A tények
Az alábbi eset néhány évvel ezelőtt, még mentőorvos koromban történt. A csongrádi mentőállomásról száguldottunk át egy közeli faluba, mivel a bejelentés szerint egy idős nőbetegnél súlyos alsó végtagi visszeres (vénás) vérzés lépett fel. A legjobb esetben is eltelt azonban 10-12 perc, mire megpillantottuk az érintettet. A hölgy egy kerti széken ült, méteres vértócsával körülvéve. Ott is csak azért ülhetett, mivel két oldalról támogatták, eszmélete ugyanis ekkor már nem volt. A vérző végtagját combmagasságban egy feszesre húzott zsinór szorította el. Gyors vizsgálattal a nyakon szapora pulzust, a csuklón viszont gyakorlatilag semmit sem tudtam kitapintani. Mindeközben a beteget a földre fektettük, levágtuk lábáról a zsinórt, és végtagját a magasba emelve nyomókötést helyeztünk a vérző lábszárfekélyre. Rövid idő után beszúrtam egy-egy kanült (tűszerű vékony műanyag csövet) a beteg könyökvénáiba, amelyeken át két különböző infúziót is adagolni kezdtünk, mondanom sem kell, sugárban. Így indultunk el, oxigén adása mellett és természetesen szirénázva, a szentesi kórház sürgősségi betegellátó osztályára.
A tanulságok
Mi is történt itt valójában? Az idős beteg, amikor észrevette a súlyos vérzést, a szomszédjaitól kért segítséget. Ők azonnal értesítették a mentőket, amiért mindenképp dicséretet érdemelnek. Ezzel azonban a végére is értünk a jócselekedetek listájának, és a hibák kőkemény felsorolásával kell folytatnunk. Tesszük mindezt természetesen nem a látványos "földbedöngölés" érdekében, hanem az ehhez hasonló melléfogások jövőbeli elkerülésének reményében.
Először is, azonnal le kellett volna fektetni a beteget, magasban tartva a vérző végtagját. Az előbbi pozíció ájulás révén előbb-utóbb magától is bekövetkezett volna, az ülő helyzet erőltetése azonban még ezt is megakadályozta. Mindez nemcsak a vérzést fokozta, de siettette az agyi vérellátás leromlását is, számottevően növelve ezzel a maradandó agykárosodás veszélyét.
A második, egyébként sajnos igen jellemző hiba a végtag lekötésével megkísérelt "vérzéscsillapítás" volt. Leszorításkor ugyanis az ütőerek többnyire nem záródnak el, a visszerek viszont igen, ezért a végtagba beáramlik a vér, távozni azonban nem tud. Helyi vérpangás áll elő, pontosan úgy, mint vérvételnél, ami erősen fokozza a vérvesztés ütemét. Megjegyzendő, hogy az artériák - a zsinór szorosabbra húzásával történő - leszorítása is helytelen lett volna, annak súlyos érfal- és szövetroncsoló hatása miatt.
Végül a harmadik hiba mulasztás-jellegű volt: elmaradt a nyomókötés felhelyezése a sebre. Szinte a ház előtt parkolt egy személygépkocsi, melynek a hátsó ablakában ott lapított az elsősegélydoboz, de egyik szomszéd sem gondolt rá, hogy azt fel is használja. Pedig, még ha a nagy izgalomban nem is jut senki eszébe, hogy a vénás nyomókötés egy steril gézlap és rajta egy vattacsomó pólyával való rögzítését jelenti, akkor csupán egy gézlap sebre nyomásával is sokat lehetett volna segíteni. Itt kell azt is megemlíteni, hogy az ellátó személynek - saját maga védelmében - gumikesztyűt kell húznia.
Röviden ezek voltak az elsősegélynyújtás hibái és hiányosságai. A teljességhez tartozik, hogy a beteg a szállítás során ébreszthetővé vált, a kórházi átadásra pedig már a vérnyomása is elfogadható értéket vett fel. A történet szerencsére vidám véget ért, ettől függetlenül a tanulságát halálosan komolyan kell venni. Nevezetesen azt, hogy a valódi elsősegélynyújtás pótolhatatlan, a helyette nyújtott "ösztönös" ellátás ugyanis nemhogy nem segíti, de gyakran rontja is a beteg túlélési esélyeit.
