Rövid leírás
A vesebiopszia invazív eljárás, amelynek során a bőrön át, tűszúrással vesznek szövettani mintát a veséből. Az ily módon nyert minta mikroszkópos vizsgálata segít kideríteni azt, mi áll egy adott veseprobléma, veseelváltozás hátterében.
Mikor alkalmazzák/Mikor van rá szükség?
Az urológusok akkor végeztetnek vesebiopsziát, ha olyan daganatot vagy daganatgyanús területet látnak a vesében, amit képalkotó vizsgálatokkal nem tudnak pontosan beazonosítani, elkülöníteni. Hiába nagyon jó ugyanis a CT- és MR-vizsgálatok képminősége, azok alapján csak az esetek 95 százalékában lehet megmondani, hogy egy adott tumor jóindulatú vagy rosszindulatú. Ha az elváltozás jellege nem egyértelmű, csak biopsziával lehet diagnózist felállítani.
A nefrológusok és a belgyógyászok veseelégtelenségnél szoktak vesebiopsziát kérni, azáltal tudják követni a veseműködést. Segítségével azt lehet megmondani, mennyi a működő veseállomány. Transzplantáció után vesebiopsziával követni lehet a beültetett vese elhasználódását, életképességét is, azt, hogy kilökődik-e, vagy befogadja a szervezet.
A belgyógyászok az immunrendszer, vagy baktérium által kiváltott nefritisz (vesegyulladás) kiváltó okát tudják a szövettani vizsgálat alapján meghatározni.
Mit diagnosztizálnak vele?
Vesebiopsziával azokat a vesedaganatokat tudják diagnosztizálni, amelyek képalkotó vizsgálattal nem ismerhetők fel egyértelműen.
Hogyan kivitelezik a beavatkozást?
A vesebiopszia kisebb műtétnek számít, helyi érzéstelenítésben végzik, segítségével sejteket vagy szövetmintát nyernek ki a veséből. Magyarországon gyakoribb az úgynevezett aspirációs citológia, aminek eszköze egy vékonyabb tű. Ezen keresztül sejtkoncentrátumot, sejtszuszpenziót (folyadékkal kevert sejteket) nyernek ki a veséből. A sejtekből patológus mondja meg, hogy az elváltozás rosszindulatú vagy sem. Ugyan ritkábban, de végzik a vesebiopsziát vastagabb tűvel is, amellyel kisebb szövethengert emelnek ki. Ez a megoldás pontosabb eredményt ad, csak azért alkalmazzák kevésbé, mert esetében nagyobb a vérzésveszély.
A mintát az oldalsó hasfalon, hátsó hasfalon át veszik. Az elváltozást, amelyből mintát akarnak venni, az esetek többségében ultrahanggal célozzák. Ha a célzás ultrahanggal nem elég pontos, használnak CT-vezérlést is.
Mennyi időt vesz igénybe?
Az ultrahangos célzás általában nem hosszabb művelet, olyan, mint egy elhúzódó ultrahangos vizsgálat. A CT-vezérlés tovább tart, akár 30 perc is kellhet ahhoz, hogy megcélozzák az eltérést. Maga a biopszia hamar megvan, a művelet nagyjából egy-két perces. Vannak olyan kórházak, ahol a beteget a vesebiopszia utáni éjjel a kórházban tartják annak érdekében, hogy megfigyelhessék, kizárhassák a vérzésveszélyt, de sok helyen már aznap este hazaengedik.
Milyen szakorvos végzi?
A vesebiopsziát radiológusok végzik patológusokkal, a vizsgálat eredményét pedig urológusok, nefrológusok és belgyógyászok használják munkájuk során.
Hogyan kell rá készülni?
Ha a beteg vérhígítót szed, a biopszia előtt át kell állítani a terápiáját. Ez a vérzésveszély fokozódása miatt elengedhetetlen. A vizsgálatra éhgyomorra kell érkezni.
Mire kell utána figyelni?
A vesebiopszia utáni héten tartózkodni kell az aktív testmozgástól, pihenni kell.
Jár sugárterheléssel?
Ha a biopsziát ultrahangcélzással nem tudják elvégezni, és CT használatára van szükség, számolni kell sugárterheléssel.
Jár vele fájdalom?
A biopsziát tűvel végzik, erős nyomást az érzéstelenítés ellenére is érezhet belőle a beteg. Később nem szoktak fájdalomra panaszkodni az érintettek.
Kinél nem végezhető?
Nagyon rossz állapotban lévő, hasra nem fektethető (ez rossz tüdő vagy keringési probléma esetén szokott előfordulni) betegen nem tudnak vesebiopsziát végezni. Nem kivitelezhető a biopszia akkor sem, ha a vérhígítót nem lehet elhagyni. CT-vel vezérelten kismamáknál nem végezhető vesebiopszia.
Milyen szövődményi lehetnek?
Szövődményként vérzés jelentkezhet, ritkán pedig sérülhetnek a környező szervek (belet vagy májat szúrhatnak meg a tűvel). Mivel a biopsziához használt tű nagyon vékony, ebből jellemzően nem szokott gond lenni.
A cikk elkészítéséhez nyújtott segítséget köszönjük dr. Vargha Judit urológus szakorvosnak.