Június végén ünnepelte századik születésnapját Dr. Körmendi István, az ország legidősebb, még mindig praktizáló háziorvosa. Abban az I. kerületi rendelőben fogadott minket, amelyben még édesapja kezdte meg háziorvosi praxisát 1920-ban – ebben a polgári lakásban vizsgálja a betegeit ő is már több mint hetven éve. Életútja a 20. század legsötétebb időszakait érintette: egyetemi tanulmányait a zsidótörvényekkel próbálták ellehetetleníteni, ami miatt két éven át titokban látogatta az előadásokat, majd 1945 után már legális hallgatóként, 1950-ben fejezhette be tanulmányait, hogy azóta is a közösség szolgálatában tevékenykedjen háziorvosként. Már a 90-es évek óta a nyugdíjas éveit tölthetné, de ő a mai napig fogadja a betegeket, sokszor késő este válaszol a leveleikre, megkeresésükre. Pályájának bemutatása több könyvet is megtölthetne, erre mi most kísérletet sem teszünk: arra voltunk inkább kíváncsiak, hogyan látja az orvoslás elmúlt évtizedeit, mit gondol a technológia fejlődéséről, milyennek látja a magyar betegeket, és mitől fél leginkább a hazai egészségügy kapcsán.
HáziPatika.com: Sajnos Magyarországon az is ritkaság, hogy valaki a századik születésnapját megünnepelheti, az pedig talán példátlan, hogy ebben a korban is a hivatásának szentelje minden idejét. A nyugdíjas évek és a jól megérdemelt pihenés gondolata sosem vonzotta?
Dr. Körmendi István: Hát igen, ez már egyfajta szenvedély, mondhatnám azt is, hogy mánia nálam. Addikciónak hívja ezt az orvoslás, amikor valaki valaminek a rabjává válik, és nem képes azt elengedni. Másnak ez a kábítószer, nekem pedig az orvoslás – kinek mi jutott.
HP.: Nem kevés cikk foglalkozott már azzal, milyen megterhelő a háziorvosi munka. Ön is így érzi?
K.I.: Vannak napok, amikor kicsit soknak tűnik, de mindig van egy örömteli pillanat, ami ismét motiválja az embert. Lassan az elmúlás „fejezteti be” velem a munkát, de néha persze nekem is eszembe jut, hogy jól esne már egy kis pihenés. Azért folyamatosan figyelem magamat, hogy fizikailag, illetve szellemileg képes vagyok-e még felelősségteljesen ellátni a feladatomat, mert ha úgy látom, hogy nem, akkor persze abba kell hagyni. Úgy érzem, még megy a dolog, bár fizikálisan már gyengülök, a derekam enyhén szólva is pocsék. De nem panaszkodom, ebben a korban már mindenkinek szenvedni kell valamitől, és én ezzel még jócskán elvagyok.
HP: A rendelőben, amiben most ülünk, még édesapja fogadta az első betegeit 1920-ban. Az ő hatására választotta az orvosi hivatást?
K.I.: Igen, édesapám konkrétan ebben a
szobában fogadta a betegeket. Abban az időben még nem voltak a ma
ismert a körzeti rendelők, minden orvos a lakásán rendelt, az ötvenes évektől
változott a jogszabály, ekkortól kellett körzeti rendelőkbe vonulni. Én '57-ben
vettem át tőle a praxist, akkor az Attila úti körzeti rendelőben, majd
nyugdíjazásom után itt ebben a – mondhatni
– ősi műhelyben folytatva csinálom azóta is.
Sosem
vágytam más pályára, pedig amit itthon tapasztaltam, az akár el is riaszthatott
volna a hivatástól. Azt a hajszolt életet kevesen irigyelnék. Az apám idejében
nem létezett még ügyeleti rendszer, tehát a nap 24 órájában, az év 365 napján
volt szolgálat. Ha nyaranta néhány nap szabadságra ment a család, egy
közeli kollégához kellett átirányítani a betegeket, aki emiatt nagyon le volt
terhelve. Persze lehetett volna egy kicsit szigorúbban is ragaszkodni a
pihenőidőhöz, de ő sosem tudott nemet mondani, és ezt egy kicsit talán megörököltem tőle. A nap minden részén érkeznek hozzám is megkeresések, a
személyes találkozások mellett már nagyobb részt telefonon, vagy e-mailen.
Főleg ez utóbbi nagyon időigényes, hiszen a beteg megírja, hogy mik a panaszai,
mi fáj neki, de ez nekem sokszor nem elég, és visszaírok, hogy pontosítson, hol
és milyen fájdalmat érez. Ilyenkor pedig meg kell várni a választ, sokszor este
9-10 óráig, de ha ez alapján sem vagyok biztos a kezelés módjában, akkor meg
kell kérni, hogy jöjjön be, hogy személyesen is megvizsgálhassam.
5.-es biológiakvíz: hány veséje van egy embernek? – 10 kérdés az emberi testről
HP: Vannak olyan családok, ahol több generáció tagjait is ön gyógyította?
K.I.: Persze, több is! Van olyan páciensem, aki kislány kora óta hozzám jár, amikor beteg, és már nagymama. Nagy előny lehet egy háziorvosnak, ha az egész család egészségét ismerheti, hiszen így bizonyos betegségek veszélyével is tisztában lehet. Egy fiút például cukorbetegség gyanújával is figyelek, mivel már az édesanyja és a nagymamája is küzd ezzel a betegséggel, ők szintén hozzám járnak.
HP: Pályája kezdetén, az ’50-es évek derekán milyen volt orvosnak lenni?
K.I.: Nagyon izgalmas visszagondolni, hogy
mi is volt akkor, illetve látni, mennyit fejlődött azóta az orvostudomány. Amikor
kijöttünk az egyetemről, még nem éreztük semminek a hiányát, azt gondoltuk,
mindenünk megvan a diagnosztizáláshoz, a gyógyításhoz, ami szükséges. Létezett
már ugyan EKG, de akkora volt, mint ez az asztal itt előttünk. A kórházak
tartottak egy-egy darabot belőle, a betegágyhoz kellett odatolni, hogy
elvégezhessük a vizsgálatot. Ultrahangnak, CT-nek, MRI-nek a hírét sem hallotta
még senki. Később, a 70-es években már egy orvosi táskában is elfért az EKG,
nekem is volt, vihettem a betegekhez.
És akkor még
nem beszéltünk a gyógyszeres terápiák óriási fejlődéséről. Több generáció halt
meg például amiatt, mert magas volt a vérnyomása, de nem igazán volt rá hatékony
gyógyszer, ezért egyszer csak az érintett kapott egy agyvérzést vagy egy szívinfarktust.
Mai szemmel nézve tragikomikus, hogy milyen módon „gyógyítottunk” – és itt a
gyógyítás szót kéretik idézőjelbe tenni – akkoriban a szív- és érrendszeri
betegeket. De hát akkor csak ilyen eszközök voltak a kezünkben, nem tehettünk
mást. A nyolcvanas évektől gyorsult fel igazán ez a fejlődés, ebből a
szempontból is hihetetlenül izgalmas volt megélni a XX. század utolsó negyedét.
HP: Nehéz lépést tartani az orvostudomány fejlődésével?
K.I.: Egyre embert próbálóbb feladat. Jó
példa talán, hogy 2015-ben jelent meg egy kétkötetes szakkönyvem a
családorvoslás és háziorvoslás témakörében. Most, 2023-ban olvasva már úgy
látom, egész fejezeteket kellene újraírni, mert az abban foglaltak elavulttá
váltak, pedig még csak nyolc év telt el a megjelenése óta. Biztos vagyok benne,
hogy ötven év múlva majd az akkori kollégák is csodálkozva tekintenek vissza, hogy
milyen egyszerű eszközökkel voltunk kénytelenek manapság dolgozni.
Ettől függetlenül hihetetlen
felfedezések korát éljük most is, ezeknek azonban komoly veszélyei vannak, ha
nem a helyükön kezeljük őket. Gondolok itt például a mesterséges
intelligenciára. Eljöhet az az idő, hogy az orvos már gondolkodni sem fog a
beteg panaszain, csak beírja őket a számítógépbe, hozzáadja a leletek
eredményeit, majd az kiadja, hogy milyen terápiára van szükség. Ez azonban
szerintem óriási gondot okozhat, és nem csak amiatt, mert az orvos-beteg
kapcsolat hiányában személytelenné, üressé válik a gyógyítás, hanem azért is,
mert a józan ész és a tapasztalat nélkül ez nem működhet megfelelően. Egyszerűen
azért, mert a biológiában kétszer kettő nem mindig négy. Az emberek nem
egyformák, óriási különbség van aközött,
hogy kire milyen hatással van egy betegség. Az egyik jobban, míg a másik kevésbé
reagál egy fertőzésre, vagy az arra kiírt gyógyszerre. Tehát egyénileg kell az
embereket vizsgálni, illetve megítélni, gyógyítani. Ebben nagy segítség lehet a
mesterséges intelligencia, az orvosok tapasztalatait azonban nem lehet kihagyni
a döntéshozatalból.
HP: Ma már sokan az internetről próbálják kideríteni, mik a panaszaik, és egy általuk felállított diagnózissal keresik fel az orvost. A betegek webes tájékozódása segítheti az önök munkáját, vagy épp hogy hátráltatja azt?
K.I.: Az a baj, hogy az alapképzettség,
alapvető élettani, kórélettani ismeretek
hiányában nem lehet megállapítani, hogy mi állhat egy tünet hátterében, így az
internetes olvasgatás sokszor tévútra visz. Nézzük csak a fejfájást, aminek a
hátterében állhat magas vérnyomás, alacsony vérnyomás, vérszegénység,
szorongás, és még sorolhatnám. Nem baj az, ha tájékozódni próbálnak maguk is,
de azért mindenképpen kérdezzenek meg egy szakembert!
Állandóan
bajban vagyunk a gyógynövényekkel, meg a természetgyógyászattal is, mert sokan
csak ezekben hisznek. Régen valóban ezeket használták gyógyításra, de
egyszerűen nevetséges visszanyúlni olyan korokba, amikor még nem voltak
gyárilag, precíz dózisban előállított, klinikai tesztekkel igazolt hatékonyságú
gyógyszerek. Én még abban a korban kezdtem, amikor szíverősítő gyógyszerként
írták fel a gyűszűvirág megszárított levelét, amiből teát kellett főzni és meginni.
De hát hogyan lehet ott megállapítani a pontos adagolást? Minek megint ezekkel
a gyógyteákkal pancsolgatni, amikor itt vannak már a hatékony gyógyszerek? Ez
abszurdum.
HP: Nagyobb veszélyt jelentenek az áltudományok a mai emberre, mint korábban?
K.I.: Magam is megfigyeltem, hogy az emberekben kialakult valamiféle furcsa ellenérzés a gyógyszeriparral szemben, amire egyfajta sötét, nagy üzletként gondolnak. Az viszont eszükbe sem jut, hogy mekkora üzlet manapság a természetgyógyászat, a gyógynövényes termékek kereskedelme. Persze nem mondom, hogy nincs hatásuk a gyógynövényeknek, de ezt is a helyén kell kezelni. Egyszer a kezembe került egy efféle gyógynövényes könyv. Elkezdtem böngészni a növényeket, alattuk pedig nyolc-tíz sorban fel volt sorolva több tucat betegség. Ha valamit úgy hirdetnek, hogy ennyi mindenre jó, arra mindig érdemes gyanakodva tekinteni. De sajnos az élet más területein is tapasztaljuk az emberi tudatlanság, butaság veszélyeit. Már megint központi téma a nemi identitás, a szexuális beállítottság kérdése, amit ha nem jól kezelnek, embereket tesznek tönkre.
HP: Ön a praxisában találkozott az identitása miatt szorongó emberrel?
K.I.: Nagyon bánt ez, nem tudok elég öreg lenni ahhoz, hogy közömbös legyek az ilyen történésekkel szemben. A saját praxisomban volt egy fiú, aki azért lett öngyilkos, mert tizenhat éves korában ráébredt, hogy utálja magát, mert egy férfi testében született, de a tudata női. Ezt nehezen tudja elképzelni egy olyan, aki olyan, mint a többség. A saját szülei sem fogadták el, amikor kiderült a családban, hogy nőnek érzi magát, elkezdték orvostól orvosig cipelni, hogy majd valaki „kigyógyítja” ebből. Hozzám is elhozták, de csak annyit tudtam mondani, hogy ezzel nincs mit tenni, el kell fogadni a gyermeket úgy, ahogy ő jól érzi magát. Egyszerűen tudomásul kell venni a helyzetet, ettől a gyerekből még lehet kiváló professzor, kiváló ember, akármi. De a szülők nem hallgattak rám, vitték tovább pszichológusokhoz, ide-oda, végül pedig kerítettek neki egy nőt, aki pénzért hozzáment. Hat hónapig bírta a fiú ezt az úgynevezett házasságot, és akkor felakasztotta magát. Na most, kérdem én, ki vállalja ezért a felelősséget? Nagyon hiányzik az iskolákból az egészségügyi oktatás, mert biológia ugyan van, de az emberi szervezet összetett működését ez csak felületesen érinti. Ez is az oka annak, hogy annyi badarságnak bedőlünk, és annyira előítéletesek vagyunk olyan dolgokkal, amiket nem tudunk megérteni.
HP: A hazai oktatást sok kritika éri mostanában. Befolyásolhatja ez a jövő orvosainak képzését?
K.I.: Most is nagy baj van, de tíz év múlva tragédia lesz. Tudniillik azoknak a gyerekeknek, akiknek akkor kellene orvosnak menni, valószínűleg már nem volt normális biológiatanáruk, és megfelelő általános alapismereteik sem. A történelem vagy a tornatanár előző nap megtanulta a leckét, másnap bement az osztályba, és leadta a matekot vagy a biológiát. Hogyan lehet az egyetemen építkezni ilyen gyengén felépített alapokra? De sajnos az is látszik, hogy a jó szakemberek közül aki mozgásképes, agilis, beszél nyelveket, az már rég elment külföldre, és nem csak az orvosokra gondolok.
HP: Az orvoshiány, és az elvándorlás hátterében sokszor nem csupán az anyagi okokat sorolják, hanem a szakma megbecsülésének hiányát is. Ez változott az elmúlt évtizedekben?
K.I.: Az orvos és a beteg közötti kapcsolat borzasztóan személytelenné vált, sok ember elsősorban szolgáltatásként tekint a vizitre, az orvos pedig – nagyrészt az időhiány miatt is – szinte futószalagon fogadja és engedi útnak a pácienseit. Gyerekkoromból jól emlékszem, hogy édesapám és a betegek között volt egyfajta családias, bensőséges viszony. Ezt egy érdekes történettel tudnám szemléltetni, aminek még 1948-ban voltam fültanúja egy családi vacsora során. Abban az időben nem volt még ultrahangos vizsgálat, így a születés pillanatáig nem tudhatták azt sem, hogy a magzat milyen nemű. A vizsgálatra érkező, várandós kismama és a férje édesapám véleményét kérte ki, hogy mi lehetne a gyermek neve, ő pedig adott egy-egy ötletet fiú és lánynévnek is. Az említett vacsora során mesélte édesapám, hogy a kislány megszületett, és azt a nevet kapta, amit ő javasolt. Ezt csak egy kiragadott példa, ami szemlélteti, milyen alapvető dolgokban is kikérték annak idején az emberek az orvosuk véleményét.
HP: Többek között ilyenek miatt sem helyettesíthetik teljes egészében a gépek az orvosok munkáját.
Ez is érdekelhet
K.I.: Az orvoslás nem egy egyszerű, egyértelmű tudomány. Itt nem elég, ha valakinek van hozzá szürkeállománya, és be tudja magolni a tananyagot. Nagyon fontos az empátia, az együttérzés képessége. Talán egy kicsit patetikusan hangzik, de valóban minden betegnek átérzem egy kicsit a szenvedését, ezért is próbálok nekik minden úton-módon segíteni. Megtanulni a tananyagot egy dolog, de mégsem lehet előre tudni valakiről, hogy megvan-e benne ez a beleérző képesség. Ha nincs meg, az sem feltétlenül baj, hiszen elmehet például laborosnak, patológusnak vagy röntgenesnek, ezekben a pozíciókban ugyanis nem kell a beteggel, mint emberrel foglalkozni. A háziorvosnak azonban empatikusnak kell lenni. Az ember nem egy munkadarab, azt nem esztergálni kell, annak lelke van, amivel ugyanúgy törődni kell, akárcsak a testtel. Sok testi tünet ugyanis lelki eredetű betegségre vezethető vissza. Manapság a stressz, a szorongás rengeteg embernek okoz gondot, és olyan betegségek kialakulásához vezet, amelynek csak a tüneteit tudjuk kezelni.
