A magány egy összetett emberi érzés, amely nem azonos a puszta fizikai egyedülléttel. Nagyon leegyszerűsítve azt mondhatjuk, hogy a magány nem azt jelenti, hogy egyedül vagyunk, hanem azt, hogy egyedül érezzük magunkat. "Az ember társas lény. Kötődni, kapcsolódni szeretnénk másokhoz, ami éppúgy létszükségletünk, mint akár a táplálkozás és egyéb alapvető életfunkciók. Léteznek olyan érzelmi szükségleteink, amelyeket ha nem tudunk kielégíteni, magányosnak, elhagyatottnak érezzük magunkat. Ilyen például akár az egymásra való odafigyelés, akár az, hogy őszintén beszélgetni tudjunk valakivel az érzéseinkről, gondolatainkról, de említhetjük a kielégítő szexuális életet is" - fogalmazott Skultéti-Szabó Katalin klinikai szakpszichológus.
Mindennek tükrében akár egy párkapcsolatban is megélhetnek magányt a pár tagjai, amennyiben a kapcsolat nem működik megfelelően, és így nem tudják benne kielégíteni az alapvető érzelmi szükségleteiket. A szakember szerint ebben gyakran az játszik közre, hogy évek, évtizedek alatt elkopnak, háttérbe szorulnak az alapvető, kezdetben még hangsúlyos párkapcsolati szerepek, amelyek mögött a kialakuló űrt hosszú távon a szülői szerep szinte teljes mértékben kitöltheti, elfedve a problémákat. "A szülők idővel kizárólag a gyerekhez kapcsolódva határozzák meg a saját státuszukat, miközben az egymás felé irányuló szerepek rég elsorvadtak. Minden energiájukat a gyermek körüli gondoskodásra fordítják, lényegében a gyerek tartja össze a házasságot."
Az önkéntes mártírságot mindenki megszenvedi
Ilyen körülmények között igen mély krízist teremthet, amikor a gyermek felnőve kirepülne a közös családi fészekből, hiszen ezzel hirtelen minden kifogás elfogy, hogy miért nem fordítanak több időt és figyelmet egymásra a szülők. A pszichológus szerint ebben a helyzetben két lehetőség adódik előttük: vagy nem engedik a fiatal felnőtt gyerekük érzelmi leválását, ezáltal a párkapcsolatuk is gödörben ragad, vagy felismerik, hogy egymásra maradtak, és igenis tenniük kell a kapcsolatért.
"Az a szülő, aki beleragad egy ilyen mártírszerepbe, miszerint az élete legfőbb feladatának továbbra is azt tekinti, hogy az egyébként felnőtt gyereke szükségleteit kiszolgálja, és így nem engedi a leválását, lényegében a saját gyereke életét is megnyomorítja" - tette hozzá. "Nyilván ez nem egy tudatos folyamat: a szülő, aki évtizedekig csak a szülői szerepét építette és élte meg, hirtelen azt érzi, kiesik a középpontból, nincs már rá szükség, ezért tudat alatt szeretné konzerválni a korábban megszokott körülményeket. Csakhogy mindez a gyerek személyiségfejlődését nagyban torzítja, miközben a szülő is elszalasztja a lehetőséget, hogy végre az élete azon területeire összpontosítson, amelyekre addig kevesebb lehetősége volt."
A szülőben reménytelenséget, magányérzetet, szorongást generálhat, ha úgy érzi, nincs rá szükség a továbbiakban. Mindez pedig hosszabb távon a mindennapi életvitelére is rányomhatja a bélyegét. A negatív érzések kihatással lehetnek az alvásminőségre, de akár lelki megbetegedések is kialakulhatnak azok talaján, hiszen ismert például, hogy a magány hajlamosít a depresszióra. Eközben a leválásában megakasztott gyerekben állandó lelkiismeret-furdalás, bűntudat forrása lehet a kialakult helyzet, amely egyben az ő párkapcsolati életében is megannyi konfliktust okozhat.
5.-es biológiakvíz: hány veséje van egy embernek? – 10 kérdés az emberi testről
Hogyan melegíthetjük fel a kihűlt kapcsolatot?
Akadnak jelek, amelyek egyértelműen mutatják, ha egy párkapcsolat nem funkcionál megfelelően. A közös programok elmaradása éppúgy figyelmeztetheti a feleket egymáshoz fűződő viszonyuk elszürkülésére, mint ahogy az is, ha lassanként egyáltalán nem beszélgetnek már jelentőségteljes témákról, kizárólag a mindennapok logisztikai kérdéseit egyeztetik le egymással, úgymond egyfajta feladatmegoldó robotként működnek. "A társas magány kifejezetten érzékeny barométere a nemi élet megszűnése, amelyhez akár hűtlenség , szeretői viszonyok is párosulhatnak. A közös gyermek, vagy például pénzügyi okok miatt azonban mégsem válnak el ezek a párok. Észreveszik, hogy valami nem működik jól, de sok esetben a szőnyeg alá söprik a problémát" - mutatott rá Skultéti-Szabó Katalin.
A szakértő kitért rá, Magyarországon jellemzően erős stigmatizáció lengi körül a lelki problémákat. Érdemes lenne azonban példát vennünk például Norvégiáról, ahol természetes az emberek számára, hogy foglalkozzanak a mentális egészségükkel, beleértve a párkapcsolatukat is, és ehhez pszichiáterrel vagy pszichológussal is konzultáljanak. "Egyáltalán nem ördögtől való, hogy szakemberhez forduljunk, amikor úgy érezzük, évek, évtizedek óta nem tudunk kezelni egyes nehézségeket. A párterapeuta számos olyan feladatot tud adni, amely összehozza a párt, és ez a fajta külső kontroll nagyon hatékony segítség lehet. Külső objektív megfigyelőként olyan összefüggéseket világíthat meg, amelyekre mindaddig nem is gondoltunk volna, teljesen új színbe helyezve a párkapcsolatot, vagy akár a szülői szerepkört."
Ez is érdekelhet
Skultéti-Szabó Katalin hangsúlyozta, sosem késő tenni párkapcsolatunkért. Sok munkával és kitartással ugyan, de még a hosszú idő alatt elcsökevényesedett párkapcsolati szerepeket is újra lehet éleszteni, illetve újraértelmezhetjük közös házastársi életünket. "Persze előfordul, hogy mindenki számára a válás jelenti a legjobb megoldást. Ezzel együtt, ha csak egyszázaléknyi esély is van arra, hogy lehet még javítani a párkapcsolaton, akkor igenis érdemes mindent megtenni ennek érdekében. Ha pedig mindezek ellenére sem működik a kapcsolat, akkor is legalább tiszta lelkiismerettel dönthetünk úgy, hogy mégis elválunk" - tette hozzá.
