„A diagnózis ébresztett rá: aki nem látja bennem a jót, arra nincs szükségem”

HáziPatika.com: Hogyan derült ki, hogy daganata van?

Czipó Éva: 2020 márciusában, hogy – a Covid miatt bevezetett korlátozások ellenére – megőrizzem az állóképességem, elkezdtem kocogni. Egyik reggel a szokásos reggeli kocogás közben hirtelen fájdalmat éreztem a mellkasom bal oldalán, a hónaljamban és végig a bal karomban. Ezt akkor nem vettem komolyan, arra gondoltam, talán nem figyeltem eléggé oda a bemelegítésre, vagy volt egy rossz mozdulatom. Két hónappal később azonban azt vettem észre, hogy elkezdtem a szokásosnál jobban izzadni. Közben pedig az akkori párom felfigyelt arra is, hogy a bal mellemnek megváltozott az állaga, a szerkezete, olyan volt, mint amikor szoptattam és tele volt tejjel. Ez egy idő után már engem is zavart, és bár fájdalmat nem éreztem, felkerestem egy orvost. Amikor levetkőztem, rám nézett, és még mielőtt bármilyen vizsgálatot elvégzett volna, közölte, hogy rosszindulatú daganatom van. Másnap az onkológiai vizsgálatok során beigazolódott a diagnózis, úgyhogy ezzel nekem egyetlen nap leforgása alatt kellett szembesülnöm.

HP.: Mi volt az első reakciója?

C.É.: A teljes kétségbeesés és tagadás, vagyis azt gondoltam, ez velem nem történhet meg. De sajnos mivel a tünetek annyira egyértelműek voltak, nem bízhattam abban, hogy téves a diagnózis.

HP.: Mi következett ezután?

C.É.: Mivel nagy méretű volt a daganat, nem vállalták rögtön a műtétet. Az első lépés tehát a kemoterápia volt, de sajnos nem bírta a szervezetem. A harmadik kezelés után a fehérvérsejtszám esése miatt olyan szinten összeomlott az immunrendszerem, hogy a kórházon belül egy izolációs szobába kerültem, ahol senki sem látogathatott, és még a nővérek is csak naponta kétszer, védőruhában léphettek be hozzám. Öt hétig tartott ez a kényszerpihenő. Októberben aztán eltávolították a bal mellemet, ráadásul mivel nyirokáttétem is volt, a körülötte lévő részekből is egy nagy területet ki kellett vágni.

HP.: Ezt hogy tudta feldolgozni?

C.É.: Igazából olyan gyorsan történtek az események, hogy nem volt időm sokat gondolkozni. Arra koncentráltam, hogy a kezeléseknek és a műtétnek a mellékhatásait próbáljam kompenzálni. Pár héttel később pedig újra indult a kemoterápia, ami akkor is annyira legyengített, hogy a harmadik kezelés után teljesen összeomlott a szervezetem, és végül a klinikai halálból hoztak vissza. 

HP.: Erre hogyan emlékszik vissza?

C.É.: A kemoterápia után kimentem mosdóba, visszatérve pedig mondtam a szobatársamnak, hogy nagyon rosszul érzem magam, majd állítólag rázuhantam az ágyra. Miközben megpróbáltak visszahozni, megjelent egy kérdés a fejemben: „vissza akarsz menni?” Amikor erre igennel válaszoltam, kinyílt a szemem, és láttam, hogy legalább nyolc ember van körülöttem. Ezután jöttem rá: ha ezt túl akarom élni, mindent fel kell égetnem magam mögött, ami nem a felépülésemet segíti. Nézőpontot váltottam és új életet kezdtem.

HP.: Ezután már nem kockáztattak meg újabb kemoterápiát?

C.É.: Nem, áttértek a sugárkezelésre, ebből 25 alkalommal kaptam, amiket már a lehető legkevesebb mellékhatással meg tudtam úszni és szép lassan visszatértem az életbe. Februárban a CT és a vérvétel már csak minimális daganatot mutatott. Ehhez képest augusztusban, az egyéves kontrollon már arról tájékoztattak, hogy szinte valamennyi csontomon megjelent a daganat. Persze hogy összeomlottam, de akkor már tudtam, kihez kell fordulnom. Olyan orvost ajánlottak ugyanis nekem, akiben azóta emberként és orvosként is maximálisan megbízom. Ő egy gyógyszeres, célzott, úgynevezett biológiai terápiát ajánlott, ami be is vált és most is ezt használjuk.

HP.: Mi segített a felépülésben?

C.É.: Sokat segített a Simonton terápia, amit gyógyító képzeletként is emlegetnek. Ennek során több betegtársammal együtt – mindenki a temperamentumához, képzelőerejéhez mérten – elképzeltünk valamit, ami elpusztítja a daganatos sejteket. Nekem ezek pici tündérek voltak, akik miután színesre festették a fekete daganatos sejteket, lejuttatták azokat a Föld magjába, ahol a magas hőmérsékleten el is pusztultak. Aki akarta, megoszthatta történetét a többiekkel, én pedig le is írtam, nekem így még többet segített. Az emlőeltávolító műtét után a kórházi ágyból is bejelentkeztem a csoportfoglalkozásba, azon a héten online voltam együtt a többiekkel. Ez egy nagyon támogató közösség, ahol már a jelenlétünkkel is segítünk egymáson. Végülis a betegségemnek köszönhetően tapasztalhattam meg, hogy sosem vagyok egyedül.

HP.: Van olyan hobbija, ami kikapcsolja a nehezebb időszakokban is?

C.É.: Szíveket, könyvjelzőket, kabalákat horgolok a sorstársaimnak, a rokonaiknak és a kórházi dolgozóknak, mikor kinek van rá szüksége. Nem önzetlenül adom: a mosolyok, amiket ezekért az apró ajándékokért kapok, egész napra feltöltenek. Amikor volt erőm, odafigyeltem a mozgásra is, és amennyit csak tudtam, gyalogoltam, közben pedig természetfotókat készítettem. Ezen kívül nagyon szeretek sütni-főzni, sőt rendszeresen leboszorkányozom magam, mert mániáim a gyógynövények, amiket saját magam termesztek. Még a betegségem előtt 27 féle gyógynövényem volt, amikből fűszerkeverékeket készítettem a barátoknak, ismerősöknek. Hamarosan remélem újra ekkora kiskertet vezethetek majd. Emellett verseket, meséket írok, amik szintén gyógyító erejűek, mert kiírom magamból a rossz érzéseket.

„Lépés, ha mered vállalni önmagad. A hangod, a táncod, a tetteid. Lépés, ha barátságot kötsz magaddal, Lépés, ha azt eszed, ami jólesik, Lépés, ha beszélgetsz, Lépés, ha hallgatsz, Lépés, ha virágot öntözöl, Lépés, ha virágot adsz, Lépés, ha álmodsz, Lépés, ha valaki álma vagy, Lépés, ha futsz, Lépés, ha megállsz és ott maradsz……Te ma mit léptél magadért?”(részlet Czipó Éva: Lépés című verséből)

HP.: Mit javasolna azoknak, akik épp most szembesülnek egy hasonló diagnózissal?

C.É.: Nincs általános recept, mindenki másban találja meg, hogy a kezelést kiegészítve mi az, ami őt segítheti a gyógyulásban. Ismerek olyat, aki énekesi karrierbe fogott, jógázni kezdett, vagy a festészetben teljesedett ki. Érdemes végiggondolni, mi az, ami mindig ott bujkált a céljaink között, de soha nem tudtuk megvalósítani, mert nem volt rá lehetőségünk. Van egy betegtársam, akinek gyerekkori álma volt, hogy eljusson az északi sarkkörön túlra, ezért nem halogatta tovább: két kemoterápia között meg is valósította.

HP.: A betegtársakkal való kapcsolat is segíthet?

C.É.: Mindenképp. Sajnos azonban sokan vannak, akik nem merik megtenni az első lépést a betegtársak felé. Attól tartanak, hogy a betegklubokban mindenki szomorú, letört és a betegségéről, a halálfélelemről beszél. Ez olyannyira nincs így, hogy volt olyan helyszínünk, ahonnan azért tiltottak ki minket, mert olyan hangosan nevettünk, hogy zavartuk a szomszédban zajló orvosi rendelést.

Az egyik ismerősöm ajánlotta a különféle betegséggel élőket összefogó Egri Regionális Egészségügyért Alapítványt (Regea Alapítvány), én pedig rögtön fel is vettem velük a kapcsolatot. Rengeteget segített, hogy megismerkedhettem olyanokkal, akik ugyanezen mentek keresztül, most pedig már én is segítő vagyok és mi is szervezünk találkozókat. Ezeken az alkalmakon mindig felhívjuk a figyelmet a rákszűrés és az önvizsgálat fontosságára. Az is célunk, hogy a fiatalabb korosztály, akár már a kamaszok is tisztában legyenek a gyanús tünetekkel, és merjenek segítséget kérni. Üzenetünket a saját példánkon keresztül tudjuk átadni: a rák már nem egyenlő a halálos ítélettel.

Czipó Éva a rakgyogyitas.hu-nak is beszélt az állapotáról: "minden napomat azzal kezdem, hogy megállapítom: élek és jól vagyok. Minden napomnak úgy futok neki, hogy a szépséget keresem benne" –mondta el. A rakgyogyitas.hu-nak adott interjújából az is kiderül, miért érzi úgy, hogy több élet van benne, mint a diagnózis előtt.

HP.: Ha jól tudom, tapasztalatai egy könyvben is megjelentek…

C.É.: Igen. Az alapítványnak köszönhetem azt is, hogy a gyógyulásom története – sok más betegtársaméval együtt – egy könyvben is megjelent. A könyvbemutatókon is igyekszünk mindenkinek segíteni, akin látjuk, hogy retteg vagy bizonytalan.

HP.: Számon tartják, hogy ki hány éve szembesült a diagnózissal?

C.É.: Van egy csodálatos tradíciója az alapítványnak. Mindenkinek van egy úgynevezett második születésnapja, amit a diagnózistól, a műtéttől, vagy az első negatív lelet kézhezvételétől számít. Minden évben kapunk egy kitűzőt, amiről leolvasható, ez hány évvel ezelőtt történt, én most kapom majd a hármasat. Hihetetlen, amikor valaki már a 27-est kapja, jó látni azt az erőt és kitartást, amivel a diagnózis óta már mennyi mindent ki tudott hozni az életükből.

HP.: A diagnózissal szembenézni valóban újjászületés volt?

C.É.: Nekem mindenképp. Hiszek abban, hogy néha nagyon rossz dolgoknak kell történniük ahhoz, hogy észrevegyük a jót, erre én vagyok az élő példa. Amióta a betegségemmel küzdök, rengeteg jó emberrel találkoztam, a rosszakat pedig kiszelektáltam. Mostanra kizárólag olyan emberek vesznek körül, akikkel jó együtt lennem és kölcsönösen segítjük egymást. Gyakorlatilag nincs olyan nap, hogy valaki meg ne kérdezné, hogy vagyok. És persze nagy segítség ehhez az internet, de fontos a személyes találkozó is. Nem véletlenül mondják: az ölelés gyógyít. Fontos még, hogy a mérgező embereket teljesen kizártam az életemből, mert a diagnózis ráébresztett: aki nem látja bennem a jót, arra nincs szükségem. A 25 éves párkapcsolatomból is kiléptem, így könnyebb megküzdenem a nehézségekkel.

HP.: A meglévő kapcsolatai is változtak?

C.É.: Szokták mondani: ha te változol, minden változik körülötted, és ez valóban így van. Én olyan szinten megváltoztattam a látásmódom, hogy ez kihat a környezetemre, az emberi kapcsolataimra is.

HP.: Szoktak öntől segítségek kérni?

C.É.: Sokan megtalálnak az ország minden tájáról, akik a diagnózist kézhez kapva elbizonytalanodnak, hogyan is éljenek tovább. Olyan is volt, aki nem mert elmenni az orvoshoz, mert rettegett a diagnózistól. Ilyenkor az erőmhöz mérten szívesen elkísérem őket ezen az úton, ameddig igénylik, mert tudom, hogy ez az időszak egyedül mennyire nehéz.

HP.: Mennyit számít a gyógyulásban a hozzáállás?

C.É.: Természetesen a pozitív hozzáállás önmagában kevés, de a kezelések mellett a gyógyulás elengedhetetlen része. Volt egy ismerősöm, akit egy héttel utánam diagnosztizáltak ugyanúgy rosszindulatú daganattal, ő pedig beszámolt az orvossal való találkozásáról. „Képzeld, azt mondta nekem, hogy már soha többé nem fogok tudni olyan életet élni, mint a diagnózis előtt” – mesélte nekem. Ő emiatt teljesen magába roskadt, gyakorlatilag lefeküdt és feladta, majd fél évvel később meg is halt. Én az akkori orvosomtól szó szerint ugyanezt a mondatot kaptam: „ugye tisztában van vele, hogy soha többé nem élhet majd olyan életet, mint a diagnózis előtt?” Én erre azt feleltem: köszönöm szépen, nem is akarok. Hiszen a változás nem jelent feltétlenül az eddiginél rosszabbat, sőt, az én életem kifejezetten jó irányt vett. Ez mindössze felfogás kérdése. A diagnózist követően leszázalékoltak, úgyhogy jelenleg nem dolgozom, de ennek is igyekszem a jó oldalát látni. Két év fizetett szabadságon vagyok, ilyen lehetőséget pedig eddig soha nem kaptam az élettől.

HP.: Hogy van most?

Ez is érdekelhet

önvizsgálat

Így vizsgáld meg a melleidet szakszerűen

éjszakai ébredés

Ezért ébredünk fel 2 óránként éjszaka: 6 gyakori, alig ismert ok a visszatérő jelenség hátterében

gyulladáscsökkentő ételek

A 10 legerősebb gyulladáscsökkentő étel: rákmegelőző, immunerősítő hatásuk is van

telefonozás

Lefekvés előtt 1 órával tilos: blokkolja a melatonin termelődését, elősegíti az alvászavart a mobilozás

C.É.: Minden nap teszek egy apró lépést a gyógyulás felé. Mindkét gyerekem felnőtt és önálló életet él, már nincs az életemben férfi, akit ki kellene szolgálnom, gyönyörű helyen lakom, ahol kis kertet gondozok, igyekszem segíteni a betegtársaimnak, és csak olyan emberekkel találkozom, akikkel én akarok. Egyszóval semmi kényszer nincs az életemben, ráadásul sok célom is van még, szeretnék még tanulni, új szakmákat szerezni. Csak azt teszem meg, ami engem épít, ami segít megküzdeni a betegségemmel. És bár jelenleg is célzott kezelést kapok, továbbra is biztos vagyok a gyógyulásomban. Azt szoktam mondani a testemnek: nem hagyhatsz cserben, mert most tudok életemben először őszintén, tiszta szívvel boldog lenni. Igyekszem meglátni minden napban a jót, és ha mégsem sikerül, van kihez fordulnom segítségért. A betegtársaimmal életünk legnehezebb szakaszán ismerkedtünk meg, és a mai napig igyekszünk egymást támogatni abban, hogy minden napunk tartalmas legyen.