Átlagos gyerekkora volt Évának Orosházán. A negyvenedik születésnapjáig
különösebb problémája nem is volt, utána azonban – ahogyan ő fogalmaz – mélyrepülésbe
kezdett. "Volt két szívinfarktusom, majd két agyi infarktusom, 2015-ben
amputálták a lábam, két évvel később pedig béltrombózis miatt életmentő műtétet
hajtottak végre rajtam. Sztómával éltem hat hónapig, fél méter vékonybelet
távolítottak el…" - emlékezett vissza.
A sorozatos csapások okát persze próbálták kutatni az orvosok, míg végül genetikai vizsgálatból kiderült, hogy Évának egyfajta véralvadási mutációja van, amely – úgymond – megöli a nagy ereket a testében. Bár három gyermeke is született, a várandósságok és szülések során sem vették észre a problémát.
A legnagyobb veszteség persze az amputáció volt, ennek az előtörténete sem egyszerű. "Elkezdett fájni a lábam – meséli Éva. – Az orvosok mindenhová küldözgettek, de senki nem talált semmit. Egyre kevesebb lett a járástávolságom, amit korábban tíz perc alatt legyalogoltam, ahhoz volt, hogy már egy óra kellett. Nekem viszonylag magas a fájdalomküszöböm, de egy idő után már olyan fájdalmakkal éltem, hogy sírva mentem be az orvoshoz. Az érsebészeten próbálták kitágítani az ereket, de nem sikerült. Ott mondták meg először, hogy előbb utóbb amputálni kell. Hat hónap után elkezdett üszkösödni".
Utólag derült ki, hogy Éva térdhajlatában is trombózis volt, csak senki nem vette észre. Mire műtétre került a sor, már nem volt választása: a kezdődő szepszis miatt vagy levágják, vagy meghal. "Borzalmas érzések kavarogtak bennem. Akkoriban a lakhatásunk is problémás volt, csak segélyt kaptam, egyedül voltam a legkisebb lányommal, aki akkor volt ötödikes. A kórház parkjában azon töprengtem, hogyan fogok „nyomorékként” élni, hogyan fogom a gyermekemet ellátni. Hirtelen minden barát eltűnt az életemből, nem számíthattam senkire. A legfájdalmasabb az egészben mégis az volt, hogy a kiskamasz gyerekemnek végig kellett néznie mindezt. Volt, hogy a fájdalomtól aludni sem bírtam, a kislányom pedig ott ült velem éjszaka, simogatta a hátam, és biztatott, hogy minden rendben lesz. Abban az időben annyi fájdalomcsillapítót és nyugtatót szedtem, hogy csodálkozom, hogy nem haltam bele vagy nem lettem gyógyszerfüggő" - mondta Éva.
Először csak a lábszáráról volt szó, de Éva megkérte a főorvost, hogy térd fölött amputálják, mert úgy érezte, még egyszer nem lenne képes ezt végigcsinálni. A szövettan utólag egyébként kimutatta, hogy jogos volt, amit kérte, hiszen a térdhajlatában volt a trombózis…
"Lelkileg inkább az előtte lévő egy hónap viselt meg. Akkor már olyan mértékű volt a fájdalom, hogy ha a szülést 10-esnek mondanám, akkor ezt 50-esnek. A műtét napjára azonban egyfajta lelki nyugalom telepedett rám, amit még soha nem éreztem. Tizenkilenc óra múlva ébredtem fel, és soha nem felejtem el: a legkisebb lányom ott állt a kórterem ajtajában, és csak annyit mondott: „Anya végre nem sír”. Az elvesztés folyamatát ilyen esetben is fel kell dolgozni, de én szerencsésnek mondhatom magam, mert úgy érzem, nekem még az amputáció előtt megadatott a gyászidőszak. Utána pedig az, hogy megszűnt a fájdalom, már önmagában hatalmas örömöt okozott. Mosolyogva köszöntem meg a műtétet a főorvosnak, és pozitív szemlélettel igyekeztem felkészülni a következő lépésre. Alig vártam, hogy kapjak egy protézist, és folytatódjon az élet. Sajnos azonban semmi sem úgy alakult, ahogy terveztem" - emlékezett vissza a nő.
A következő hét évet Éva kerekesszékben töltötte. Az amputáció után három hónappal került rehabilitációra, de utólag azt mondja keserűen, hogy szinte semmit sem tanítottak meg neki, és szerinte sokan lehetnek ezzel így. Ő egy ideje Németországban él, és amit ott tapasztal, azt mondja, „ég és föld” az otthoni állapotokhoz képest. "Itthon nem tanították meg az új egyensúlyérzék fejlesztését, vagy azt, hogy hogyan közlekedjek mankóval egy lábbal – magyarázza. – Az volt az alapvető célom, hogy visszatérjek egy hasonló életminőséghez, mint amit korábban éltem. Ehhez képest a protézist egy bőrövvel kellett felcsatolnom magamra, hogy ne essen le. Annyira rossz volt a használata, hogy sebesre törte mindenemet, és még úgy sem tudtam járni vele. 2016-ban kaptam ezt a fajta protézist, de egy ismerősöm nemrég, még 2023-ban is ugyanilyet kapott. Ma már tudom, hogy egy jó protézis olyan, mint egy kényelmes cipő, amiben tizennégy-tizenhat órát is meg tud lenni az ember. Az enyém olyan volt, mintha egy másfél számmal kisebb cipőt kellene egész nap viselnem" - mondta el a nő.
5.-es biológiakvíz: hány veséje van egy embernek? – 10 kérdés az emberi testről
Éva a rehabilitáció után nem aktív kerekesszéket kapott, amit kint az utcán is tudott volna használni, hanem szobait. A kislánya volt az, aki iskola után kivitte levegőzni. Később kapott egy elektromos mopedet, azzal már könnyebb volt.
Nagyon furcsa szembesülni azzal, hogy két lábbal egy öt centis küszöb vagy egy másfelé nyíló ajtó mennyire nem okoz gondot – mondja erről az időszakról. "Mikor az embernek nincs problémája, nem is figyeli ezt. A kerekesszékes lét sokat adott, sok embert ezáltal ismertem meg, de nagyon sok rossz élmény is kapcsolódik hozzá. Amikor meleg volt, én a kerekesszékben is szoknyában vagy rövidnadrágban ültem. Volt, hogy valaki megjegyzést tett: húzzak hosszú nadrágot, mert undorító a csonkom, és nem akarja látni. Az amputáció után három évvel megtanultam úszni, és rendszeresen jártam a strandra. A gyerekek gyakran érdeklődtek, így megbeszéltük, miért hiányzik az egyik lábam, és miért vannak műtéti hegeim. Nagyon kedvesek voltak, majd jött a szülő, és egyszerűen elrángatta mellőlem a gyereket."
2020-ban a COVID-19 időszaka alatt kiderült, hogy Éva bal lába is beteg. Megkeresett több orvost is, de mindenki azt mondta, nem tudnak segíteni: ha eljön az idő, azt is amputálni kell. Mint meséli, nem akarta elhinni, hogy ez megint megtörténik vele. Tudta, ha mindkét lábát amputálják, akkor örök életére a kerekesszékben ragad. Szegeden végül sikerült megmenteni a lábát, azt mondja, nagyon hálás az orvosnak, aki hitt benne. Hozzáteszi: az is sokat segített, hogy a kerekesszék ellenére otthon gyakran használta a járókeretet, így bal lábának hajszálerei megerősödtek annyira, hogy ne amputálják. Szerencsére azért jó dolgok is történtek vele.
"A járványidőszak alatt megismerkedtem a későbbi férjemmel, egy idő után ki is költöztem hozzá Németországba. Tavaly január elsején megkérte a kezemet, és márciusban itthon házasodtunk össze. Soha nem felejtjük el, ahogy végig nyikorgott a protézisem, miközben vonultunk az anyakönyvvezető elé".
Éva azt mondja, amikor először kiment a párjához, "szembejött a valóság". "Ott nem néznek meg, ha kimész amputált lábbal, rövidnadrágban az utcára. Ott hetvenéves emberek dupla amputációval, két protézissel sétálnak. Tavaly ősszel mi is elmentünk egy céghez, ami ilyesmikkel foglalkozik. Megdöbbentek azon, mennyire nem tudok járni, pedig sok év eltelt a műtét óta. Aztán meglátták a protézisemet, és mindent megértettek. Azt mondták, ők már tizenöt éve nem adnak ilyet a pácienseknek. Elindítottuk a folyamatot, hogy legyen egy új segédeszközöm. Míg Magyarországon gipszmintát vettek a lábamról, addig Németországban egyszerűen beszkennelték a csonkomat. Idén január közepén viseltem először az új protézist: úgy tudnék fogalmazni, hogy egy Trabantból átszálltam egy BMW-be. Február közepén már két korlát között, kapaszkodás nélkül tudtam járni. Ehhez képest az előző protézisemmel két mankóval épp csak hogy vánszorogtam. Az új protézissel három hónap alatt teljesítettem azt a szintet, ami hat hónap alatt elvárható."
Éva hangsúlyozza, borzasztó kemény munkájába került, de nagyon sokat jelent számára, hogy hét év után újra jár. "Sok sírás, fájdalom és düh volt ebben az időszakban, még mindig küzdök lelkileg, hiszen hiába voltam aktív a kerekesszékben, szembesülnöm kell azzal, hogy a csípőízületem leépült, és rengeteg időt elvesztegettem. Amióta Németországban élek, nem láttam amputált embert kerekesszékben ülni. Itt valóban arra törekszenek, hogy minél előbb visszaszerezd az önállóságod, hogy majdnem olyan szinten tudj élni, dolgozni, ahogy azelőtt. Otthon elengedték a kezem, nem hittek abban, hogy képes leszek újra teljes életet élni. Én pedig nagyon sokáig magamat okoltam azért, mert nem sikerült."
Nemrégiben indított egy közösségi oldalt, amit így nevezett el: Láb projekt. Szeretné, ha minél több emberhez eljutna a legfontosabb üzenet: hogy nem szabad feladni. "Hátha egyszer Magyarországon is eljön az az idő, hogy mindenki egyenlő eséllyel kaphat olyan protézist, amivel minőségi életet tud élni. Emellett én is szeretnék megélni minden olyan dolgot, amit még nem éltem meg."
Ez is érdekelhet
Igaz, már így is sok mindent bevállalt. Például egy testpozitív modell-fotózáson ő volt a modell egy Picasso képhez, erről azt mondja, két lábban nem tette volna meg. "Ilyenkor gyakran jutnak eszembe a bántások, a mondatok, hogy undorító vagyok, takarjam el magam. Az új protézissel most már csak lelkileg kell feltuningolnom magam, hogy újra tanuljak mindent. Nemrég kirándulni voltunk a férjemmel a hegyekben, és elkezdtem sírni. Megkérdezte, mi a baj. Csak az a mondat járt a fejemben, amit otthon mondott nekem egy orvos: Éva, maga soha nem fog tudni járni”.
