Nem egy olyan esemény van az életünkben, amelyet részletekbe menően vissza tudunk idézni: a helyet, a napszakot, az időjárást, hogy kikkel voltunk, hogy mi volt rajtunk, az átélt érzelmeket. Aztán előkerül egy akkor készült fotó, amely egyértelműen ellentmond a verziónknak: például mert valójában a szabadban történt, nem zárt térben, mások voltak ott, mint amire addig meg mertünk volna esküdni. Mindez természetesen zavarba hozza az embert, azonban nem kell megijedni tőle, nem feltétlenül utal egészségügyi problémára. Egy természetes jelenségről van szó, amely mögött összetett folyamatok állnak.
Nem tudatosan torzítunk
Szegleti Gabriella neuropszichológus szerint a már említett torzításokat nem tudatosan hajtjuk végre, nem szánt szándékkal csapjuk be önmagunkat. Az eseményeket a saját korábbi tapasztalatainknak, érzelmi állapotunknak megfelelően értelmezzük és raktározzuk el. A feldolgozás során át is alakítjuk az információkat. Később pedig, a felidézés alatt a hézagokat, azaz azokat a részleteket, amelyekre már nem vagy csak haloványan emlékszünk, a saját fantáziánk segítségével töltjük ki.
„Emlékezési folyamataink ilyen módon aktívan történnek. A szövegeket nem szó szerint jegyezzük meg, hanem kiemeljük a lényegét, egyszerűsítjük, sőt rendszerint felcserélünk, kihagyunk vagy bővítünk bennük. Társas szocializálódásunk eredményeképpen többször fontossá válik számunkra, hogy a cselekményben szereplők szándékait kiemelten fogalmazzuk meg, legtöbbször ahogy érzelmileg hat ránk az adott helyzet” – magyarázza a szakember.
Robert Nash pszichológus, a birminghami Aston Egyetem óraadó tanára arra a jelenségre hívja fel a figyelmet, hogy a hallgatóságnak mekkora hatása van a történetmesélésre. Ahogy a The Conversationben írja, ahányszor csak elmesélünk egy sztorit, az gyakorlatilag minden alkalommal változik. Rengeteg minden függ ugyanis a hallgatótól és a célunktól: például ha valakit fel akarunk vidítani, akkor csak a vicces elemeket emeljük ki. Ha bizalmasabb a viszony, akkor a minket érzékenyen érintő részleteket is kifejtjük. De sok minden függhet attól is, hogy milyen hangulatban vagyunk mi vagy a másik fél, esetleg a politikai beállítottsága miatt nem osztunk meg mindent. Ezért egy idő után nem úgy emlékszünk az eseményekre, ahogy megtörténtek, hanem ahogy legutóbb elmeséltük, így nem marad egy igaz verzió.
Egy elmélet szerint ennek oka az lehet, hogy minden egyes felidézés során sérül az adott emlék. Mikor egy felidézés után újra elraktározzuk, már kicsit másmilyen lesz, mint korábban volt.
Arra fókuszálunk, ami veszélyeztet
Emlékezőtehetségünk működésével kapcsolatban még számos feltáratlan terület van – írja Andrew Anthony a The Guardianben. A tudomány a folyamatot jelenleg három szakaszra osztja: kódolás (az információ befogadása, feldolgozása, azaz egy új emlék kialakulása), tárolás (az információ tartós regisztrálása, azaz hosszú távú emlékké alakítása) és az előhívás (az adott eseményre vonatkozó eltárolt információk előhívása, azaz a visszaemlékezés). Ezekért a feladatokért a hippokampusz felelős az agyban. Funkcionális MRI-készülékkel végzett vizsgálatokból azt lehet tudni, hogy az emlékek kialakításánál és tárolásánál pontosan mely részek mutatnak aktivitást, de a folyamat pontos mechanizmusa nem ismert.
Az esemény jellege is meghatározza, hogyan dolgozzuk fel. Elizabeth Phelps agykutató a vakuemlékezet, más néven villanófény emlékezet kapcsán végzett kísérletet.
5.-es biológiakvíz: hány veséje van egy embernek? – 10 kérdés az emberi testről
Ahogy a Discovernek nyilatkozta, egy kísérlet során érzelmileg felkavaró eseményekről, például autóbalesetekről szóló, valamint semleges helyszíneken, például irodákban játszódó jeleneteket játszottak le az alanyoknak. Utána kikérdezték őket, hogy mennyire részletesen emlékeznek az adott eseményekre, illetve hogy erősnek vagy gyengének tartják-e az emlékeket.
Amikor az úgymond semleges jelenetekről állították azt, hogy részletesen emlékeznek rájuk, akkor a hippokampuszban mutatkozott aktivitás. Amikor viszont az érzelmileg erőteljes eseményekről állították, hogy jól emlékeznek rájuk, már az amigdala volt aktív.
„Ez azt jelenti, hogy bár mi ugyanazt érezzük, hogy erősen vagy gyengén emlékezünk valamire, valójában az agy teljesen más része felelős ezekért az emlékekért” – magyarázza Phelps. „Azt is tudjuk, hogy amigdala felelős a fokozott észlelésért, és hogy a figyelmünket a fenyegető elemekre fókuszáljuk. Ez logikus is, hogy arra figyelünk, ami veszélyeztethet minket, de ez azzal járhat, hogy más részletekre nem emlékezünk. Például, ha valaki fegyvert fog ránk, akkor a pisztolyra fókuszálunk, nem a bűnöző arcára. Ilyen felfokozott érzelmi helyzetekben egyes részletek nagyon elevenen maradnak meg, míg mások alig. Ettől függetlenül az intenzív elemek miatt ezt úgy éljük meg, hogy az esemény minden részletére jól emlékezünk” – fejti ki.
Be lehet csapni minket
Számtalan kutatás készült a témában, amelyek alátámasztják, hogy bizony könnyen felül lehet írni a valódi emlékeket hamisakkal. És egyelőre nincs is olyan tudományos módszer, vagy képalkotó technika, amellyel meg lehetne különböztetni a kettőt egymástól.
Szegleti Gabriella Elizabeth Loftus amerikai pszichológus munkásságát említi a témában, aki az emberi emlékezet átalakíthatóságát kutatta a hetvenes évektől. Több kísérlete is azt támasztotta alá, hogy az emberek emlékei mennyire képlékenyek.
„Egy kísérletben egy jelenetet mutattak be a résztvevőknek, melyen egy autóbaleset látszott egy stoptáblával ellátott kereszteződésben. A kísérleti személyek ezután megbeszélték a jelenetet a kísérletvezetővel, aki a csapat felének azt mondta, hogy a kereszteződésben elsőbbségadás tábla volt. A kép későbbi felidézésénél a csoport ezen felének nagy része már elsőbbségadás táblára emlékezett, míg a csoport másik feléből szinte mindenki pontosan fel tudta idézni a kereszteződésben lévő stoptáblát. Loftus és munkatársai több hasonló vizsgálatot végeztek, az egyikben például Mickey egér helyett Minnie egérre emlékeztek a résztvevők – vagyis a kutatócsoport jól bejósolható módon képes volt manipulálni a kísérleti személyek emlékeit. Loftus kísérlete bebizonyította, hogy megfelelően meggyőző állításokkal akár a semmiből is lehetséges részletes, valósnak tűnő emlékeket elültetni az emberek fejében” – magyarázza a neuropszichológus.
A kilencvenes évek vizsgálatai összességében bebizonyították, hogy az emlékezet igen képlékeny. Ha eléggé meggyőzően állítják egy múltbéli esemény valódiságát, akkor bárki elhiheti a hazugságot – idővel pedig maga színezi ki a saját szájíze szerint, anélkül, hogy akár csak sejtené a trükköt
– mondta Szegleti Gabriella.
Ezt az eredményt azóta is alátámasztják az újabb és újabb kutatások. Egy 2017-es kísérlet során például az alanyoknak meg kellett nézniük egy kisfilmet. Ezután a résztvevőket két csoportra osztották: az egyik csapatnak el kellett végezniük egy memóriafejlesztő feladatot, míg a másiknak nem. Utána mindenkinek el kellett olvasnia egy szinopszist a kisfilmről, de hamis információkkal. Amikor pár nappal később a kisfilmről kellett memóriatesztet kitölteniük, azok, akiknek fejleszteniük kellett az emlékezőtehetségüket, nagyobb valószínűséggel számoltak be a szinopszisban olvasott hamis információkról, mint a másik csoport tagjai. Ebben az esetben tehát a gyakorlás rontott a helyzeten.
Sosem lehetünk 100 százalékig biztosak
Szegleti Gabriella szerint azt kell elfogadnunk, hogy az agyunk nem úgy rögzíti az eseményeket, mint egy videófelvétel, hanem számtalan tényező befolyásolja. Ezen nem érdemes sem aggódni, sem másoknak felróni, ha valamit másként tudnak, mint mi.
Sajnos nincs is olyan módszer, amellyel meg lehetne különböztetni a hamis emlékeket a valódiaktól. A legjobb, amit tehetünk, hogy belátjuk, egyikünk sem tévedhetetlen, és ezt szem előtt tartva bocsátkozunk vitákba a múltbéli eseményeket illetően. A hamis emlékek alapvetően nem rosszak vagy károsak, nem mondanak semmit az ember intelligenciájáról, sőt még a memóriájáról sem
– magyarázza a szakember.
Ez is érdekelhet
„Az emlékezőképességünk jól működik. Sok mindenben hasznos számunkra, de nem tökéletes. Naiv az az elképzelés, hogy mindig pontosnak kell lennie. Segíti az életünket, de nem száz százalékig pontos. Például ha már voltunk olyan helyen, ahol fenyegetve éreztük magunkat, akkor azt megjegyezzük, hogy a jövőben el tudjuk kerülni. De itt talán nem az olyan részletek az igazán lényegesek, mint hogy kivel voltunk, hanem az, hogy hol. Szerintem erről szól ez a folyamat” – véli Elizabeth Phelps.
