Délután három óra, nemsokára kezdődik a második műszak a Család utcai kisállatrendelőben. Bár még van idő a nyitásig, nagy a nyüzsgés. Az asszisztensek szélsebesen járkálnak ide-oda, hol egy lelet, hol egy doboz gyógyszer van a kezükben. Egy öreg kutya érkezik vizsgálatra, mint megtudtam a gazditól, hasnyálmirigy-gyulladása volt, de szerencsére már jól van. Józsi doki először csak néhány pillanatra tűnik fel. Bemutatkozik, majd sietve elnézést kér; még rá kell pillantania egy-két páciensére. Kisvártatva aztán újra megjelenik, arcán szelíd, olyan igazi "Józsidokis" mosollyal, és végre elkezdünk beszélgetni.
HáziPatika.com: Szinte mindenhol a Család utcai "Csodadokiként" hivatkoznak önre, aki soha nem mond nemet, mindig elérhető és minden állatot megment. Nem érzi időnként terhesnek, hogy hogy ilyen nagy elvárásokat támasztanak önnel szemben?
Dr. Varga József: Csak annyit várnak el tőlem, amennyit egy állatorvostól el lehet várni. Az a feladatom, hogy meggyógyítsam az állatokat, akiket elhoznak hozzám, és ha ez olyan teher lenne, amit nehéz elviselni, akkor nem szabadna folytatnom a munkám. Az állatok gyógyítása egyébként is csapatmunka, nincs polihisztor a szakmánkban, mert képtelenség, hogy valaki mindenhez ugyanolyan jól értsen. Én főleg a belgyógyászat és a lágysebészet területén szeretek dolgozni, amelyekkel kapcsolatban folyamatosan képzem magam. Az egyetlen félelmem a tudás hiánya, és hogy ebből fakadóan hibázhatok; akárhányszor leülök ugyanis tanulni, mindig rájövök, hogy mennyi mindent nem tudok, és mennyi ismeretet lehet és kell még megszereznem.
HáziPatika.com: Az állatok szeretete gyerekkoráig nyúlik vissza?
V. J.: Nagyon állatszerető gyerek voltam, igyekeztem mindenféle állatot összeszedni, bogarakból például rengeteget gyűjtöttem. Szerencsére a szüleim soha nem próbálták meg mindezt elfojtani bennem, mindig csak azt hallottam tőlük, hogy az állatokat, a természetet szeretni kell. Hatévesen már tudtam, hogy állatorvos szeretnék lenni, és az elhatározásomhoz később is notóriusan ragaszkodtam. Annyira egyenes volt az utam az Állatorvostudományi Egyetemre, hogy mivel gimnazistaként a biológia OKTV-n (Országos Középiskolai Tanulmányi Verseny - a szerk.) harmadik helyezést értem el, tulajdonképpen felvételiznem sem kellett.
HáziPatika.com: A diploma megszerzése után is gördülékenyen ment minden, hiszen az egyetem elvégzését követően már a saját rendelőjében kezdett dolgozni.
5.-es biológiakvíz: hány veséje van egy embernek? – 10 kérdés az emberi testről
V. J.: Eredetileg kutató állatorvosnak készültem, nem praktizőrnek. Édesapám azonban 19 éves koromban meghalt, így átvettem a műhelyét, amelyben az egyetem alatt kutyakozmetikát, kutyaeledelboltot üzemeltettem. Mellette Wladár Sándor és Wladár Zoltán rendelőjében dolgoztam, mindketten nagyszerű tanítómestereim voltak, és máig hálával gondolok rájuk. Az egyetem elvégzése után egy év gyakorlat következett, amit szintén a Wladár testvéreknél végeztem. Közben egy kolléganőm elkezdett rendelni itt, a Család utcában, amikor pedig letudtam a gyakorlatot, már én vittem tovább a praxist.
HáziPatika.com: Milyen képességekkel kell bírnia egy jó állatorvosnak?
V. J.: Átlagos képességekkel. Az egyetemen átlagosan kell tanulnia, és átlagosan szorgalmasnak kell lennie. Utána azonban rendkívüli módon kell szeretnie a szakmáját, a hivatását, amit egyébként életmódként is lehet űzni. Erre én vagyok az élő példa, az a berögződésem, hogy amikor segíteni kell, akkor segítek. Ha adott esetben rendelési időn kívül van probléma egy szerencsétlen jószággal, nem szívesen mondom azt, hogy vigyék az éjszakai ügyeletre. Természetesen valamennyi pihenésre nekem is szükségem van, de amennyit lehet, jelen vagyok.
HáziPatika.com: Egy pár évvel ezelőtti interjújában azt nyilatkozta, igyekszik visszafogni magát és kevesebbet dolgozni. Viszont mindabból, amit most elmondott, úgy sejtem, ezt egyelőre még nem sikerült megvalósítani...
V. J.: Nem, pedig muszáj lenne. Ez a következő ötéves terv. (Nevet)
HáziPatika.com: Nézzük meg a másik oldalt is: miről ismerszik meg a felelős állattartó?
V. J.: Arról, hogy nemcsak szereti, hanem jól szereti az állatot, okosan neveli, és nagy odafigyeléssel gondoskodik róla. Nem a majomszeretet vezérli, hanem tisztában van az állat szükségleteivel, igényeivel, és azokat elégíti ki. Rendszeresen viszi például szűrővizsgálatokra, oltatja, parazitamentesíti, megfelelően eteti, és tesz azért, hogy az állat ne legyen veszélyes se önmagára, se a környezetére.
HáziPatika.com: Az állat lelkével hogyan tudunk foglalkozni?
V. J.: Nagyon egyszerűen: alaposan meg kell ismerni őt. Ehhez azonban arra van szükség, hogy a gazdi is ismerje önmagát, és lelkileg is rendben legyen, ellenkező esetben könnyen rosszra fordulhatnak a dolgok. Ilyenkor történik például az, hogy engedékenységből agyonetetik az állatot, vagy az odafigyelés hiánya miatt valamilyen betegség alakul ki nála. Esetleg, mivel a gazdi nem tanítja tisztességesen és nem kezeli megfelelő szigorral, a jószág kirántja a fejét a nyakörvből, és a busz alá szalad. Ezek mindegyike arról árulkodik, hogy a gazdinak problémái vannak önmagával. Bár vannak nehéz lelkületű állatok, akikkel nem igazán lehet mit kezdeni, ki merem jelenteni, hogy az állat soha nem hibás, és nagyon sokban rajtunk múlik, hogy kezelhető legyen.
HáziPatika.com: Mennyire viseli meg, ha el kell altatnia egy állatot?
V. J.: Egy páciens elvesztése szörnyen nehéz, de bármennyire is fáj, hamar le kell rendeznünk magunkban a dolgot. Mindig jön ugyanis egy következő állat, akit meg kell menteni, és nem tehetjük meg, hogy a szomorúságunk miatt kevésbé jól dolgozunk. Az állatokat természetesen a legnagyobb odafigyeléssel, a legjobb instrumentális háttérrel, a fájdalmukat megfelelően tompítva, kétlépcsős altatással engedjük el, tehát úgy, ahogy a szakma a lehető legszigorúbban megköveteli tőlünk - sőt, talán még annál is szigorúbbak vagyunk magunkkal szemben. Mindemellett azt is a feladatunknak tekintjük, hogy amennyire csak lehet, támogassuk a gazdit egy ilyen nehéz helyzetben.
HáziPatika.com: Sokféle véleményt lehet olvasni a témában, de kíváncsi lennék arra, ön mit gondol. Ha altatásra kerül a sor, a tulajdonos maradjon az állat mellett az utolsó pillanatig, vagy még a szedálás idején búcsúzzon el tőle, és várja meg a rendelő előtt, amíg az orvos végez?
V. J.: Ha az igény, hogy az utolsó pillanatig együtt legyenek, csak egy összetört, meggyötört lélek kínvergődése, akkor meg szoktam kérni a családtagokat, ismerősöket, hogy vezessék ki a tulajdonost. Amennyiben azonban látom benne az erőt ahhoz, hogy végigkísérje az állatot az úton, megengedem, hogy maradjon az előaltatásig. Az utolsó injekció beadásánál általában nem szoktak ott lenni, mert akkor már nincs tudatánál a jószág, a gazdi jelenléte így nem is segítheti őt. Az elmúlt évek alatt ugyanakkor azt vettem észre, hogy vannak, akik akkor is sérülnek, ha nem lehetnek ott a végéig - és bár ezt nem tanácsoljuk senkinek, ha valaki nagyon ragaszkodik hozzá, nem beszéljük le róla. Elvégre ő állatáról van szó.
HáziPatika.com: Nemcsak állatorvosként tevékenykedik, hanem az Elveszett Állatok Alapítvány égisze alatt állatvédőként is. Mesélne arról, hogyan jött létre az alapítvány, és mit kell tudni a tevékenységéről?
V. J.: Rengeteg kóbor állatot hoztak be hozzánk a rendelőbe, egy idő után azonban már nem tudtunk mit kezdeni velük - egy rendelő ugyanis nem menhely. Úgy gondoltuk, egyfajta háttértámogató intézményként létrehozunk egy alapítványt, amelyen keresztül könnyebben megoldható a kezelésük, gazdihoz juttatásuk. Ez 2004-ben történt. Az alapítványt persze nem úgy kell elképzelni, mint egy feneketlen kutat, amibe folyamatosan lehet dobálni az állatokat, és mi majd mindent elintézünk - erre vannak más civil szervezetek. A fő állategészségügyi profilunk, hogy olyan gazdik állatait gyógyítsuk, akik nem engedhetik meg maguknak azt a minőségű ellátást, amit például a mi rendelőnkben meg lehet kapni.
Az alapítványnak van egy akkreditált képzése is, a Zoo Ovi Program, amelyen keresztül óvónők állat-, természet- és környezetvédelmi munkával kapcsolatos oktatása zajlik. Nagyon fontosnak tartjuk ugyanis, hogy a gyerekekkel már egészen kis korban megértsék az állatszeretet fontosságát, és hogy úgy nőjenek fel, hogy kapcsolatban vannak az állatokkal, a természettel, a környezettel. Ebben egyébként a Felelős állattartás című oktatási programunk is segít, amellyel 2007 óta járjuk az óvodákat, iskolákat.
HáziPatika.com: Mit tanácsol a szülőknek, hány éves kortól érdemes a gyereknek állatot venni, illetve milyen állatot javasol "kezdésnek"?
V. J.: Attól függ, mekkora a gyerek felelősségérzete, és mennyire tud odafigyelni a jószágra - ezt a szülőnek kell éreznie, felmérnie. Én személy szerint már egészen kis kortól ajánlom, hogy legyen állata a gyereknek, kezdésnek például tökéletes lehet egy hörcsög. Agyonetetni nem lehet, agyonnyomorgatni viszont igen, úgyhogy azért oda kell figyelni.
HáziPatika.com: Visszatérve a kóbor állatokra - minek kellene változnia a magyar állattartási kultúrában, hogy ne kerüljön ennyi az utcára?
V. J.: Nagyon sok állat azért kerül utcára, mert a tulajdonosa rossz anyagi körülmények között él, és emiatt nem foglalkozik megfelelően a jószággal. Van például egy kutyája, aki szaporodik, de nem oltatja, nem ivartalanítja, és ha már túl sok kölyök van a háznál, akkor egyszerűen elzavarja őket. Az is előfordul, noha jóval ritkábban, hogy egy család vesz egy aranyos kölyökkutyát, amikor azonban felnő, már nem tetszik nekik annyira, és kiteszik. Bár látok fejlődést az állatvédelem területén, és azt gondolom, hogy az utóbbi időben egyre kevesebb állat kóborol az utcákon, ahhoz, hogy komolyan változzanak a dolgok, egy államilag finanszírozott, és részben államilag irányított, összehangolt állatvédelmi rendszerre lenne szükség. A civil szervezetek sajnos önmagukban kevesek az állatvédelem teljes lefedésére.
HáziPatika.com: Sokan bizalmatlanok azokkal az állatokkal kapcsolatban, akiket örökbe lehet fogadni. Mennyire jogosak az ellenérzések?
V. J.: Mielőtt örökbe fogadunk egy állatot, meg kell ismernünk őt. Menjünk el a menhelyre, sétáljunk vele, és közben figyeljük meg, milyen a bundázata, rendesen eszik-e. Sőt, akár egy állatorvosi vizitre is "kölcsönkérhetjük". Ha szép lassan összebarátkozunk vele, és megszeretjük, onnantól fogva bátran elhozhatjuk, nem kell félnünk tőle. Sokkal felemelőbb menhelyről befogadni egy jószágot, akár egy középkorú keveréket, akinek kevés az esélye, hogy szeretetteljes családi környezetbe kerüljön, mint elhozni a tenyésztőtől egy két hónapos guruló gombócot - neki ugyanis pillanatokon belül lesz gazdija. Képzeljük el, hogy hazamegyünk az örökbe fogadott jószággal, megmutatjuk neki a lakást, ő pedig elolvad az örömtől és a boldogságtól, hogy végre jó körülmények közé került.
Természetesen nem mindig ilyen idealizált a helyzet, egy harapós, vad, évekig egyméteres láncon tartott kutyával például értelemszerűen nehezebb a dolgunk. Elsőkutyás gazdiknak nem is ajánlom, hogy ilyen jószágot válasszanak, csak gyakorlott állattartóknak, akik tényleg esélytelen állatot szeretnének, és alaposan átgondolták, van-e elég idejük, pénzük, lelki erejük foglalkozni vele. Itt is nagyon fontos tehát az önismeret, amiről korábban már beszéltünk: az a gazdi, aki nem ismeri önmagát, nagy eséllyel rosszul mérlegel, és nem tud ideális környezetet, tartási körülményt biztosítani az állatnak, aminek súlyos következményei lesznek.
HáziPatika.com: Egy állatorvosnál ez kihagyhatatlan kérdés: önnek milyen állatai vannak?
V. J.: Van két kutyám, egy vizsla keverék, Marci, aki kicsit a rendelőé is, illetve egy biewer yorkie keverék, Elza, ő pedig inkább a feleségemé és a két gyerekemé, nem kifejezetten az enyém. Éjjelente viszont, amikor hazamegyek a munkából, Elza teljesen rám van kattanva. Mindig a hűtő előtt ül, és várja, hogy együtt nézegessük, mi van benne. Van még két macskánk, ők is nagy hűtőnézegetők, és egy sününk. A sün is a családé, csak akkor van nálam, ha a tévé előtt kell tetszelegnem. (Nevet) Kicsit aggódunk érte, sünhöz képest nagyon öreg, de jóképű, feltétlenül kameraképes.
HáziPatika.com: Miért jó állatot tartani, mit kaphat az ember tőlük?
Ez is érdekelhet
V. J.: Mindent. Az állatok segítenek, hogy kapcsolatban legyünk a világgal, az élettel, a környezettel, és megtanítják, hogyan élhetünk túl a Földön. Erre pedig nagyobb szükségünk van, mint hinnénk. Optimista embernek tartom magam, az emberiség jövőjével kapcsolatban viszont nagyon pesszimista vagyok. Azt látom, hogy magunk alatt vágjuk a fát, és hogy ha minden így zajlik tovább, akkor meg van pecsételve a sorsunk. Még van lehetőségünk változtatni, de már nem sokáig. Az alapítványi munka során is azért tűztük ki célul a gyerekek edukációját, mert az állatokkal való kapcsolaton keresztül, a róluk való gondoskodással fejlődhet, erősödhet a szociális érzékenység, a felelősségtudat, amelynek hosszú távon pozitív társadalmi hatása lehet.
