Az immunitás kialakulásában kulcsszerepet töltenek be az antitestek, azaz azok a fehérjék, amelyeket szervezetünk az adott fertőzésre válaszul állít elő. Az antitestek jelentik testünk leginkább közismert védelmi eszközeinek egyikét: a behatolókat körbeölelve - ideális esetben - képesek meggátolni, hogy azok bejussanak a sejtjeinkbe, majd ott elkezdjék lemásoltatni, sokszorosítani magukat. Amikor a fertőzések lecsengenek, gyakran az antitestek mennyisége is apadni kezd, marad azonban legalább néhány belőlük, így egy újabb támadás esetén ismét be tudják indítani a termelést a már ismert patogénnel szemben. Egyrészt ez a magyarázata annak, miként árulkodnak az antitesttesztek a korábban lezajlott fertőzésekről. Másrészt ez a folyamat szabja gátját annak, hogy másodjára is megbetegedjünk ugyanattól a vírustól vagy baktériumtól - legalábbis az esetek többségében.
Változó és enyhe fertőzések
Mint azt Marc Jekins, a Minnesotai Egyetem orvosi kara és Mark Slifka, az Oregoni Nemzeti Főemlőskutató Központ immunológusa a LiveScience-nek elmondta, általában nem azért fordulhat elő, hogy egy betegséget újra elkapunk, mert elvesztettük volna az immunitásunkat. Vagy azért fertőződünk meg újfent, mert a patogén megváltozott, mutálódott, és ezáltal immunrendszerünk már nem tudja a korábbi tapasztaltai alapján felismerni, vagy azért, mert testünk egyébként is gyengébb immunválaszt indított korábban ellene. Vegyük például az influenzát : ez a vírus igen változékony, úgymond könnyen változtatja a génjeit. Védelmi rendszerünk így hiába győzi le az egyik verzióját, rövid időn belül máris újabbak jöhetnek, amelyeket nem tud hatékonyan beazonosítani. Nem minden vírus mutálódik ugyanakkor ennyire gyorsan. A járványos gyermekbénulásért felelős poliovírus genomja például viszonylag állandó, ennek is köszönhető, hogy napjainkra sikerült szinte teljesen eradikálni a világon.
A másik említett lehetőség szemléltetésére jó példát szolgáltatnak a közönséges nátháért felelős vírusok. Ezek jellemzően nem jutnak mélyebbre a szervezetben a felső légutaknál. A fellépő fertőzést így szervezetünk nem is értékeli igazán nagy fenyegetésként, emiatt nem termel ellene olyan nagy számban antitesteket. "Szervezetünk kevésbé aggódik a felső légutak miatt. Ez látható az enyhe lefolyású COVID-19 kapcsán is" - mutatott rá Mark Slifka. Felidézte, egy közelmúltbeli, szakértők által még nem véleményezett tanulmány adatai szerint a vizsgált 175 páciens közül, akik enyhe tünetekkel gyógyultak ki a COVID-19-ből, 10-nél nem volt kimutatható antitestválasz.
200 évnél hosszabb immunitás
Az említett két kategórián kívül eső fertőzések általában sokkal hosszabban tartó védettséget generálnak. Egy, a New England Journal of Medicine című folyóiratban 2007-ben megjelent tanulmány szerint például két évszázadnál is tovább tartana, hogy a kanyaró vagy a mumpsz után megjelenő antitestek legalább fele eltűnjön a szervezetből. Szintén hasonló eredmények születtek a mononukleózis , avagy a csókbetegség kórokozója, az Epstein-Barr-vírus kapcsán is. Ezzel együtt még a tartós immunitás sem minden esetben tart élethosszig. A bárányhimlő antitestjeinek felezési ideje 50 év körüli, míg a tetanusz elleni antitesteké 11 év. Ez azt jelenti, hogy - ismétlő oltás nélkül -elméletben felnőttként újra megfertőzhetnek minket ezek a patogének.
5.-es biológiakvíz: hány veséje van egy embernek? – 10 kérdés az emberi testről
Hogy pontosan miért is marad fenn tovább az immunitás egyes betegségek esetében, még a tudósok sem tudják teljes bizonyossággal megmagyarázni. Lehetséges, hogy a gyakrabban előforduló betegségek némelyike, mint amilyen a bárányhimlő vagy a mononukleózis, rendszeresen újrafertőzik az embert, az antitestes immunitás révén viszont testünk olyan gyorsan leküzdi ezeket az infekciókat, hogy észre sem vesszük. Csakhogy az újrafertőzés minden alkalommal felfrissíti, éberen tartja az immunrendszert. Ezzel szemben a tetanusszal ritkábban van dolgunk, hiszen nem gyakran lépünk rozsdás, szennyezett szögbe.
Egy másik elmélet szerint védelmi rendszerünk úgy alakult ki, hogy könnyebben fel tudja venni a harcot azokkal a patogénekkel, amelyek egy bizonyos megjelenéssel bírnak. A baktériumok és vírusok ugyanis általában szimmetrikusak, a felszínükön elhelyezkedő fehérjék pedig ismétlődő mintázatot alkotnak. Elég, ha csak az új koronavírus gondolunk, amely egy tüskékkel borított labdára hajaz. Feltételezések szerint minél ismétlődőbb, szabályosabb a patogének struktúrája, annál erősebb és tartósabb immunválaszt váltanak ki. A fekete himlő vírusa például egyértelműen ebbe a körbe tartozik, az ellene termelt antitestek pedig élethosszig ki is tartanak. A tetanusz viszont teljesen más: még csak nem is maga a Clostridium tetani baktérium, hanem az általa termel toxinok betegítik meg a fertőzötteket. Márpedig, maradva a teóriánál, szervezetünk sokkal kevésbé boldogul az egyszerű, asszimetrikus megjelenésű fehérjével.
Mi a helyzet a koronavírussal?
A fentiek alapján érthető, ha felmerül a kérdés, hogy vajon milyen tartamú immunitásra számíthatnak azok, akik vagy átesnek az új típusú koronavírus-fertőzésen, vagy beoltják őket az ellen, miután széles körben elérhetővé válik egy bizonyítottan hatékony vakcina. Élethosszig kitarthat az immunitás? Esetleg ugyanúgy évente kell majd oltatnunk magunkat, mint az influenza esetében? Jenkins szerint, habár egyeseknél valóban nem alakul ki erős antitestválasz, mégis okkal reménykedhetünk az előbbi forgatókönyvben. Mind a természetes infekciók, mind a vakcinakísérletek nyomán szerzett adatok arra engednek következtetni, hogy a legtöbb embernél termelődnek olyan antitestek, amelyek meggátolják, hogy a SARS-CoV-2 bejusson a sejtekbe. Ezen felül, ellentétben az influenzával, az új koronavírus nem mutálódik gyorsan. Összességében tehát úgy tűnik, a mostani pandémiáért felelős kórokozó is hasonló tulajdonságokkal bír, mint azok, amelyekkel szemben már nagyon sikeres vakcinálást tud felmutatni az emberiség.
Legjobban: