Norbert Szigetszentmiklóson él feleségével és ötéves kisfiával. Gyermeke alig múlt kettő, mikor limfómát, egyfajta vérrákot diagnosztizáltak
Betegsége azonban jóval korábban kezdődött, amikor egyik combján egy betokosodott, sérvszerű duzzanat jelent meg. Sajnos Norbi rosszul döntött: hat évig nem foglalkozott vele. Amikor azonban a képlet nőni kezdett, muszáj volt vele orvoshoz fordulni. A szövettanból végül derült ki, hogy egyfajta limfómával állnak szemben. Norbit megműtötték: egy kisgyermek-ököl nagyságú képletet szedtek ki a combjából. Sajnos a későbbi vizsgálat csontvelő-áttétet is kimutatott, Norbi szerint ott már a túlélési esélyek is megfordultak. Részt vett biopszián, ami azt mutatta, hogy különösen agresszív természetű limfómája van, ahol 30%-os visszaesési aránnyal kell számolni.
Norbi erősnek tartja magát mentálisan, úgy érzi, nem túl sok minden tudja megijeszteni, ám amikor először megtudta, hogy beteg, elgondolkodott az életén. Azonnal elkezdett utánaolvasni a betegségének, úgy érezte, nem kérdés, hogy sikerülni fog legyőznie, ám Úgy vélte, ez csakis akkor sikerülhet, ha megfelelően felkészül. Úgy látta, családja nem bírja olyan jól a kialakult nyomást, mint ő, neki azonban mégis szüksége volt arra, hogy érzelmeit valahol kibeszélje. Ezért hogy ne családját terhelje gondolataival, indított egy blogot, amit végül több évig, egészen gyógyulásáig vezetett. Ez lett a Ráktérítő.
- Úgy gondoltam, felvállalom névvel-arccal, egyrészt hitelesebb, másrészt így jobban tudok másokon segíteni. Meg szerettem volna tanítani másokat is győzni. Nem kendőztem el semmit, úgy írtam meg mindent, ahogy volt, olykor nyersen, sok iróniával és szarkazmussal. A blogon keresztül rengeteg megkeresést kaptam hasonló betegségekkel küzdő emberektől, volt például olyan nyolcéves kisfiú, akinek az édesanyja olvasta fel minden kemoterápiás kezelés előtt a blogomat. Az én gyógyulásomhoz is nagyban hozzájárult, hogy kiírhattam magamból minden bennem kavargó érzést.
„Kb. három hónapja kezdődött. Éreztem, hogy valami nem stimmel, ezért cselekedtem. Hamar kiderült, hogy rákos vagyok. (…) Egy igazi hullámvasútra váltottam jegyet, amiről még egy darabig biztosan nem lesz leszállás. A legrosszabb persze nem ez. A legrosszabb az, hogy a környezetemben mindenkit "felrángattam" erre az őrült szerkezetre” – írta Norbi első blogbejegyzésében.
Norbi úgy
fogalmaz: addig az egész életét úgy élte, hogy csak magára tudott hagyatkozni. Kemény
felfogású srácnak tartja magát, aki úgy gondolkodik, hogy semmi sem lehetetlen,
ha megvan a kellő felkészültség és elszántság.
- Nehéz gyerekkorom volt, így annak ellenére, hogy jó eszű gyerek voltam, csak később tudtam megszerezni a közgazdász diplomámat. De elmondhatom magamról: az életem nehézségei jobban megalapozták az elmúlt huszonöt évben elért sikereimet, mintha időben leérettségiztem volna és azonnal elmegyek egyetemre.
Hat hónapon keresztül kapott kemoterápiát, tizennyolc napon keresztül pedig sugárkezelést. Legyengült immunrendszerével a Covid-19-et is le kellett küzdenie. A műtét is húzódott, de végül sikeresen megkapta élete első negatív leletét. Rá négy hónapra azonban kialakult nála egy másik rák, nyelvgyöki daganat.
5.-es biológiakvíz: hány veséje van egy embernek? – 10 kérdés az emberi testről
- Teljesen véletlenül derült ki, amikor a szájpadlásomon és a torkomban megjelent egy kis valami. Kaptam időpontot szövettanra, de megint elkaptam a koronavírust. Négy hét kihagyás után pedig a torkomban már egy két centi átmérőjű daganat volt. Mint kiderült, a HPV (humán papillomavírus) bennem is megjelent, és mivel a kemoterápia tönkretette az immunrendszeremet, ez elrákosodott.
Norbi végig igyekezett pozitív maradni, mindössze egy óra volt az, amit igazán pokolinak nevezne: amikor a második diagnózis után a lelet alapján elkezdett utána olvasni betegségének. Szembe jött velem az egyéves túlélési esély, ami mindössze 1% volt.
- Aztán az orvos visszahívott, és közölte, hogy a leletem nem egészen pontos, hiányzott egy kis előjel, ami alapján a túlélési esélyem 80%-ra ugrott fel, de csak akkor, ha még az elején elkapják a betegséget. Az orvos azt javasolta, kapjak annyi sugárkezelést és kemoterápiát, amennyit csak elbír a szervezetem.
Maximális dózisú sugárkezelést kapott, nem túlzás: majdnem belehalt abba, hogy a mellékhatások miatt huzamosabb ideig sem enni, sem inni nem tudott, harminc kilót fogyott.
Amikor annak idején az első kemót bekötötték, egyes pillanatokban úgy éreztem magam, mintha valami megszállta volna a testem. Persze megszoktam, de akkor úgy gondoltam, valami kemény dolog történik velem éppen. Aztán amikor négy hónappal később elkezdtek a második rákkal kezelni, akkor jöttem rá, hogy az első rák a műtéttel és minden kezeléssel együtt egy „kiscsoportos óvodai foglalkozás” volt ahhoz képest. Úgy érzem, az első betegség arra volt jó, hogy kiválóan felkészítsen a másodikra.
„Nem tudok semmit csinálni, csak elmondhatatlanul várom a végét, próbálom túlélni. Kicsit olyan érzés lehet, mint amikor jönnek a dementorok. Aki nem tudja, mik azok a dementorok, olvasson Harry Pottert, vagy használja a google-t, hehe. Egyébként tegnap az jutott eszembe, hogy az elmúlt negyvenöt évben többször használtam a „minden porcikám tiltakozik” kifejezést. Nyilván ti is szoktátok mondani. És tudjátok, mi van? Hogy csak használtam, de igazából fogalmam sem volt róla, hogy milyen az, amikor az ember minden porcikája tiltakozik. Amióta kemót kapok, azóta pontosan tudom.”<br>
Norbi összesen féléven át kapott kemoterápiát, másfél hónapig pedig sugárkezelést, utána hathavonta járt kontrollra. Másfél évvel ezelőtt járt le az első kétéves kritikus időszak, de csak öt év múlva mondhatják azt, hogy gyógyultnak minősül. Ez a limfóma azonban még így is bármikor visszatérhet. Ahogy Norbi fogalmaz: már csak kilenc, kevésbé kritikus év van hátra, hogy teljesen gyógyultnak minősítsék.
- Sok mindent adott ez a két tortúra, jobb és több ember lettem általa. Félelmek nem maradtak bennem, úgy érzem, ami jön, azzal szembenézek, de azért ha lehet, ne jöjjön több, mert elég volt. Hiszek abban, hogy ha az ilyen betegségeket a családban valakinek el kell vinnie, akkor inkább én legyek az, mint más. Nyilván voltak hullámvölgyek, de én a betegségek alatt sem rogytam meg. A blogomon is egyetlen kesergős hangvételű poszt volt, ami arról szólt, hogy mi lesz a kisfiammal, ha én meghalok.
Norbi komplett tervet készített arra, mi legyen a kisfiával. Fejébe vette, hogy előre megveszi gyermeke összes születésnapi ajándékát egészen tizennyolc éves koráig, és készít olyan videókat, ahol az élet fontos dolgairól beszél fiának. Végül szerencsére nem lett rá szükség, de Norbi tudja: fiát is megviselték a történtek.
- Akármennyire kicsi, mi mindig őszintén elmondtuk neki, hogy mire számíthat. Nagyon erősen tartotta magát, de szerintem olyan szinten megviselte, hogy soha nem fogja egészen kiheverni. Nyilván nagyobb megrázkódtatás lett volna számára, ha meghalok, de így is nagyon nehéz volt neki, hiszen a saját szemével látta, hogy vagyok. A második alkalommal sokszor az ágyból is alig bírtam felkelni, és csövek lógtak ki belőlem. Eddig is apás volt, de most már pláne az.
„Azon morfondíroztam, hogy megveszem a kisgyermek szülinapi ajándékait előre tizennyolc évre, majd készítek melléjük kis videós köszöntőket, az édesanyja meg majd mindig odaadja/lejátssza az aktuális ajándékot/videót. És ha már videó, csinálhatnék kis pár perces útmutatókat, atyai tanácsokat. Tudjátok, hogy a kisember jobban boldoguljon az életben. Legyenek itinerek, tudja, mi helyes, és mi nagyon nem, hogy viselkedjen adott szituációkban, hogy ne. Mik az életben az igazán fontos dolgok, és mik azok, amikre még időt sem szabadna szánni. Fontos, hogy jó ember legyen belőle, megfelelő értékrenddel. És amikor ezek a gondolatok árasztanak el, a szívem majdnem beleszakad. Minden alkalommal a sírás kerülget. Na ezeket a dolgokat szinte lehetetlen egyedül feldolgozni.” <br>
Norbi jelenleg jól van, állást keres, és élvezi az életet családjával együtt. Gyógyulása során sosem azt hangoztatta, hogy biztosan meg fog gyógyulni, sokkal inkább úgy fogta fel: lesz, ami lesz, 100%-ot belead, de rajta biztosan nem fog múlni. Így tudott csak jó esélyt adni arra, hogy legyőzi betegségeit. Így is történt, az ünneplés azonban még egy kicsit várat magára.
- Amikor az első negatív leletemet a kezembe kaptam, nem éreztem azt az eufóriát, amit például a családtagjaim. Akkor az volt a fejemben, hogy még van hátra két kritikus év, majd akkor bontsunk pezsgőt. Aztán az is elmaradt, mivel akkorra már kialakult a második rák. Jelenleg is ebben az állapotban vagyok: örülök, hogy negatívok a leleteim, de nem tartom magam kétszeres ráktúlélőnek, hiszen észben kell tartanom: még így is bármikor meghalhatok benne. Ennek ellenére arra szeretnék koncentrálni, hogy mindez már a múlté, ezért sem írom már a blogomat a Ráktérítőn. Nincs tűzijáték és pezsgő, nem engedem el a gyeplőt. A lényeg az, hogy jól vagyok, ha pedig a gyermekemet a felnőtté válás útjára tudom majd bocsátani, akkor kibontom azt a bizonyos pezsgőt.
Vízler-Nyírádi Luca
