Egy borzalmas kínai tradíció

Évszázadokon át nyomorították meg a fiatal lányokat az úgynevezett lábelkötéssel Kínában. Az esetek egy részében halálos kimenetelű eljárás oka a közhiedelem szerint a nők "kívánatossá" tétele volt.

A lótuszvirághoz hasonló lábformát a kínai férfiak - feltehetően a 10. századtól kezdve - kívánatosnak tartották, a szépség szimbólumának számított. A deformált lótuszláb egyúttal azt is jelezte a leendő férj számára, hogy a lányból engedelmes feleség lesz. Ennek nemcsak lelki, hanem hátborzongató fizikai okai is voltak: még egy rossz házasságból sem menekülhetett el ugyanis egy gyakorlatilag járásképtelen feleség.

A lábelkötést száz esztendővel ezelőtt sokadszorra is betiltották Kínában, még ekkor sem volt azonban tökéletesen hatékony az intézkedés. Titokban még az 1930-as években is folytak ilyen beavatkozások. A híres magyar író, Márai Sándor is írt a lábelkötésről 1939-es, Kínáról szóló cikkében.

A lábelkötés borzalmas kínokat okozott
A lábelkötés borzalmas kínokat okozott (Fotó: Getty)

A lábelkötés borzalmas kínokat okozott a kislányoknak. Az Encyclopedia of China szerint az ilyen beavatkozáson átesett nők nem tudtak normálisan járni, segíteni kellett őket még sétálás közben is. Sokszor még állni sem tudtak rendesen.

A láb elkötésének szokásai korról korra változtak Kínában. A Dorothy Perkins által szerkesztett Kína-enciklopédia szerint az idegen, azaz mongol és mandzsu császári dinasztiák nem alkalmazták az eljárást. Wang Ke-wen Modern China című kötete szerint a nőket nemcsak testileg nyomorította meg a szokás, de megakadályozta társadalmi kapcsolataik kibővülését is, függővé téve őket a férfiaktól. Az etnikai kisebbségek, a mandzsuk és a hakkák viszont nem alkalmazták a borzalmas eljárást. (A hakkák Dél-Kínában élnek, egyesek a kereszténységet is felvették, de Tajvanon is jelentős a számuk.)

Sok eltorzított lábú kínai nő még a 21. századot is megérte. Őket titokban vetették alá a húszas-harmincas években a láb deformálásával járó eljárásnak. Hogy az elkötött láb mennyi ideig okozott testi problémákat, egy hátborzongató adat tanúsítja: még az 1980-as években is évi egymillió pár cipőt gyártott Kínában a megnyomorított nőknek az egyik gyermekcipőgyár. És ez csak az egyik ilyen üzem lehetett Stefan Messmann tanulmánya szerint.

A CEU korábbi rektor-helyetteseként és a kínai nőtörténet szakértőjeként is ismert Messmann felidézi, hogy az 1912-es tiltás nem az első ilyen intézkedés volt. Hosszú évszázadokon át, elsősorban a Csing-dinasztia (1644-1912) idején többször is be akarták tiltani a borzalmas tradíciót, míg aztán a 19. század közepén egy viszonylag "megengedőnek" tekinthető rendelet is született az ügyben. Az első betiltás (1636-ban) nem hozott pozitív fordulatot: a 17. századtól kezdve még lábszépségversenyt is rendeztek a megnyomorított nőknek Datongban. Pedig ekkor már bűncselekménynek számított a lábelkötés.

5.-es biológiakvíz: hány veséje van egy embernek? – 10 kérdés az emberi testről

Egy 19. századi versenyről így ír Messmann: "a megcsonkított lábakat ebből az alkalomból különösen feldíszített cipőcskékbe bújtatták. Egyesek cipőire kis csengőket is kötöttek, hogy lábaikat meglendítve a csengő megszólalásával még jobban felkeltsék a járókelők figyelmét." Mások selyempillangókat varrtak cipőikre, ha ugyanis "megmozdították lábaikat, a pillangók szállni látszottak". A nézelődők fel-alá járkáltak, és amikor "egy különösen érdekes megcsonkított lábra találtak, megálltak, és hosszan szemügyre vették azt. A megcsonkított lábakat megérinteni mindazonáltal tilos volt."

Az első régészeti leletek és tárgyi bizonyítékok

Kínában az 1243-ban elhunyt Huang Seng sírja a legkorábbi bizonyíték arra, hogy elkötözött lábbal élt egy nő. Sajnos, nem sokáig - 17 éves volt, amikor elhunyt. Egy másik sírban Csou asszony leletei mutatnak hasonló jellemzőket a Wikipedia angol szócikke szerint . Ő 1274-ben halt meg. Mind a két 13. századi sírban körülbelül 1,5-2 méter hosszú gézcsíkok maradványait találták meg. A Csou-csontváz mellett egy szűk, hegyes orrú kis papucsra is rátaláltak, amelyet az asszony hordhatott.

A kínai dinasztiák a legendák szerint a 10. századtól gyakorolták ezt a kegyetlen hagyományt. A szokás állítólag a Tang-királyságban kezdődött, körülbelül ezer évvel ezelőtt, Li Ju (961-975) uralkodása alatt.

Még lábszépségversenyt is rendeztek a megnyomorított nőknek
Még lábszépségversenyt is rendeztek a megnyomorított nőknek (Fotó: Getty)

A Szung-uralkodóház Kr. u. 960 és 1279 között volt hatalmon. S bár Li Ju aligha volt a kedvenc tartományi királyuk, a dinasztia idején terjedhetett el az uralkodó őrülete. A király állítólag beleszeretett egy táncosnőbe, aki úgy kötötte el a lábát, hogy az úgy nézzen ki, mint az "újhold". A táncosnő ekkor előadott egy úgynevezett lótusztáncot is. Ez az uralkodóként tehetségtelen, de költőként híres Li Junak nagyon tetszett - talán ezért is terjedt el őrületes imádata a női láb elkötése iránt.

Hogyan deformálták a talpat "lótuszlábbá"?

A kislányok lábát először állati vérben áztatták, majd a talpon vágásokat ejtettek - ami a becslések szerint már eleve a 2-9 éves gyerekek egytizedének halálához vezetett. Sokan ugyanis szepszisben , vérmérgezésben, fertőzésekben betegedtek meg. Ezután a lábujjakat és a sarkat összenyomorították, majd a lábfejet szorosan elkötötték. A rettenetes fájdalommal járó eljárást hetente többször ismételte meg a lány anyja.

Az interneten számos félinformáció kering a lábelkötésről. Eszerint a lábujjak egy éven belül eltörtek és begyűrődtek a talp alá. Mindez igaz, de nem a talp alá csavart lábujjak törése, hanem a lábközépcsontok szétroppanása volt az igazi akadályozó tényező a járásban.

A lábközépcsontok fontos szerepet játszanak ugyanis a mozgásunkban. Az általuk alkotott boltív teszi a járást stabilabbá. A lábközépcsontok széltében és hosszában is boltívet képeznek. Perkins enciklopédiája leírja, hogy a talp alá befordított lábujjak a láb boltozatának fokozatos törését eredményezték - ezzel akadályozták valójában a lányok lábának növekedését. Minthogy alig tudtak járni, izmaik is elsorvadtak, így az ilyen nők lábszára is rendkívül vékony volt, nemcsak a talpuk torzult el.

Általában egy hosszú szövetet használtak arra, hogy becsavarják a lábat, pontosabban a lábujjakat. Kivétel a nagylábujj volt. (Ez is igazolja, hogy a többi, kisebb lábujj eltörése önmagában még nem eredményezte volna a talp zsugorodását: ehhez ugyanis a lábközépcsontok eltörése vezetett.) A láb elkötésének célja az volt, hogy a lányok talpa ne nőjön 3-4 hüvelyknél nagyobbra. A 16. századtól jelentek meg a legkegyetlenebb eljárások az úgynevezett "háromhüvelyknyi aranyliliomra", azaz a lótuszláb újabb változatára. A História című folyóirat szerint "a kislányok lábát kétéves korukban bepólyálták, és eltörték a lábközépcsontot. Több éven át viselniük kellett a pólyát, hogy a csontok ne tudjanak összeforrni, így növekedni sem. A nők így csak különleges cipőben tudtak járni".

A nagylábujj kivételével tehát a többi lábujjat befordították és a talphoz nyomták. Aki mindezek után egyáltalán járni tudott, annak is sokszor fél évébe tellett, hogy használni tudja a lábfejét a rövid és fájdalmas sétákhoz. A kín végigkísérte a kislányok lábának növekedését, illetve deformálódását egészen addig, amíg a lábuk fel nem vette a zsugorodott - és a férfiak által kívánatosnak tartott - "lótuszláb-alakot". Persze, ezután sem volt biztosíték arra, hogy a lótuszláb nem okoz több fájdalmat.

nemNem csak elavult fétis, egyfajta erotikus tradíció volt
Nemcsak elavult fétis, egyfajta erotikus tradíció volt (Fotó:Getty)

A szegény családok még az 1912-es lábelkötési tiltás után is abban bíztak, hogy a "lótuszlábú" lányokat jobban ki tudják majd házasítani. Ennek az 1949-ben kezdődött kommunista uralom vetett véget. Ezután olyasmi történt, amire még a sokat megélt lányok sem számítottak: elrendelték, hogy a "lótuszlábú" nők is fizikai munkát végezzenek, például nagyüzemekben. Sokan ekkor újabb kínokat éltek át.

Hogy az előkelő férfiak tartottak volna igényt az elkötözött lábú nőkre, csak részben igaz - de a teljes igazság sem fest kedvező képet a férfiakról. A Huffington Post amerikai internetes lap szerint a lábelkötés nemcsak elavult fétis, egyfajta erotikus tradíció volt. Egy új tanulmány más megvilágításba helyezi a szokást a szegényebb rétegek körében: eszerint nem (csak) a szépség állt a borzalmas tradíció hátterében.

Bound Feet, Young Hands (Elkötött lábak, fiatal kezek) címet viselő új könyvében ugyanis Laurel Bossen, a téma egyik ismert kutatója azt állítja, hogy számos nőnek azért kötötték el a lábát, hogy háziipari munkákra képezzék ki őket. Eltört lábbal ugyanis rávehetőek voltak arra, hogy órák hosszat üljenek és segítsenek a családnak textilek és szőttesek készítésében.

Bossen szerint ez magyarázza meg, hogy a lábelkötés hagyománya miért nem korlátozódott az elitre. Az sem igaz tehát, hogy ez a tradíció csak és kizárólag a férfiaknak való tetszéssel indokolható. Bossen és társszerzője, Hill Gates összesen 1800 idősödő nőt interjúvoltak meg. Elsősorban Kína elzárt falvait keresték fel: ezek azok a térségek, ahol szegényebb néprétegek, falusi életmódot folytató családok alkalmazták a lábelkötést.

A végleges betiltás

A lábelkötést 1912-ben tiltották be, egy évvel azután, hogy megbuktatták a császárságot. A különböző szerzők különböző aktivisták fellépéséhez kötik a lábelkötés betiltását. A nyugatiak a brit misszionáriusok szerepét emelik ki, a kínaiak pedig honfitársaik tevékenységére koncentrálnak.

Az 1912-es elvi tiltás után 1915-től már bírsággal sújtották azokat, akik elkötötték gyermekeik lábát. Az első "lábelkötés-ellenes bizottság" 1874-ben alakult Sanghajban, egy brit lelkész alapította. A britek magukat dicsérő hírei között találjuk Alicia Little kampányainak emlékét is. Ennek az írónőnek a munkái valóban hozzájárultak a tiltáshoz, és ezután alakult meg a Természetes Láb Társaság (Natural Foot Society) 1895-ben.

Az ilyen társaságok előtt a bevezetőben már említett dél-kínai hakkák indították a Tajping-mozgalmat, amely felkeléssé alakult, és átmenetileg fennálló államalakulatukban nemcsak az ópiumszívást, hanem a lábelkötést is betiltották a 19. század közepén. A kínai írástudók pedig már a 18. században felléptek a lábelkötés szokása ellen. Wan Ke-weng szerint az első, kantoni lábelkötés-ellenes társaságot a kínai Kang Youwei alapította 1892-ben. A társaság tagjainak száma tízezerre tehető, vagyis nemcsak brit hatásról volt szó: helyi erők is felléptek a nők megnyomorítása ellen.

Több ilyen társaság is szerveződött ezután, a legismertebb az 1895-ben Sanghajban alakult szervezet. Kang Youwei már 1898-ban, az úgynevezett "100 napos reform" idején követelte a lábelkötés tiltását, törekvéseit és céljait pedig tanítványa, Liang Csicsao és a forradalmárnő Qiu Jin követte. Ennek hatására 1902-ben a Csing-kormányzat felszólította a népet a "rossz szokás" befejezésére.

Felhasznált irodalom:

Farkas Ildikó: A lábelkötés szokása. História 2001/1. 26.

Wang Ke-wen (szerk.): Modern China. Garland Publishing, 1998.

Márai Sándor: Kínában. Pesti Hírlap, 1939. április 23. 5.

Messmann Stefan: Szépségverseny Datongban. 2000. [Folyóirat.] 2011/7-8. 77-82.

Dorothy Perkins (szerk.): Encyclopedia of China. Fitzroy Dearborn Publishers. Chicago-London. 1999.

A legfrissebb tartalmainkért kövess minket a Google Hírekben, Facebookon, Instagramon, Viberen vagy YouTube-on!

40 felett erre figyeljenek a nők és a férfiak

Olvasd el aktuális cikkeinket!

Orvosmeteorológia
Fronthatás: Melegfront
Maximum: +3 °C
Minimum: -3 °C

Általában erősen felhős vagy borult idő várható, majd a déli óráktól északnyugat felől gyorsan szakadozik, csökken a felhőzet. Délelőtt a csapadékzóna tovább halad kelet felé, amely az északi, északkeleti tájakon még kisebb havazást, délebbre esőt, havas esőt egyaránt okozhat. Délután már csak a déli és keleti megyékben valószínű gyenge intenzitású - legfeljebb vegyes halmazállapotú - csapadék. Az északnyugati szél nagy területen megerősödik, Sopron és a Bakony környékén akár viharos lökések is előfordulhatnak. A legmagasabb nappali hőmérséklet 0 és +6 fok között alakul. Úgy tűnik, a keddi nap számos időjárási jelenséget felvonultat. Lesz napsütés, havas eső, széllökések és zápor is.