Nem egyszer előfordul,
hogy az ember egy közelgő ünnep kapcsán már előre
befeszül a vele járó családi összejöveteltől. A baráti, általában hasonlóan
gondolkodó emberekből álló társaságokkal ellentétben a családi találkozókon
rengeteg különböző személyiség jön össze, akiket nem annyira a korosztály,
a világlátás vagy a közös élmények kötnek össze, hanem „csak” a rokoni szálak.
Ezek pedig nem feltétlenül járnak túl sok közös emlékkel sem: van, hogy a
kapcsolat csak évi két-három, vagy annál is ritkább alkalomra szorítkozik.
„Amikor olyan emberektől, akik általában nem töltenek együtt időt, elvárják, hogy törődjenek egymással, akkor nem mindig történik meg a varázslat” – magyarázta Bethann Bierer pszichológus.
Előjönnek a régi feszültségek
Olga Khazan, a The Atlantic újságírója több elméletet is összegyűjtött azzal kapcsolatban, hogy mi miatt fajulnak el a családi összezörrenések. Az egyik megfejtést Sigmund Freudnak tulajdonította, pontosabban a "kis különbségek nárcizmusa" elméletnek.
Bár Freud elméletét elsősorban polgárháborúk kapcsán szokták felvetni, egy családban is megjelennek ezek a dinamikák. Például egy egymásra nagyon hasonlító anya-lánya párosnál különösen fontos lehet, hogy valamiben megkülönböztethessék magukat a másiktól. „Ha sok mindenben hasonlítunk valakivel, miközben arra vágyunk, hogy minél egyedibbek legyünk, akkor hajlamosak vagyunk azt kiemelni, amiben különbözünk. Ha ott ülünk ugyanannál az asztalnál, ugyanazt esszük, ugyanabban a szörnyű pulóverben, miközben próbáljuk megmagyarázni a szüleinknek, hogy miért úgy éljük az életünket, ahogy, akkor természetes, hogy arra tereljük a figyelmet, ami megkülönböztet” – magyarázza Chris Logan pszichológus.
Ugyancsak előjöhet a testvéri rivalizálás az ilyen eseményeknél, még felnőtt korban is, főleg az azonos nemű, korban egymáshoz közel álló gyerekeknél. Az sem akadálya a régi sérelmek felelevenítésének, és az ebből fakadó veszekedésnek, ha már rég nem laknak a szülői házban. Gyerekkorban pedig sokszor annyi volt a konfliktus „megoldása”, hogy az egyik fél egyszerűen otthagyta a másikat anélkül, hogy ténylegesen beszélgettek volna.
„Például már menet közben felkészítheti az ember a párját, hogy nézze meg, a testvére alig várja, hogy X dolog miatt piszkálni tudja. Aztán ha két órával később a testvér valóban mond valamit, aminek érintőlegesen köze van ahhoz a bizonyos X-hez, akkor azt valószínűleg túlreagálja az illető. És újra annál a konfliktusnál vannak, amit tizenöt éve nem tudnak lezárni” – hozza fel példaként Chris Logan.
5.-es biológiakvíz: hány veséje van egy embernek? – 10 kérdés az emberi testről
Nem egyszer a korábbi ellentétek passzív-agresszív módon nyilvánulnak meg, például egy megjegyzésben a házigazda főztjére, a ruhájára, vagy a súlyára. Khazan a The New York Times-nak nyilatkozó Dr. E. Tory Higgins pszichológust idézve azt írja, hogy van, aki a passzív-agresszív viselkedésével pont azt akarja elkerülni, hogy hibázzon, és eddig bevált számára ez a stratégia. A konfrontáció kerülése viszont átcsaphat kiabálásba akkor, ha az illető belefárad abba, hogy mindenkinek a kedvébe járjon.
Egy másik lehetséges magyarázat az, amit Joe Palca szociális allergénnek nevez: olyan apró szokások, amelyek elsőre nem váltanak ki reakciót, de a sokszori ismétlés után konfliktushoz vezetnek. Ez lehet egy rossz vicc, amit valaki újra és újra elmond, vagy ha rendszeresen ropogtatja az ujjait, esetleg folyton a telefonját nézi beszélgetés közben.
Jobban ki vagyunk téve ennek a hatásnak, amikor a rokonaink nálunk éjszakáznak. A mi otthonunkban ezek a kis apróságok sokkal idegesítőbbnek tűnnek, mint amikor a barátaink csinálják ugyanezeket – magyarázza Chris Logan.
És persze mindig ott van az az egy rokon, aki kilóg a csapatból: például mert más az értékrendje, egyedülálló, elvált, vagy más vallást vett fel, esetleg a szexuális orientációja miatt nehezen találja a helyét. Vagy épp más politikai nézeteket vall: ahogy Susan Adcox írja a VeryWellFamily oldalán, az ilyenkor elfajuló vitákban általában csak egy-két személy dominál, akik akár élvezhetik is ezt a szituációt, de a többi vendég valószínűleg nem így van ezzel. A politika témáját érdemes inkább kerülni, mert nagy az esélye annak, hogy a társalgás kilép a civilizált keretek közül. A szerző szerint érdemes csak akkor belekezdeni, ha ténylegesen meg akarjuk érteni a másik álláspontját, nem pedig meggyőzni a saját igazunkról. És azt is időben fel kell ismerni, hogy mikor kell abbahagyni a beszélgetést.
Muszáj megemlítenünk az alkohol szerepét is. Bethann Bierer pszichológus szerint a sok alkohol és cukros étel, a kevesebb mozgás és alvás hatása is, hogy senki sincs ilyenkor a legjobb formájában.
„Nem is biztos, hogy szándékosan alakul ki a vita. Lehet, hogy csak feljön egy téma a beszélgetés során, és az hoz a felszínre egy régi feszültséget” – magyarázza Gazdag Enikő pszichológus, pár- és családterapeuta.
A rosszra emlékezünk
Az ilyen találkozók előtti feszültség abból is adódik, ha volt már korábban negatív élményünk: egy veszekedésbe torkolló karácsonyi vacsora jobban megmarad, mint azok az alkalmak, amelyek eseménytelenül teltek. Gazdag Enikő szerint ebben a 'villanófény emlékezet', vagy más néven 'vakuemlékezet' jelensége is szerepet játszik.
„A negatív élmény mindig jobban megmarad. De ugyanez igaz egy kiemelkedően pozitív közös este esetén is: emlegethetik később is a családtagok, hogy milyen jót beszélgettek, nevetgéltek együtt. A különösen rossz, de a különösen jó esemény is mély nyomot hagy” – mondja Gazdag Enikő.
Mit lehet ezzel kezdeni?
Dr. Elizabeth Scott pszichológus szerint ilyen esetben érdemes az udvariasságra törekedni. Finoman, de kerüljük azt a személyt, akivel korábban konfliktusunk volt, mert nem egy családi vacsora a megfelelő alkalom ennek rendezésére – már ha ez egyáltalán lehetséges. Ha mégis a kérdéses személy közelébe kerülünk, igyekezzünk olyan semleges témára terelni a beszélgetést, ami valószínűleg nem vezet újabb vitához.
Ha úgy döntünk, hogy szeretnénk a helyzetet megbeszélni, ezt akkor se a többiek előtt tegyük, inkább még a találkozó előtt vegyük fel a kapcsolatot privátban. Ehhez azonban két ember kell: nem szabad erőltetni a békülést, ha a másik nem nyitott rá. Azt se feledjük, hogy a másik ember nem is kell ahhoz, hogy megbocsássunk neki. Persze ez nem azt jelenti, hogy kiszolgáltatjuk magunkat: egyszerűen a saját érdekünkben elengedjük a haragot és a megvetést, amit a másik iránt érzünk. Ettől még lehetünk óvatosak vele kapcsolatban.
Ez is érdekelhet
Gazdag Enikő hozzáteszi: ha nem tudjuk sem elkerülni, sem semleges viselkedéssel kezelni a kérdéses rokont, akkor az is lehet, hogy egyszerűen elengedjük a fülünk mellett a passzív-agresszív megjegyzéseket.
Lehet, hogy valaki odaszúr, de az a másik félen múlik, hogy mit kezd vele. Dönthet úgy, hogy nem veszi fel, de úgy is, hogy beleáll a konfliktusba.
