HáziPatika.com: Már gyerekkorában is az orvosi pálya vonzotta?
Dr. Baji Ildikó: Mindig szerettem tanulni és új ismereteket szerezni, kitűnő voltam mindenből. Az orvosi egyetem felé talán az terelt, hogy azt gondoltam, ott tudhatom meg a legtöbbet, ott bővíthetem a leginkább a tudásom. Emellett szerettem volna emberekkel foglalkozni, segíteni. Szegedre jelentkeztem, ahol kollégista voltam, nagyon élveztem ezt az időszakot. Rengeteget tanultunk, de mellette nagyon jókat buliztunk, életre szóló barátságok szövődtek.
HáziPatika.com: Először pszichiáterként szakvizsgázott, ezt követte a gyermekpszichiátria. Miért ezt a területet választotta?
B.I.: A történet azzal indult, hogy az egyik barátnőmmel elkezdtünk azon gondolkodni, hogy tudományos diákköri munkát kellene végeznünk. Erre az egykori Ideg- és Elmegyógyászati Klinikán kaptunk lehetőséget, ami több telephelyen működött, egyszerre foglalkozott neurológiával, pszichiátriával, gyermekpszichiátriával és klinikai pszichológiával. Ott mondta azt az egyik tanárunk, hogy ha igazán sokat szeretnénk tudni, akkor menjünk a dolgok sűrűjébe, a betegágyak mellé. Ezt a tanácsot komolyan vettem és buszra ültem, hétvégente elkezdtem eljárni az ópusztaszeri elmeszociális otthonba, ahol krónikus elmebetegek – például skizofrének – laktak. Nem voltak veszélyes emberek, de az állapotuk miatt nem tudtak munkát vállalni, nem állt mögöttük támogató család. A szobáikba sorra bekopogtam, bemutatkoztam és elmondtam, örülnék, ha beszélgetnének velem. Volt, aki azt válaszolta, ne zavarjam és tűnjek el, de sokan szívesen fogadtak. Rengeteg dolgot elmeséltek, én pedig mindent lejegyzeteltem. Egy idő után elkezdtem kérdőívvel dolgozni, így állt össze a TDK-munkám. Rengeteget tanultam ezen a helyen, például azt, hogyan lehet beszélgetni ilyen betegekkel, hogyan lehet figyelni minden rezdülésükre. Az intézetbe egy évig jártam hétvégente, sok ápolttal nagyon jó kapcsolatba kerültem.
HáziPatika.com: Innen lett egyenes út a pszichiátria?
B.I.: Amikor az egyetemnek vége lett, szemész akartam lenni, de akkoriban Szegeden nem volt szemész állás, emiatt azon kezdtem el gondolkodni, hogy elmegyek valahova a környékre. Ez akkor változott, amikor a pszichiátriai klinika vezetője, Szilárd János professzor meghirdetett egy állást, és megkérdezte, nem akarok-e rá jelentkezni. A lehetőség érdekelt, így beadtam a pályázatom, a helyet pedig megkaptam. Ez érdekes időszak volt, mert ’89 szeptemberében vettem át a diplomámat, októberben pedig el is kezdtem dolgozni. Szegeden ekkor nyílt az új klinika, aminek az egyik legnagyobb egységét az ideg- és elmegyógyászat adta, amelyet a sok telephelyről ekkor költöztettek közös területre. Így hiába kezdtem a munkát nagy elánnal és világmegváltó gondolatokkal, a részleg, amire kerültem, még sehol nem volt, nagyjából egy hónapig az üres folyosón ültem és olvasgattam. De aztán megindult a munka, rengeteg feladatom volt.
HáziPatika.com: Főleg mivel foglalkozott?
5.-es biológiakvíz: hány veséje van egy embernek? – 10 kérdés az emberi testről
B.I.: Mindennel, attól függően, hogy éppen hova osztottak be. Sokáig egy női neurózis osztályon voltam, ahol elsősorban depresszióval és szorongással, különböző személyiségzavarokkal találkoztam. Ezt követően a férfi akut osztályra kerültem, ahol a skála szintén nagyon széles volt: foglalkoztam skizofréniával és bipoláris zavarral, autizmussal, demenciával, öngyilkos hajlammal. Ez nagyon jó lehetőség volt arra, hogy felkészüljek a pszichiátriai szakvizsgára.
HáziPatika.com: Részt vett relaxációs és meditációs pszichoterápiás képzésen is.
B.I.: A betegeket a diagnózis felállítása után gyógyszerrel és pszichoterápiával kezelhetjük, utóbbinak nagyon sok módszere van. A férjem révén ismertem Szőnyi Magdát (ő neves klinikai és pedagógiai szakpszichológus, szupervízor és pszichoterapeuta volt – a szerk.), aki egy családi eseményen megkérdezte, nem akarok-e valamilyen módszerspecifikus pszichoterápiát tanulni. Érdekelt a téma, a javaslatára pedig elkezdtem autogén tréninggel foglalkozni, ami nagyon jó és egyszerű módszer. A meditációs terápia már erre épült, annak során relaxált állapotban hívunk elő képeket, majd az azokkal kapcsolatos asszociációkkal dolgozunk. Sok évig jártam ilyen képzésekre, rengeteget tanultam, használom ezt a tudást a mai napig.
HáziPatika.com: Ezt követően szerzett gyerekpszichiáteri szakvizsgát.
B.I.: Amikor az új klinikát három részre osztották – lett neurológiai, pszichiátriai és gyermekpszichiátriai –, akkor az utóbbira kerültem. Nem saját akaratomból, mert akkor éppen gyesen voltam, de visszatérve már ott folytattam a munkát, közelebb kerültem ahhoz a területhez is. Emiatt volt kézelfekvő, hogy amikor Budapestre költöztünk, a Vadaskertben folytassam a munkát, gyerekekkel foglalkozzak. Ekkor a gyermekpszichiáteri szakvizsgám még nem volt meg, de épp elindult a Pisze-kutatás, amibe bekapcsolódtam.
HáziPatika.com: Ez miről szólt?
B.I.: Ezt a Szegedi Tudományegyetem gyermekpszichiátriai kutatócsoportja közösen végezte a Pittsburgh-i Tudományegyetemmel, támogatója az Amerikai Egészségügyi Intézet volt. Magyarországon zajlott 20 évig – tavaly nyáron zárult – keretében 700-800 családot követtünk, föltérképeztük a gyerekkori depresszió tüneteit és hátterét, alakulását. Mivel a Vadaskert Magyarországon kifejezetten nagy intézménynek számít, mindenképpen kellett valaki, aki a munkát koordinálja, a feladatot pedig én kaptam meg. A gyermekpszichiátriai szakvizsgámat pár évvel később szereztem meg, ezt követően már gyermekpszichiáterként is dolgoztam az intézetben. A Vadaskert mellett magánrendeltem felnőtt pszichiátrián is, a két területet egyben akartam tartani. Utóbbit csak akkor hagytam el, amikor elkezdtem tanítani a Semmelweis Egyetemen, viszont a Vadaskerttől akkor sem szakadtam el, a Pisze-kutatást folytattam.
HáziPatika.com: Mik voltak a Pisze főbb eredményei?
B.I.: A gyerekkori depressziót a nehéz felismerhetőség miatt maszkolt depressziónak is nevezik, fennállásakor sokszor nem lehangoltság jelentkezik, hanem irritabilitás. Ez azt jelenti, hogy a gyerekeknél egyszerű, pici ingerek is erőteljes reakciót váltanak ki. Például a legapróbb kérés miatt is felháborodnak, vehemensen tiltakozni kezdenek. Fontos jel lehet az is, hogy romlik a tanulmányi eredmény, aminek hátterében az áll, hogy a betegség koncentrációs zavarral jár. A kutatásunkból az is kiderült, hogy a depressziós gyerekek a »hivatalos« tünetek mellett gyakran kommunikálnak fájdalmakkal. Ez azt jelenti, hogy nem beszélnek lelki problémájukról, hanem csak azt közlik: fáj a fejük, a hátuk, a hasuk. Sokat foglalkoztunk a probléma genetikai hátterével, ami borzasztóan összetett, biztosan csak azt lehet kimondani, hogy maga a hajlam valamilyen szinten öröklődik, ehhez adódnak hozzá a környezeti hatások. A kutatás kapcsán új teszteket is készíthettünk, folyamatosan dolgozhattunk azért, hogy a kórismézés – ami gyerekek esetében nagyon nehéz – még biztonságosabb, még megbízhatóbb legyen.
HáziPatika.com: Kutatta a perinatális, tehát a szülés időszakában jelentkező mentális eltéréseket is.
B.I.: Ezt a kutatást már a TDK-s hallgatókkal végeztük a Semmelweis Egyetem I. számú Szülészeti és Nőgyógyászati Klinikán, Rigó János professzor vezetésével. Közel háromezer várandós anyukát vizsgáltunk, a mentális állapotukat később is követtük. A depresszió és a szorongás mellett néztük a szociális vagy társas támogatottságot is, az ugyanis védő tényező a depresszióval szemben. A szülés után 6-8 hónappal azt is fölmértük, hogyan alakul az anya-gyerek kapcsolat. A vizsgálat nagyjából négy évig tartott, rengeteg előadás és szakdolgozat készült belőle, az egyik PhD hallgatóm a doktori dolgozatát is ebből írta.
HáziPatika.com: A pszichiáteri, gyermekpszichátriai munka lelkileg mennyire megterhelő?
B.I.: Pályakezdőként annak éreztem, de talán azért, mert fiatal orvosként irreálisak voltak az elvárásaim. Azt gondoltam, hogy ha mindent megteszek a pácienseimért, akkor azok biztosan meg fognak gyógyulni. De ezt nem is annyira gyerekpszichiáterként, hanem inkább a felnőtteknél éreztem, még a szegedi klinikán. Nehéz volt, hogy hiába dolgoztam hatalmas energiával, nem mindig jött az eredmény, amit vártam. De megterhelő esetek ma is vannak. Illetve nem is nevezném őket eseteknek, hanem inkább családoknak, akiknek a története, sorsa engem is megérint. Nem jó az sem, ha látom, mit kellene csinálni, de a szülővel valamilyen ok miatt nem tudunk egymásra hangolódni, közös nevezőre jutni. Ezek a helyzetek nehezek, miattuk egy-egy kisgyerek sok időt elveszthet.
HáziPatika.com: Mit tud tenni, ha nem jut dűlőre a szülőkkel?
B.I.: A legnehezebb helyzet az, amikor nem várt diagnózis születik, amit a szülő nehezen fogad el. Megesik az is, hogy sejti a problémát – például az autizmus spektrum zavart –, de bízik abban, hogy a gyerekének valójában nincs baja, maximum csak túlérzékeny. Óhatatlan, hogy ilyenkor a diagnózis felborítja a család életét, sok mindenen kell változtatni. Van, aki ilyenkor dühös lesz, más elkeseredik vagy vádaskodik, a kommunikáció ilyenkor nagyon fontos. A szülőket az okok is érdeklik – ami abszolút jogos igény –, de a válaszokat nem feltétlen tudják értelmezni. Például ha azt mondjuk, valaminek genetikai háttere van, akkor visszakérdeznek, hogy akkor a problémát a gyerek tőlük örökölte?! Ilyenkor el kell magyarázni, hogy a genetikai hajlam mit jelent. Emiatt mondom el mindig a rezidenseknek, hogy a mi szakmánkban a türelem nagyon fontos, mindig ki kell várni, amíg egy család elfogadja a segítséget, végig tudja csinálni a hosszadalmas terápiát. Az ugyanis motivációt és komoly kitartást igényel. Van példa arra is, amikor a szülők például ADHD-ra gyanakodnak, de kiderül, hogy a gyerekük csak „neveletlen”. Ebből nem szokott probléma lenni, ilyenkor általában elég tanácsokkal ellátni a szülőket, elmondani, mit tehetnek annak érdekében, hogy a helyzet javuljon. Mert ha a gyerekkel saját jogán nincs probléma, akkor csak ez segíthet.
HáziPatika.com: Az oktatásba hogyan kapcsolódnak be?
B.I.: A Vadaskert a Semmelweis Egyetem oktatókórháza, mellette részt veszünk az ELTE, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem és a Károli Gáspár Református Egyetem pszichológiai karának gyakorlati képzésében is. Az orvostan- és a pszichológushallgatók mellett szociális munkás és gyógypedagógusok hallgatók járnak hozzánk, magam pedig a Semmelweis Egyetem egészségtudományi karán is oktatok. Ott a védőnők, az ápolók és a mentőtisztek, kisebb részben a szülésznők tanulnak pszichiátriát és gyermekpszichiátriát. Ez náluk fontos, hiszen a mentális betegségeket ők is észlelhetik, teendőjük is lehet velük. A védőnőknek például a várandósság alatt szűrniük is kell a kismamákat, figyelniük kell a mentális állapotukat a gyermekágyi időszakban is. Nemrég olyan kiterjesztett hatáskörű ápolói mesterszak is indult – ezt hívják non-doktor képzésnek –, amelyen például sürgősségi vagy gerontológiai osztályokon dolgozó szakápolókat képeznek. A pszichiátria náluk is fontos, hiszen annak, ha valamilyen szervrendszer megbetegszik, kihatása van az idegrendszerre és az agyműködésre is.
HáziPatika.com: A Vadaskertben már végzett szakembereknek és laikusoknak is tartanak képzéseket.
B.I.: Tizenöt-húsz képzésünk van, nagy részük – amelyek például pszichológusoknak vagy orvosoknak szólnak – akkreditált. A szülőknek és a „hagyományos” pedagógusoknak szóló tanfolyamokon azt mutatjuk be, hogy mit lehet kezdeni egy-egy mentális problémával, hogyan lehet azokat korán felismerni. Ez fontos, mert a gyermekpszichiátriai betegségeket és zavarokat sokszor nem veszi észre a környezet, vagy ha igen, akkor nem megfelelően próbálja megoldani azokat.
HáziPatika.com: Sokan filmek kapcsán alkotnak képet egy-egy mentális betegségről, ami nem mindig helytálló, de nyilván vannak hiteles ábrázolások is. Ön szereti az ilyen témákkal foglalkozó filmeket?
B.I.: Amik jók, azokat nagyon, ilyenek a kedvenc filmjeim is, amiket a hallgatóknak is be lehet mutatni. Ezt használta ki Stark András is, aki a Pécsi Tudományegyetem neves pszichiátere volt, sajnos már nincs köztünk. Ő az egyetemen filmklubot is tartott, de készült workshopokkal a Magyar Pszichiátriai Társaság kongresszusaira is, mindig nagy sikere volt. Ha egy-egy kórképet tanítok, akkor én is megpróbálok kapcsolni hozzá filmeket. A paranoid zavarhoz nagyon jól illeszthető a Szeretni bolondulásig, a poszttraumás stressz zavarhoz pedig a Félelem nélkül vagy az Amerikai mesterlövész kapcsolható remekül. Az autisztikus karaktert, azt a gondolkodásmódot nagyon jól bemutatja a Doktor Murphy. Remek alkotás a Száll a kakukk fészkére is. Ezek a filmek nagyon szépen ábrázolják a pszichopatológiát és a betegségek folyamatát, nem dramatizálnak semmit túl. A filmeket nem csak az oktatásban használhatjuk, hanem a terápiában is, az egyik kolléganőm például a gyerekeknek csinált filmklubot. Ott nem feltétlen pszichiátriai vonatkozású filmeket vetített, hanem olyanokat, amelyekről beszélgethettek. Például ha a főhősnek valamilyen nehézsége van, akkor annak kapcsán meg lehet tárgyalni a megoldási lehetőségeket, le lehet vonni következtetéseket.
HáziPatika.com: Szakmailag mi a legnagyobb sikerélménye?
B.I.: A legtöbbet talán az jelenti, hogy részt vehettem a már említett Pisze-kutatásban, amit a Pittsburgh-i Tudományegyetem pszichiátriai és pszichológiai professzoraként Kovács Mária vezetett. Ő nagyon karizmatikus egyéniség, hihetetlen tudással bír. Rengeteget tanultam tőle és a munkatársaitól, például olyan új interjútechnikákat, amelyek a világon is egyedülállóak, nagyon precíz, pontos diagnosztikát tesznek lehetővé. Hatalmas megtiszteltetés volt, hogy érdemesnek talált engem arra, hogy 22 évig felügyeljem egy ennyire komoly kutatás diagnosztikai alapját, vezessem a csapatát.
HáziPatika.com: Zárásként váltsunk kicsit könnyebb témára. A szabadidejét mivel tölti?
Ez is érdekelhet
B.I.: Rendszeresen sportolok, van edzőm is, aki konditeremben vezeti a súlyzós edzéseimet. A férjemmel szeretünk utazni, és járunk hangversenyre is: a Zeneakadémiát nagyon szeretjük, oda bérletünk is van. Bár a járvány óta ez megritkult, de a barátnőimmel és a gyerekeimmel színházban is gyakran megfordulunk. Egyikük közgazdász, a másikuk orvos, hamarosan szakvizsgázik majd belgyógyászatból.
