Miért forgalmazzák ugyanazon inzulinkészítményt ampullás és patronos kiszerelésben is?
Az inzulinkészítményeket hosszú időn keresztül ampullában forgalmazták, amelyekből fecskendővel, hozzá illesztett tűvel kellett a megfelelő mennyiségű inzulint felszívni. A speciálisan inzulinadagolásra szolgáló "egyszer használatos", tűvel egybeépített, ún. holttér nélküli fecskendők megjelenése az 1970-es évek elején a beadás forradalmasítását jelentette mind kényelmi, mind pontossági szempontból. További előrelépést hozott az inzulinbeadó tollak, angol nevükről hamarosan a világ minden táján peneknek nevezett eszközök kifejlesztése az 1980-as években. Az új típusú eszközök a korábbinál koncentráltabb inzulint tartalmazó - így a tollba illeszthető, kisebb méretű - ampullák, patronok kifejlesztését tették szükségessé. Az intenzív inzulinkezelés széles körű elterjedése annak köszönhető, hogy e korszerű eszközök általánosan hozzáférhetővé váltak. A beadó eszközök és a patronos kiszerelésű inzulinok alkalmazása mellett megmaradt az ampullák használata is.
Ezt elsősorban a hosszabb ideje inzulint adagoló, a megszokott eszközökhöz és beadási formához ragaszkodó, túlnyomórészt idősebb személyek igénye, valamint a kórházi körülmények között megkezdett vagy a sürgősségi ellátás keretében szükségessé váló inzulinadagolás igényelte. A világ országaiban 10–15 éve jelen van a 100 E/ml töménységű ampullás inzulin, s a 40 E/ml-es koncentrációjú kiszerelést mind kevesebb országban alkalmazták. 100 E/ml koncentrációjú a penekben alkalmazott patronos inzulinok töménysége is. Szakmai és gazdaságossági indokok tehát egyaránt indokolták a 40 E/ml-es változatok visszavonását és 100 E/ml koncentrációjú készítmények bevezetését. E változtatással megszűnt az ampullás és patronos kiszerelésű inzulinok eltérő hatáserőssége, valamint a környező országokban használttal egységessé vált a hazánkban forgalmazott ampullás inzulinok koncentrációja.
Milyen előnnyel járhat, és mikor kerülhet szélesebb körű alkalmazásra a légutakon keresztül bejuttatható inzulin?
5.-es biológiakvíz: hány veséje van egy embernek? – 10 kérdés az emberi testről
Ezért fordult a figyelem a légvétellel, a tüdőn keresztül, a tüdőkeringés közvetítésével történő beadása felé. Ezen (inhalációs inzulinnak nevezett) változatok több formáját már alkalmazzák. Mai ismereteink szerint elsősorban a II-es típusú cukorbetegség kezelésének eszközparkját bővítheti olyan esetekben, amikor - az inzulinkezelés kezdeti szakaszában - étkezési inzulin adagolása elegendő lehet. Minthogy azonban a légutak nyálkahártyáján keresztül szívódik fel a keringésbe, elvi megfontolások alapján felvethető alkalmazásának időben korlátozott volta. Légúti betegségek fennállása, a rendszeres dohányzás ugyancsak e bejuttatás ellenjavallatát képezi. További gondot jelent, hogy ez idő szerint csak a gyorshatású inzulin beadására nyílik lehetőség ilyen módon, az elhúzódó hatású, ún. bázisinzulint továbbra is injekció formájában kell adagolni.
Mit jelent az intenzív inzulinkezelés kifejezés?
Az intenzív inzulinkezelés (ICT) a (közel) normoglikémia megvalósításának leghatékonyabb eszköze az inzulinkezelésre szorulók esetében. A napi többszöri inzulinadástól éppen az különbözteti meg, hogy az egészségesekét leginkább megközelítő vércukorértékek tartós biztosítása érdekében, magában foglalja az alkalmankénti inzulindózisok szükség szerinti módosítását, az aktuális vércukorértékek, valamint az élethelyzetek várható alakulása függvényében, a kezelőorvossal történő előzetes egyeztetés alapján. Formáit illetően egyik lehetősége a gyorshatású inzulin napi többszöri adagolása, a másik módszere a bázis-bólus elvű kezelési rendszer alkalmazása. Ez utóbbi történhet humán, illetve analóg inzulinkészítmények felhasználásával. Humán inzulinkészítményeket elsősorban a klasszikus kezelési formák esetében alkalmaznak. Ez étkezések előtt adagolt gyorshatású, valamint naponta egy–háromszor adott közepes hatású inzulin bejuttatását jelenti. A bázis inzulin céljával adott közepes hatástartamú inzulininjekciók száma I-es, illetve II-es típusú cukorbetegségben eltérhet, sőt a közel normoglikémiás állapot elérhetőségének és fenntarthatóságának függvényében I-es típusú cukorbetegek esetében is napi egy és három között változhat. Az analóg inzulinok bejuttatásán alapuló intenzív inzulinkezelési rendszerekben a főétkezések előtt ultragyors hatású inzulinanalógokat alkalmazunk, bázisinzulinként napi egy vagy két hosszú hatású analóg inzulinnal kiegészítve.
Ez is érdekelhet
