A krónikus betegség bizonyos mértékig a tudatállapotot is módosítja, hiszen rontja az érintettek életminőségét, életkilátásait, korlátozza társadalmi és társas kapcsolataikat és rombolja az önértékelést. Ezért ezek a betegek esetenként komolyan küszködnek vele, hogy végig csinálják a napjukat, amitől kimerültek, feszültek, elkeseredettek lehetnek, gyakran pedig szoronganak is. Ha valaki nem megfelelően beszél velük, az fokozza a rájuk nehezedő stresszt, s így nem segítséget kapnak, hanem további fájdalmat és terhet.
A krónikus betegségekről és betegekről vannak tipikus elképzelések a közgondolkodásban, s ezeket (bár segítő szándékkal) az emberek gyakran ki is nyilvánítják az érintetteknek. De nem teszik jól. Erről értekezett Madeline Dyer egészségügyi szakíró a Médium magazinban, aki maga is krónikus beteg. Cikke nyomán bemutatnunk néhány példát, és azt is, hogy miért nem kellene bizonyos dolgokat sohasem mondani egy krónikus betegnek.
Hamarosan jobban leszel.
A mondatot gyakran használjuk és kifejezetten jó szándékkal a remény közvetítésére. De a betegek ebből mégis olykor azt szűrhetik le, hogy nem figyeltek oda rá igazán, amikor a problémájáról a "krónikus" betegségről beszélt, vagy nem hisznek neki, amikor azt mondta, hogy krónikus betegséggel küzd, vagy akár úgy is érthetik, hogy az egészségesek többet érnek azoknál, akik tartósan betegek.
Még mindig nem vagy jobban? Hiszen már évek óta ugyanaz a bajod!
Ez ugyanúgy a beteg helyzetének meg nem értését mutatja, mint az előző mondat. Ha valaki arról beszél egy krónikus betegnek, hogy még mindig nem gyógyult meg, akkor leginkább a nehéz helyzetére emlékezteti, és arra, hogy elsősorban a betegségét látja rajta. A beteg arra is gondolhat, ha most így reagálnak rájuk, akkor hogyan fognak bánni vele évek múlva, amikor még mindig rosszul lesz?
5.-es biológiakvíz: hány veséje van egy embernek? – 10 kérdés az emberi testről
Ezt a múlt héten csináltad, miért nem teszed meg most is?
Sok krónikus betegség változó állapottal jár. Egyes napokon jobb, más napokon rosszabb, ami meghatározza, hogy a beteg mit és mennyit tud tenni. De egy ilyen megnyilvánulás csak arra emlékeztet, hogy a betegség uralja és korlátozza az érintett életét, ráadásul a napi helyzet kiszámíthatatlan. Ezt egyesek szemében bizonyítékot szolgáltat, hogy a beteg képes lenne tenni magáért, de nem akar. Az nem segít a betegen, hogy azért vélekednek így róla, mert nem értik meg a helyzetét és a betegsége jellegét. A változékony krónikus betegségeknél a legtöbb érintett csak a jó napjain engedi, hogy lássák. Ez gyakran azt a benyomást kelti, hogy valójában egészségesek. De nem látják őket azokon a napokon, amelyek elviselése óriási erőfeszítésükbe telik.
Meg kell próbálnod, hogy...!
A krónikus betegek rengeteg segítő szándékú javaslatot kapnak. Ezek tipikusan a következő körítéssel érkeznek: "A testvérem, barátom, nagynéném, szomszédom, a sarki hentes rokona ezt és ezt csinálta, amitől jobban lett. Ha neki működött, neked is fog. De egy próbát legalább megér." Aztán jönnek a javaslatok a jógától a speciális diétáig. Bár ezek az ajánlások jószándékúak, de a beteget csak arra késztethetik, hogy úgy gondolja, nem próbálkozott gyógyulni elég erősen. De a krónikus betegség nem választás, hanem egy olyan dolog, amire nincs befolyásunk , ami nem gyógyítható jógával vagy bármi hasonlóval, amit szándék szerint merhetünk. Ezért egy krónikus beteggel arról okoskodni, hogy milyen módszereket kellene alkalmaznia a gyógyuláshoz, tulajdonképpen arrogancia, mert annak a feltételezése van benne, hogy nem törődik a bajával vagy nincs elég esze hozzá. El kell fogadni, ha egy krónikus beteg azt mondja az állapotára, hogy jelenleg nincs rá gyógymód, akkor ezt is gondolja. Ez tehát nem a próbálkozás hiányát jelenti.
Minden fejedben dől el. Azt hiszem, csak úgy döntöttél, hogy beteg vagy.
Ez a megállapítás teljesen értelmetlen. Ha valaki ugyanis szenved, az teljesen mindegy, hogy testi vagy mentális kínok gyötrik. A mentális egészség problémája nem kevésbé súlyos, mint a fizikai egészségé. Azok az emberek, akik ezt mondják, általában szkeptikusak és nem hisznek a betegnek. Általában lekicsinylik a szenvedést, amiről beszámolnak, sőt mentálisan gyengének tartják, ami stigmatizáló is egyben. Ez pedig nem segít, hanem kifejezetten káros.
Pozitívabban kell gondolkodnod!
A krónikus betegségeknél általában, egy részénél pedig biztosan nincs értelme erről beszélni, mert semmilyen pozitív gondolkodás nem fogja felülírni például a beteg hibás genetikai kódját. Vannak, akik gyakran azzal próbálnak elérni ösztönzést, hogy azt mondják, hogy mások még többet szenvednek, így a rossz helyzetben is meg kell látni a jót, illetve a pozitívabb gondolkodásra váltás megnyitja az utat a beteg állapotának javulása előtt. Csakhogy egyik ember szenvedésének összehasonlítása egy másikéval egyáltalán nem segít. A pozitív hozzáállásra való felhívás pedig azt üzeni, hogy a beteg nem olyan ember, akiben meg lehetne bízni, az állapota azért ilyen rossz, mert nem jó a hozzáállása. Ez az elítélő viszonyulás azonban biztosan nem segít.
Istenem, hogy utálnék ilyen betegnek lenni. Nem tudnék így élni.
Ilyet soha nem szabad egy krónikusan beteg embernek mondani. Habár ez egy együttérzőnek szánt kijelentés, amely arról szól, hogy igazán értékelik a nehézséget, amivel a betegnek szembe kell néznie. De miért kellene arra emlékezteti a beteget, hogy nem egészséges , hiszen pontosan ez az, amit el akar felejteni, amikor csak lehetséges. Másfelől a "nem tudnék így élni; sajnálom, hogy van valaki, akinek így kell élni" típusú megjegyzések azt sugallják, hogy a beteg élete kevésbé értékes csak azért, mert elszenvedi a kórt. Fel kellene ismernünk, hogy a betegségek és a fogyatékosságok nem olyan dolgok, amelyeket ki kell javítani, hogy az emberek képesek legyenek jó életet élni, ha valaki krónikus beteg, nem biztos, hogy boldogtalan is.
Te olyan inspiráló vagy!
Ha valakinek azt mondják, hogy inspiráló, az igazi elismerés. A krónikus betegeknél azonban gyakran olyan helyezetekben használják ezt a formulát, amikor hétköznapi dolgokat tesznek. Ha valaki elmegy a boltba vagy egy kulturális eseményre, az csak annyit jelent, hogy normálisan éli az életét. Ha egy krónikus beteg teszi ugyanezt, és ezért megdicsérik, akkor egyben azt is közlik vele, hogy "látjuk, beteg vagy", azaz másképpen néznek rá, mint egy egészséges emberre. Ezért a beteg számára nem világos, hogy az inspiráció kinyilvánítása nem a szánalom kifejezését jelenti-e. A krónikus betegek pedig nem akarnak semmi mást, mint élni az életüket akkor is, ha az egészségesekhez képest nehezített pályán kell haladniuk, mert ezzel csökkenthetik elsősorban a rájuk nehezedő pszichés nyomást .
Ez is érdekelhet
De ha ezeket nem mondhatjuk, akkor vajon mit? Dyer cikke nem szól erről. Annyit azonban hozzátehetünk, hogy tekintsük a betegeket teljes értékű embernek , és a megnyilvánulásainkat is ehhez igazítsuk. Ha például az élelmiszerboltban találkozunk velük, akkor inkább azt kérdezzük meg tőlük, hogy mit főznek vacsorára, és ne azon sajnálkozzunk, hogy milyen nehéz lehet nekik hazacipelni a nehéz bevásárlószatyrot. Ha segíteni akarunk, akkor csak tárgyszerűen kérdezzünk rá, hogy mi lehet az, és ne ecseteljük, hogy a betegségük miatt tennénk. De ha nem akarunk tőlük semmit, akkor legalább nem szánakozzunk rajtuk, hanem beszéljünk velük úgy és annyi tisztelettel, mint bármely más emberrel az ismerőseink közül.
