vérnyomás gyorsítja az érelmeszesedést, és akár érelzáródáshoz vezethet. A só tehát létfontosságú anyag, de sajnálatos módon a valós szükségletünknél (ami napi 5 gramm) sokkal többet fogyasztunk belőle, így az orvosok a sót nem csak gyógyításra használják, kénytelenek küzdeni is ellene.
