HáziPatika.com: Ha a magzati rendellenesség-szűrés során észrevesznek valamilyen komolyabb fejlődési rendellenességet, akkor a szülőknek mindenekelőtt meg kell hozniuk a döntést, hogy megtartják-e a magzatot, vagy sem. Egy ilyen döntésnél nagyon sokat számít, hogy az ember milyen családból érkezik, milyen irányú a műveltsége, mit mond a vallása (ha van neki) - és így tovább. Hogyan lehet mindezt figyelembe venni, amikor közli a pácienseivel a rossz hírt?
Hajdu Krisztina: Ez a nehézség benne: amikor szembesülünk egyfajta betegség meglétével, és ezt közölni kell a beteggel, adódik a kérdés, hogy annak ellenére, hogy ők esetleg nem ismerik annak a betegségnek a létét, mibenlétét, pláne nem a lefolyását, a kezelhetőségét, a következményeit, hogyan tudunk kellő felvilágosítást adni, hogy rövid időn belül el tudják dönteni, hogy a terhesség megszakítását vagy továbbviselését választják. Úgy kell tájékoztatni őket, hogy az szakmailag helytálló legyen, és a - bármilyen szinten lévő - szellemi képességeikhez, műveltségükhöz illően igazi felvilágosítást is jelentsen. Lehet, hogy azt a nőt és a párját akkor látom először, így nagyon nehéz kérdés, hogy miként tudom ilyen rövid idő alatt felderíteni, hogy nekik mire van szükségük ahhoz, hogy megértsék, amiről beszélünk, felfogják a választás lényegét. De ha nem próbálom meg, akkor egy száraz orvosi tényközlés maradna csak, aminek következtében pedig egy kétségbeesett, tanácstalan házaspár távozna innen. Ráadásul nagyon kicsinek látom a valószínűségét, hogy rövid idő alatt találni tudnának valakit, aki az én leletem alapján kellőképpen és nálam jobban felvilágosítaná őket.
HáziPatika.com: Ön hogyan próbál releváns információkhoz jutni a vizsgálat során az anyáról, a családjáról?
HK: Mindig nagyon ragaszkodom ahhoz, hogy a saját szememmel nézhessem meg a magzatot, és csak utána mondjak véleményt. Részben azért is, hogy megtegyem a szülőknél ezeket a tapogatózó lépéseket. Azonnal elmondom, ha találok valamit, és közben már felteszek célirányos kérdéseket a gyógyszerszedéssel, az életkorral vagy egyébbel kapcsolatban. Vagy ha például bejön ide egy új páciens, ahol 5 gyerek van már, akkor nyilván arra kell gondolnom, hogy ez nem véletlenül van így, hanem szeretik a nagy családot, és valószínűleg nem gondolkodnak könnyedén a terhességmegszakításról. Ilyenkor máshogy közelít az ember a kérdéshez.
HáziPatika.com: A szülők végül meghoznak egy döntést - amellyel az orvos nem feltétlenül ért minden esetben egyet. Törekedhet rá ilyenkor valamilyen módon, hogy megváltoztassa a döntésüket?
5.-es biológiakvíz: hány veséje van egy embernek? – 10 kérdés az emberi testről
HK: Ez nagyon nehéz kérdés. Alapjáraton szakmai szabály, hogy megpróbálunk nondirektív tanácsadást folytatni: nem irányítjuk a beteget, hanem széles körben igyekszünk felvilágosítani, hogy megfontoltan dönthessen. De önmagában már az a tény is beleszól ebbe, hogy nem egy gép mondja nekik az információt, vagy nem a Wikipedián olvassák, hogy mi ez, hanem én mondom a magam módján. Ahogy lefestem, mondjuk, a nyitott gerincet (hogy a megszületendő gyermek nagy valószínűséggel nem fogja tudni tartani a székletét és a vizeletét, hogy egész életében lesznek mozgásszervi zavarai, amelyeket, bár javíthatóak, teljesen nem lehet majd korrigálni), az a személyiségemmel együtt erős befolyásoló tényező. Tisztán nondirektív tanácsadás csak akkor létezhetne, ha gépek végeznék. Ugyanakkor meg lehet, hogy egy szenvtelenebb orvos egy rosszabb napján úgy közli mindezt, hogy esetleg fel sem fogják az állapotnak a súlyát.
HáziPatika.com: A terhesség során szedett, újabb fajta vitaminok, illetve gyógyszerek elterjedése és a szűrőeszközök fejlődése hogyan szólt bele ebbe a folyamatba?
HK: Azzal például, hogy a folsav szedését bevezették Magyarországon is, és extrém ritka lett, hogy valaki terhesen ne szedje, a nyitott gerinc gyakorlatilag megszűnt. A 80-as, 90-es években nem volt olyan hét, hogy ne láttunk volna ezzel sújtott magzatot, most pedig hónapok telnek el kettő között. Ugyanakkor az ultrahangdiagnosztika és a szűrések fejlődésének következtében nagyon sok mindent kiszűrünk. Másfelől nagyon sok olyan betegség van, amelyet észlelünk a vizsgálatokkal, de jól kezelhetőek, operálhatóak, nem társulnak más problémával, ilyen esetben pedig könnyebb a terhesség mellé állni. Itt megint bejön, hogy az én véleményem mennyire befolyásolja az anyát és a párját. Valamennyire kénytelen vagyok befolyásolni, mert például lehet olyan tény, amelyet valamelyest elbagatellizálok. Például ha a magzatnak kisméretű nyúlajka, vagy, mondjuk, hat ujja van: ha ilyen esetekben körültekintően kizárjuk a többi, társuló rendellenességet, akkor ezek apró eltérések maradnak, amelyek egy része nem igényel nagy műtéti beavatkozást, és végeredményben a gyerekek egészségesek lesznek.
Ugyanakkor a magyar törvények nem tesznek különbséget egy súlyos rendellenesség és egy jól operálható, banális eltérés között: mind a kettő lehetőséget ad a terhesség megszakítására a terhesség 20. vagy bizonyos, extrém esetekben 24. hetéig. Ezért aztán sok múlik a tálaláson, hogy úgy irányítson az orvos, hogy attól még, hogy egy terhes nő az első sokkban hisztérikusan reagál, ne döntsön elhamarkodottan. Mert lehet, hogy 3 nap múlva meggondolná magát. Ezek ugyanis súlyos döntések.
HáziPatika.com: Miközben az idő sokszor nagyon rövid.
HK: Az idő mindenképp nagyon rövid. A vonatkozó diagnózisok nagy része - a Down-szindrómát nem beleértve, mert az már korábban is kiszűrhető - a 18-19. héten születik meg. A törvény szerint ilyenkor a szülőnek van még 7 napja, hogy eldöntse, hogy valaki éljen, vagy sem. Vagyis nem tud lehiggadni, és elmenni, hogy beszéljen egy gyereksebésszel, egy gyermekendokrinológussal és egy pszichológussal is, vagy akár hogy a háziorvosa véleményét megkérdezze, mindemellett pedig megnézesse esetleg a magzatát még egy ultrahangossal, hátha ő nem látja annyira súlyosnak a helyzetet - vagy esetleg még súlyosabbnak látja. Azt viszont, hogy abból a konkrét magzatból milyen újszülött fog születni, egyikőnk sem tudja, mert nincsenek olyan vizsgálatok, amely alapján - mint egy patológus a kimetszett szövetből a rákeltávolítás sikerességét - meg tudnánk mondani. Így kell eldönteni, hogy egy magzat maradjon, vagy ne maradjon. Ez iszonyatos teher.
HáziPatika.com: Fel lehetne készíteni ön szerint valahogy a terhes nőket (és a párjukat), hogy könnyebb dolguk legyen, ha ilyen döntési helyzetbe kerülnek?
HK: Nem lehet. A terhes nők legnagyobb részében eleve fel sem merül - és nagyon helyes, hogy így van, hiszen az esélyek kicsik -, hogy a magzatával bármi probléma is lehet. De még akinek olyan a családi háttere, a szociális gondolkodása, vagy az addigi élete úgy alakult, hogy átesett már kényszerűségből vagy banális okok miatt több terhességmegszakításon, még ez az ember sem tud ilyen szituációban nyugodtan és egyszerűen dönteni. Akinek a terhességmegszakítás nem ördögi dolog, hanem mindennapos tény. Amikor ugyanis végre ott van neki egy kívánt terhesség, akkor még ő is nehéz helyzetbe jut. Sőt az is, akinek egy újabb nem kívánt terhesség jött össze, de végül úgy döntött, hogy megtartja. Ha ilyenkor azt hallja 18 hetesen, hogy a gyermek beteg, akkor látszik, hogy képes teljesen összetörni. Nem lehet előre sem megjósolni, sem kategorizálni, hogy melyik terhes hogyan fog reagálni egy ilyen szituációra.
HáziPatika.com: A magzati fejlődési rendellenességek száma egyébként nőtt, csökkent vagy ugyanolyan maradt az utóbbi évtizedekben?
HK: A nyitott gerinc és a koponyahiány egyértelműen csökkent, az összes többiben szerintem a számukat tekintve nincs gyökeres változás. A diagnosztika fejlődése miatt a magzati életkorban való felismerés aránya nőtt meg - ami viszont megnehezíti a döntést. Mert abban a pillanatban, hogy megszületik egy gyerek, akinek, mondjuk, vékonybélelzáródása van, a szülők, persze, megijednek, de tűrik, hogy elvigyék a gyereksebészetre, ahonnan aztán hazaviszik, és utána mindenki boldog, és elfelejti a dolgot. Ennek egy része áttolódott a magzati életre, és ez hozza azokat a helyzeteket, hogy lehet úgy is döntenie ugyanilyen helyzetben egy szülőnek, hogy nem engedi, hogy a gyerek megszülessen.
HáziPatika.com: Ha a döntés végül a szülőké is, az orvos felelőssége, mint láthattuk, igen nagy az ilyen eseteknél, így a vele járó stressz is komolyabb. Egyedül kell ezzel megküzdenie, vagy létezik rá valamilyen szakmai protokoll?
HK: Nem tudok róla, hogy lenne hozzá valamilyen professzionális háttér vagy protokoll.
HáziPatika.com: Az oktatásban fel tudták önt készíteni az ilyen helyzetekre?
HK: Ezekre biztosan nem. Én, persze, régen végeztem el az orvosi egyetemet, és most már, úgy tudom, része ez is a képzésnek, de az én időmben nem tanították. Másrészt az orvosi egyetemre való felvételinél az empátiás készség mint olyan még mindig nem számít - holott a szakmánk nagyon nagy részében maximálisan szükség van rá. Visszakanyarodva az eredeti kérdésre: ha úgy érezném, hogy nem tudom feldolgozni, akkor keresnék olyan pszichológust vagy pszichiátert, aki segítene. A nehéz esetek szerencsére nem mindennaposak, de heti vagy havi rendszerességgel előfordulnak azért, és ezek engem is megviselnek, nemcsak a terhest és a párját.
HáziPatika.com: A szakmában eltöltött évtizedek alatt könnyebbé vált az ön számára az ilyen esetek feldolgozása?
HK: Ez az, ami nem változott. Minden egyes terhesnél ugyanúgy rágódom, hogy jól mondtam-e neki, hogy nem nyomtam-e túlzottan egy irányba, vagy épp nem kellett volna-e valamilyen irányba nyomni - és így tovább. Hála isten, nagyon ritkán fordul elő, hogy valakivel nem találom meg a hangot, és nem veszem rögtön észre, hogy másképp kell csinálnom valamit. De ha érzem, hogy úgy ment el, hogy nem fogadta el a véleményemet, hogy úgy ment el, hogy nem hiszi, hogy jól mondtam neki, amit mondtam, akkor az nagyon zavaró. Ez nem hiúsági kérdés: inkább arra gondolok ilyenkor, nehogy elbagatellizálja a dolgot, eltépje a leletet, vagy elhallgassa a helyzetet az orvosa elől. De ez tényleg két év alatt egyszer fordul csak elő, és ha ilyenkor felhívom a páciens orvosát, és szólok neki erről, akkor az ilyen helyzet is megnyugtatóan elintézhető.
