Szeles tavaszi napon találkozunk az egyik szentendrei temetőben. Zelena András ugyanis a Dunakanyar ékkövének tartott kis városban lakik. A munkája a Budapesti Gazdasági Egyetemhez, a Szegedi Tudományegyetemhez és a kecskeméti Korábban Érkeztem Alapítványhoz köti, most azonban ő is online dolgozik otthonról. A külvilágban ugyanis éppen dúl a koronavírus-járvány , bezártak az iskolák és más közintézmények is. A sírkertek viszont nyitva vannak. A tanatológus azt mondja, békeidőben is rendszeres látogat ide, az érdeklődése pedig messze túlmutat a tudományos szinten.
HáziPatika.com: Ön is lát párhuzamot a gyász és a karantén megélése között?
Z. A.: Ahogy veszteség elveszteni a látást, hallást, egy túrázónak a mozgás és a természetjárás lehetőségét, ugyanígy trauma a közösség elvesztése is. Ezt angolul social distance-nak nevezzük, amikor a társadalmi kapcsolatok radikális eltávolodásba csapnak át. Hogy karantén, vagy 6 hetes fekvőgipsz, az teljesen mindegy, a lényeg, hogy a szociális kapcsolataink csökkennek le. Az idősek életében ez halmozottan jelenik meg. Például nem mennek el postára csekket befizetni. Mi, a fiatalabb generáció tagjai elintézzük ezt QR-kóddal, vagy applikációval, az idősek azonban előnyben részesítik azt, ha az ügyek intézése közben emberekkel találkozhatnak, beszélgethetnek. A bevásárlás szintén egy aktivitás, a társas érintkezés színtere. Pontosan ezeket a lehetőségeket veszítették el. Mindenki távolságot tart, és ez rendkívül fájó tud lenni.
HáziPatika.com: A gyászfeldolgozásnak megvannak a kialakult mechanizmusai, arra már válaszolt a pszichológia, hogy hogyan lehet a folyamatot segíteni. Ez a technika alkalmazható a mostani helyzetre is?
Z. A.: Nem igazán. Ez a mostani helyzet azért speciális, mert senki nem tudja, hogy meddig tart ez az egész, vagy hogy visszatér-e a régi életünk. A gyásznál tudjuk, hogy élethosszig tartó folyamat. Van egy kifejezés, amelyet a kapcsolat átdolgozásának nevez a tudomány. A gyász esetében ezalatt azt értjük, hogy megtanulunk együtt élni valakinek a hiányával. Az élet megy tovább, és hiába hiányzik a szerettünk, akit elvesztettünk, meg kell tanulnunk nélküle menedzselni a mindennapjainkat. A járvány miatt senki nem tudja, hogy mikor fog az élet visszaállni a normál kerékvágásba, és ez a bizonytalanságfaktor nagy teher, sőt, halmozza a veszteséget.
5.-es biológiakvíz: hány veséje van egy embernek? – 10 kérdés az emberi testről
HáziPatika.com: Akkor ez tulajdonképpen rosszabb, mint a gyász?
Z. A.: Inkább a terrorcselekményekkel hoznám párhuzamba. Azt mondják a kriminológusok, hogy nem attól félünk, hogy felrobbanunk, és a másodperc törtrésze alatt darabokra szakad a testünk, hanem attól, hogy ez akár meg is történhet velünk. Azaz, nem az eseménynek a bekövetkezése okoz szorongást , hanem a bekövetkezés lehetősége. Ráadásul ez a halmaz kiterjesztett, azaz nemcsak én vagyok érintett, hanem a hozzátartozóim is. Mi van, hogyha a 70 évesnél idősebb rokonaim kapják el a vírust? Mi van akkor, ha a fiatalok fertőződnek meg? Mi lesz akkor, ha egy immunhiányos barátom, szerettem lesz fertőzött?
HáziPatika.com: Szüksége lehet az embereknek terapeuták segítségére?
Z. A.: Vannak önkéntes mentális segítők, és a telefonos lelki segélyszolgálatok is kiterjesztették a tevékenységüket. De szerintem egyéni szinten lehet a legtöbbet tenni. És azt is tapasztaljuk, hogy a családtagok tudnak a leghatékonyabban segíteni.
HáziPatika.com: Egyébként az ma már természetes dolog, hogy a gyászban az emberek pszichológushoz fordulnak?
Z. A.: Akkor igen, ha a gyermeküket veszítették el. Vagy ahol rendkívül váratlanul, befejezetlen élet kapcsán történik a halál, de a gyászolók és hozzátartozók többsége nem feltétlenül szokta kérni.
HáziPatika.com: Ettől függetlenül szükségük lenne rá?
Z. A.: Azt szoktuk mondani, hogy ha a gyászmunka megfelelő ütemben halad, és nem akad el, akkor sem laikus segítő, sem sorstárs, sem szakember bevonására nincs szükség. És hogy ez a "gyászév" egy, vagy két évig tart, megintcsak alkati kérdés. De ha elakad a folyamat, akkor mindenképpen segítséget kell kérni.
HáziPatika.com: Honnan lehet tudni, ha elakadt valaki?
Z. A.: Vannak nagyon árulkodó jelek . Ilyen lehet, ha például mauzóleumszobát rendeznek be az elhunytnak, nem nyúlnak a dolgaihoz, amit az éjjeliszekrényen hagyott. Ha gyermek elvesztéséről van szó, akkor a szobáját is érintetlenül hagyják, sokáig a pizsamájával alszanak. Feltűnő az is, ha a gyászoló hozzátartozóknak radikális súlygyarapodása, vagy súlycsökkenése van, gyakorlatilag az élet minden területén érzelemszegények lesznek, nem reagálnak dolgokra, bezárulnak, elszigetelődnek. Ez mind a komplikált gyász jele.
HáziPatika.com: A 21. században egyébként jobban gyászolunk, mint a korábbi évszázadokban? Sikeresebben eljutunk a gyászmunka végére?
Z. A.: Értékítéletet nem mondanék, de az biztos, hogy a gyász megváltozott. Régen a halálesetek nagy része otthon történt, tehát ismerős környezetben, a halál pedig az élet része volt. Ahogy a gyerek szocializálódott, úgy látta az otthon születést, a meghalást, a haldoklást, az agóniát, a betegséget, a leépülést. Ma, ha valaki olyan állapotba kerül, egyből befektetik a kórházba, a krónikus belgyógyászatra, amit régen elfekvőnek hívtak. Ott aztán azt mondják majd a hozzátartozónak, hogy a gyereket be se hozzák, hogy ne lássa így a nagypapát, nagymamát, dédnagymamát. Aztán egyszer csak jön egy hír, hogy temetés lesz, ami sokak szerint nem gyereknek való. Régen természetes volt, hogy a gyerekek is részt vesznek a halotti toron. Ebből következik, hogy felnőtt egy generáció úgy, hogy nem találkozott az elmúlással. Ebből a szempontból mindenképpen negatív az összehasonlítás eredménye. Sőt, ma már például a gyászruhát sem hordjuk, vagy nem addig, mint korábban, pedig ennek is egy védekező gesztusa van, azt üzeni, hogy "veszteséget, fájdalmat éltem át". Felgyorsult az életünk, mások a prioritások. Régen azért ezek a dolgok lassabban történtek, és az támogatta a folyamatot.
HáziPatika.com: Önnek itt, a szentendrei temetőben nincs halottja. Milyen gyakran jár ki ide?
Z. A.: Nem tudom mennyire kelt megrökönyödést, de elég gyakran. Amikor megvettük az otthonunkat Szentendrén, és már volt egy lélegzetvételnyi időm, akkor is az volt az első dolgom, hogy felkeressem Hamvas Béla sírját, akit olvasni is szeretek, és az életútját is érdekesnek tartom. Ide majdhogynem havi rendszerességgel, vagy havonta többször is kijövök, mert olyan nyugalom, és csend vesz körül, ami számomra rendkívül inspiratív. Sírkertben nem fog az ember telefonálni, nem fogja az emailjeit nézegetni. Az élet vége, a halál csendje rátelepszik a lelkünkre. Ettől függetlenül elfogadom, hogy valaki ettől ódzkodik, és nem jár ki temetőbe.
HáziPatika.com: Van egy 4,5 éves kislánya, őt is el szokta hozni magával?
Z. A.: Igen, volt már rá példa, sőt, Mindenszentekkor is együtt gyújtottunk gyertyát a családi sírboltnál.
HáziPatika.com: És ő mit szól hozzá?
Z. A.: Az óvodában volt már olyan kérdés, hogy kinek mivel foglalkoznak a szülei, és ő el is mondta. Ez igazából nem neki nehéz, hanem a befogadóknak. Nem ilyen válaszra számítanak. Itt, a temetőben gyerekkel sétálva az a furcsa, ahogy mások néznek ránk. A szembejövők úgy reagálnak a gyermekkel sétáló, vele emlékező édesapára, mintha legalábbis bántalmazó szülő lenne. Pedig a szocializáció fontos része, hogy a gyerekek halállal kapcsolatos kérdéseire értő, számukra világos választ adjunk.
HáziPatika.com: A temető a szomorúság és a gyász színtere, Önről pedig az a benyomásom, hogy rendkívül életvidám személyiség. Miért választott olyan szakmát, ahol veszteség és trauma veszi körül?
Z. A.: Szerintem ez egy olyan út, amit az ember számára a sors, a Jóisten, vagy valaki más egyszer kijelölt, és ez őt megtalálta. Nem gondolom azt, hogy minden kollégám, aki ezt a tevékenységet végzi, a halállal, és az elmúlással kel és fekszik, és ez lebeg a szeme előtt minden pillanatban. De az tény, hogy aki ezzel foglalkozik, annak van egy erős érdeklődése mind az emberek, mind az elmúlással kapcsolatos dolgok megismerése iránt.
HáziPatika.com: Miért fordult konkrétan a tanatológia irányába?
Z. A.: Amikor elkezdtem a doktori képzést, azt kutattam, hogy József Attila hogyan élhette meg az anyja elvesztését, és ez hogyan jelent meg a szövegeiben. Közben két doktori témavezetőm is meghalt, és amikor elkészült a dolgozat, akkor úgy éreztem, hogy ezt a munkát befejeztem. Aztán a Korábban Érkeztem Alapítvány kötelékébe kerültem, ahol idő előtt született kisbabákkal és az ő szüleikkel foglalkozik, és akkor ott jött a felismerés, hogy sajnos nagyon sok szülő veszti el praenatálisan (születés előtt - a szerk.), vagy perinatálisan (a születés körüli időszakban - a szerk.) a gyermekét.
Az, hogy kisbabájukat, vagy gyermeküket elvesztett szülőkkel foglalkozom, apaként is rendkívül nehéz teher. Érdekes egyébként, hogy van szavunk arra, hogy ha valakinek meghalt a szülője: árva, vagy félárva. Van szavunk arra is, ha valakinek meghalt a párja, házastársa - úgy hívjuk, hogy özvegy. Arra viszont nincs szavunk, ha egy szülő elveszíti a gyerekét, mert ez annyira nem természetes velejárója az életnek, hogy a nyelvhasználatban nem önállósult rá külön kifejezés sem.
HáziPatika.com: Hogyan hatott Önre ez a munka, amikor gyermeke született?
Z. A.: Inkább úgy fogalmaznék, amikor megtudtam, hogy apa leszek.
HáziPatika.com: Igaz...
Z. A.: Rögtön elkezdtem bogarászni a babaszületések statisztikáit... Várakozással teli, nagyon szép, de vészterhes időszak volt az életemben, amikor minden pillanatban azok a gondolatok cikáztak a fejemben, hogy velünk megtörténhet-e?! Mert mindenre úgy gondolunk, hogy velünk úgysem nem történhet meg. Elég sok olyan történettel találkozom, amikor az érintettek azt hitték, hogy tragédiát csak más élhet át, végül mégis nekik kellett szembesülniük vele.
HáziPatika.com: Meg tudja oldani, hogy nem viszi haza a munkát, vagy inkább az a jellemző, hogy hazaér, és azt suttogja csendben, hogy jaj, de szerencsés vagyok?
Z. A.: A "jaj, de szerencsés vagyok", mindig elhangzik. A feleségem gyakran találkozik munkája során hasonlókkal - orvosként dolgozik. Azaz ha valakivel az elmúlásról lehet beszélgetni, akkor ő az. Ösztönzőleg hat rám a munkája. De ha olyan családdal foglalkozom, akinek ugyanennyi idős lenne a gyermeke, mint a mieink, akkor udvariasan elhallgatom a korukat a családi asztalnál. Mert azért az "édesanya faktor" benne is erősebb, mint az úgynevezett szupervíziós feleségszerep. (Szupervíziónak azt nevezzük, amikor a pszichológusok szakmabeli társaikkal beszélik át a tragédiákat - a szerk.) Egyébként szerintem ezt a terhet nem lehet rátenni egy teljesen más foglalkozást űző társra.
HáziPatika.com: Élt már át közvetlenül olyan gyászt, amit tudományosan jól ismer?
Z. A.: A saját gyásza dolgában a szakember ugyanolyan laikus, mint bárki más. Nem helyes, ha az ember saját magát analizálja. A bátyám mellett volt egy idősebb fiútestvérem, aki három hónapot élt. És ezt előlem nem tagadták a szüleink, része volt az életünknek. Úgy nőttem fel, hogy mi hárman vagyunk testvérek, csak az egyikünk meghalt, és angyalka lett. Nekem ilyen veszteségélményem van. De vesztettem már el nagyszülőt és barátot is.
HáziPatika.com: Volt már arra példa, hogy Ön is kért segítséget más szakembertől?
Z. A.: Igen, van egy szupervízióban jártas, nagyon jó, gyakorlati szakember kollégám, sőt, barátom. Vele szoktam beszélgetni. Minden segítő foglalkozású szakembernek szüksége van erre, különben összeroppanna.
HáziPatika.com: És hogy jött ebbe a képbe az online függőség?
Z. A.: A kettő nem éles váltás.
HáziPatika.com: Csak kívülről látszik annak?
Z. A.: Nagyon sok gyászoló keresi a válaszokat. Mi van a zárójelentésben, mi van a boncolási jegyzőkönyvben, szeretnék megérteni a szakkifejezéseket, szeretnék megtudni, hogy mással is történt-e ilyen, és sokan lesznek a válaszkeresés miatt internetfüggők. Ha mondjuk egy anya elvetél a várandóssága alatt, akkor megjelenik az önvád: mit csináltam rosszul? Ezeket a válaszokat az ember nem az édesanyjától, vagy a barátnőitől szeretné megkapni, inkább elkezdi bújni az internetet. És ebből kialakulhat egy nagyon egyértelmű függőség.
HáziPatika.com: De ennek a függőségnek hol a határa? Mi történik, ha megkapta a választ?
Z. A.: Ugyanúgy, mint a szexuális, alkohol- vagy drog-, és szerencsejáték-függőségnél , vagy a kényszeres betegségeknél, mindig az a kulcsszó, hogy a hétköznapi életemre hogyan hat mindez. Ha nem mondom le a találkozóimat, nem zárkózom be, nem vonulok önkéntes elszigeteltségbe, akkor nincs probléma. Ha nem veszek ételt magamhoz, ha késő délutánig nem öltözöm fel, lemondom a találkozóimat, augusztusban még nem láttam a nyári napfényt, akkor ez igenis probléma.
HáziPatika.com: Terápiás helyzetben online függőkkel is foglalkozik?
Z. A.: Nem. Szerintem - és lehet, hogy csak az én sarkos nézőpontom -, aki egyetemi oktató, kutató, akkor hiteles, ha van mellette praxisgyakorlata is. Én ezt a gyászterápiában végzem. Viszont tanítok kommunikáció és médiatudomány, közgazdász és más, társadalomtudomány szakos hallgatókat is, nekik az online függőség egy kurzus. Igazából az én kutatásomnak egy határterülete. Sokat tanulok a 18-25 évesektől. Talán az ő közegük az, ami a család és barátok mellett erőt ad a gyászterápiához.
Ez is érdekelhet
A gyászterápiát most rendkívüli módon szeretem. Talán furcsa ebben az összefüggésben ilyen kijelentést tenni, de élvezem a munkámat, az elért sikereket. Amikor azt látom, hogy egy család újra kinyílik, és akár évekkel a tragédia után újra elgondolkodik a gyerekvállaláson, majd kapok tőlük üzenetet, hogy megszületett a baba, és egészséges - akkor nagyon is megéri a befektetett munka.
