Misit 2012-ben műtötték végbélrákkal, átesett több kemoterápiás és sugárkezelésen, így azóta, még tünetmentesen is ez a betegség határozza meg mindennapjait.
Ha most egy megtört, csonttá fogyott férfi képe ugrik be a rákbetegekről alkotott sztereotípiák alapján, akiből árad a negatív energia, mindenkit ki kell ábrándítanom, mert Misi - avagy Altezza, ahogy az interneten ismerik -, nem egy szokványos figura. Három perce mutatkoztunk be egymásnak, de a jó kiállású férfiból máris dől a humor, így el sem tudom képzelni róla, hogy találkozásunk pillanatában is épp hipochonder gondolatok cikáznak a fejében. Pedig nem hibázok nagyon mellé - már ami a szorongást illeti -, mert hamar bevallja, hiába volt a legutolsó negyedéves kontroll szerint is minden negatív, nincs olyan nap, amikor ne gondolna arra, hogy kiújul a daganat. Ennek ellenére igyekszik nem szomorkodni, ez pedig legjobban a blogjában érhető tetten. Mert hogy rendszeresen tudósít mindenről, ami vele történik a rák diagnózisa óta, nem is akármilyen stílusban. Így találtam rá és a történetére én is.
Egy apró tünet
"2011 őszén arra lettem figyelmes, hogy megváltozott az emésztésem: volt, hogy egy hétig nem mentem wc-re, máskor irdatlan görcsök kínoztak. Felkerestem egy gasztroenterológust a magánrendelésén, mert csilingelt a fülemben édesanyám egy mondata. Eszembe jutott, amikor annak idején végbélrákot állapítottak meg nála, és előtte a telefonban annyit mondott, hogy akármit eszik, megy a hasa, elmegy inkább orvoshoz" - emlékszik vissza.
Az anamnézis felvétele után, panaszaiból kiindulva első körben a bélflóráját próbálták helyrehozni, de átütő eredményt nem tapasztalt, így végül nem úszta meg a tükrözést . A végbélrák diagnózisát 2012. február 14-én kapta meg, amolyan Valentin-napi ajándékként. "Nem tudom, láttad-e már a beledet belülről. Egy szép, rózsaszín cső. Aztán hirtelen ott van az az ötcentis, rákos bélszakasz, ami koromfekete" - idézi fel a látottakat. És az a feketeség sajnos nemcsak helyben okozott nagy riadalmat, a részletesebb kivizsgálások (MR, CT) során fény derült arra is, hogy a bélfalon kívül lévő nyirokcsomókban is megjelent a rosszindulatú elváltozás, távoli áttét viszont nem volt kimutatható. Ez persze nem változtatott a lényegen: kezében volt a halálos betegség diagnózisa, mindössze 37 évesen, azé a betegségé, ami miatt édesanyját is elveszítette.
5.-es biológiakvíz: hány veséje van egy embernek? – 10 kérdés az emberi testről
És hogy mi volt akkor az első gondolata? Valamiért nem az, hogy mi lesz vele: sokkal inkább a családját féltette, az akkor négyéves lányát és a párját. Próbált információt gyűjteni arról, hogy mire is kell számítania, mik az esélyei. "Örömmel nyugtáztam, hogy áttétek esetén cirka 7 hónap alatt is ki lehet esni a tb-fizetők köréből, az ötéves túlélés pedig átlagban 63%-os aránnyal bír. Akkor kivételesen nem a felhőtlen jókedv volt rám jellemző" - mondja Misi, de elmeséli azt is, hogy rögvest elkezdte bombázni a párját a teendőkkel, mit csináljon, ha ő már nem lesz, illetve felhívta a barátait, akik hirtelen nem tudtak mit reagálni, és végül még ő vigasztalt mindenkit.
Az élet megy tovább
A gasztroenterológus beajánlotta a legjobb szakemberekhez, alig volt ideje levegőt venni, így rövid időn belül sorban elkezdte felvenni a daganatellenes kezeléseket. Kemoterápiára járt, kapott sugárkezelést, de nem tapasztalt mellékhatásokat, furcsamód betegségtudata sem volt, a munkáját is el tudta látni. Az egészségügy bugyrairól csak annyit mond, ott is emberek dolgoznak, akiknek vannak jobb és rosszabb napjai. Sarkalatos kérdés volt viszont a különféle alternatív kezelések világa, ezek miatt nem egy barátsága ment tönkre. "Volt, aki sámánhoz akart küldeni, más győzködött, hogy szedjek nagy dózisban C-vitamint , és jöttek a körlevelek a csodamódszerekről. Ezeknek én mindig utánanéztem, de nem voltam népszerű, ha visszaírtam a feladónak, hogy nagy marhaság, amit rám szeretne erőltetni. Ha volna bármi, ami hatékonyabb lenne a mai daganatellenes kezeléseknél, már régen használná az orvostudomány!"
2012 nyarán elérkezett a műtét ideje a Kútvölgyiben - onnantól bolydult fel Misi élete. A hosszú beavatkozás megviselte, és bár mindössze 20% esélyt jósoltak nála a végbél ideiglenes kivezetésének, végül egy - ahogy ő fogalmaz - óriási nagy skót dudával (sztómazsák) az oldalán ébredt az altatásból. Ekkor sem az fájt neki, hogy a kellemetlen jelenséggel együtt kell élnie egy ideig, hanem az foglalkoztatta, hogy hogyan fogja így átölelni a lányát.
A műtét után pokoli fájdalmai voltak, egy hetet töltött kórházban. Álmatlansága mellett még a sztómazsákkal is barátkoznia kellett. Ahogy visszaemlékszik, a zsák felapplikálásával volt a legtöbb baja, illetve azzal, hogy a tájékoztató füzet az egészet egy jó mókának, egy idillikus állapotnak festette le , holott rengeteg kellemetlenséggel járt a viselése. Nem csoda hát, hogy alig várta a második műtétet, amikor helyreállították az eredeti rendet a hasában. Ennek szerencsére nem volt akadálya, hiszen az előkezelésnek hála, nem találtak rákos sejtet a kiműtött bélszakaszban.
Ez az újabb, rá váró beavatkozás ismét kiszolgáltatott helyzeteket teremtett, előre felhívták a figyelmét arra, hogy eleinte nem fogja tudni szabályozni a székletét. Végülis mindegy, milyen áron, de a sztómazsáktól szabadulni szeretett volna, előtte azonban úgy döntött, méltóképpen búcsúzik tőle: a műtétre úgy érkezett, hogy az utolsó tasakot az oldalán előre kidekorálta egy kis sündisznófigurával, ezzel pedig örökre beírta magát az operáló team emlékezetébe, akik közül többen még hónapokkal később is rámosolyogtak a kórház folyosóján, ha összefutottak vele.
Berekesztett kezelés
2012 őszén már csak az adjuváns kemoterápiás kezelés volt hátra, de baljósan indult a folyamat: már a kórházi befekvés előtt hasmenése volt. Rájött, már nem tudja uralni szorongásait, legyűrni betegségtudatát. A kezelést elkezdték, de csakhamar rémisztő tüneteket produkált. Arra ébredt az éjszaka közepén, hogy valamilyen rettenetes érzés lesz úrrá a mellkasán, és pánikszerűen szaladt ki a nővérekhez. Vizsgálták, keresték az okát, hiába, sem az orvosok, sem ő nem tudta eldönteni, hogy a kemoterápia mellékhatása és/vagy a stressz, szorongás idézi elő az amúgy maximum egy percig tartó, de annál ijesztőbb tüneteket. A hosszú kálvária után az onkológusa végül úgy döntött, hogy nem kap több kemoterápiát, ezentúl csak kontrollokra kell járnia.
A kezelések berekesztését érdekes és felemás fordulatként élte meg, hiszen egyrészről véget ért a sok tortúra, másrészről állandóan azt kérdezgette magában, vajon mennyit ront a tervezettnél kevesebb kezelés az általános esélyein. Nem fog-e így gyorsabban kiújulni a rák? Egészen biztosan elpusztult minden rákos sejt? Meg fogja még tudni tanítani biciklizni a lányát? Hány évig élhet még boldog házasságban feleségével?
Azóta negyedévente ellenőrzik, hogy minden rendben van-e. "Amikor jön a 'vizsgaidőszak', vérvétel mindig van, és tesznek mellé valamit: hasi ultrahangot, mellkasröntgent, illetve kötelező a lenti tükrözés. Ebben semmi romantika nincs, vetkőzés, négykézláb, vizsgálat. A kontroll után általában nyugodtabb vagyok, hiszen tudom, hogy minden ok volt. Mindig ezzel nyugtatom magam, ha valamit felfedeznék véletlenül, hogy itt szúr, vagy ott viszket. Legutóbb épp májáttétem volt, legalábbis fejben" - vallja be, és ebben az őrületben csakis olyan tevékenységek tudják elvonni a mindennapokban a figyelmét, amik nem mennek neki rutinból. Most épp egy veterán autó felújításán szorgoskodik, és ez egészen ki tudja kapcsolni.
Minden az evés körül forog
Ilyen körülmények között, amikor az a bizonyos damoklészi kard a feje fölött lebeg, mindenkinek, a legnagyobb realistáknak is szükségük van kapaszkodókra. Misi azt mondja, neki a napirenden áll vagy bukik minden. "Minden körülmény között kell a rendszer, a kemoterápia alatt is megvolt, a műtét után is - ehhez ragaszkodom, amennyire lehet egy ilyen csonka emésztőrendszer mellett. Mert így már nehéz programot szervezni: aköré csoportosul az életem, hogy mit eszem és mikor, hogy mikor megyek vécére. Már alig eszem vörös húst, halat és szárnyast annál többet, leszoktam a kóláról és a szénsavas italokról, mert amióta arrébb szobrászkodták a beleimet, nagyon nehezen talál ki belőlem a levegő. Le kellett mondanom az olasz ételekről, a tejtermékekről is. Nem bírom őket."
Küzdelem, de nem a rákkal
Misi nem szereti, ha valaki úgy fogalmaz, ő már megküzdött a rákkal. Egyrészt nem hiszi, hogy valaha elfogadja teljes lelki békével a tünetmentességet, másrészt ez az egész ugyan tényleg nagy küzdelem, de nem a rákkal, hanem sokkal inkább a kezelésekkel járó tortúrákkal, a sorban állással, a hangulatváltozásokkal, a rák köré épülő csodaszerbiznisszel . És neki személy szerint ugyanúgy küzdelmes az útja a betegség óta apaként, férjként és férfiként is: nehéz volt megbarátkoznia például azzal, hogy az össze-vissza működő bélrendszere miatt kiszámíthatatlan az élete. Hogy hiába ígéri meg a lányának a játszóterezést, ha végül a vécén gubbasztva kell tölteni az értékes közös időt. Hogy a párkapcsolata megváltozott: kevesebbet tud vállalni a hagyományos szerepeiből, több teher jut a feleségére. Hogy betegsége olyan folt a múltban, amivel a munkavállalása is nehezített.
Közben magánúton elkezdte genetikai vonalon is kutatni, vajon miért lett rákja, hátha időben ki tudja deríteni a mögöttes okokat, és így a lányát is a lehető leghamarabb elvinni a szükséges szűrővizsgálatokra, ha nagy valószínűséggel ő is örökölte a hajlamot. Arra a kérdésre pedig, hogy legszívesebben mire áldozna még pénzt, ha tehetné, azonnal rávágja, hogy leginkább időutazna: visszamenne az időben oda, amikor el lehetett volna csípni még korábban a rákot. Pedig így is szerencséje volt, hiszen annak ellenére, hogy semmilyen tipikus tünete nem volt, az első gyanús jelnél elment orvoshoz - ez menthette meg az életét.
Ülünk a mozgalmas bevásárlóközpontban, és hirtelen bevallja, még nem sokat evett, hogy biztosan tudjon velem találkozni az interjú kapcsán. Úgy döntök, elengedem enni, ám egy kérdést még fel kell tennem. "Tényleg előre megírtad a nekrológodat a blogra?" - szegezem neki. "Tényleg. Minden nagyobb esemény, műtét, kezelés előtt időzítem, aztán, ha mégis túlélem, még távolabbra dátumozom. Már többször volt, hogy elfelejtettem, és élesedett a poszt, olyankor szóltak a barátaim, hogy a blogom szerint meghaltam. Akkor gyorsan orvosolom a dolgot. De szerintem ez nem morbid. Ha már mindenről beszámoltam, ne maradjon befejezés nélkül, ha meghalok. Szeretem a keretes dolgokat, ennyivel tartozom az olvasóknak. Tudod, én nemcsak a hasamban vagyok 'rosszul bekötve', a fejemben is. De ha jól csinálom, jövőre negyven leszek. Itt az idő, hogy kezdjek magammal valamit."
Misi története itt folytatódik:
