Inzulinpumpa
Az inzulinpumpa régóta elfogadott módja a cukorbetegek, különösen a fiatal, 1-es típusú cukorbetegek kezelésének. Széles körben történő elterjedésének csak a költségei szabnak gátat. Az inzulinpumpa lényege, hogy folyamatosan adagolja az inzulint egy bőr alá vezetett kanülön keresztül. Tehát szúrás itt is van, bár csak ritkábban, mert a kanült néhány naponta cserélni kell. De a pumpa fő előnye nem a szúrások számának csökkenése, hanem az adagolás folyamatos és programozható volta. A szerkezet személyihívó méretű, tokba helyezve övön vagy zsebben viselhető.
Ultragyors hatású inzulinanalógot tartalmaz patronban, amelyből műanyag cső vezet a beadás helyére, a bőr alá (rendszerint a has bőre alá). A bázisinzulin szükséglet fedezésére a szerkezet az inzulint folyamatosan adagolja. Az adagolás ütemét előre lehet programozni, akár óránként különböző tempóra, ahogy a szervezet inzulinérzékenysége változik. Ez különösen azoknál a cukorbetegeknél kedvező, akiknél az este beadott bázisinzulin a reggeli vércukor-emelkedést nem fogja meg.
Természetesen, ha aktuálisan kevesebb vagy több bázisinzulinra van szükség több vagy kevesebb testmozgás, esetleg egyéb, például lázas betegség miatt, akkor "bele lehet nyúlni" az előzetesen beállított programba. Persze ehhez megfelelő betegoktatás szükséges. Étkezések előtt a hagyományos inzulinkezeléshez hasonlóan meg kell határozni a szükséges inzulinmennyiséget a tervezett szénhidrát bevitel függvényében, melyet egy gomb segítségével lehet a szervezetbe juttatni, tehát ennek adagolása nem történik automatikusan. A kezelés ugyanúgy odafigyelést, rendszeres vércukormérést igényel. A gyakori vércukormérés különösen a kezdeti időszakban fontos a bázisinzulin megfelelő beállításához. A készülék szükség esetén lecsatolható, és az újabb készülékek vízhatlanok, tehát például úszás közben is használhatóak.
A magas költségek miatt Magyarországon csak limitált mennyiséget támogat a társadalombiztosítás. Alkalmazása azoknál a betegeknél indokolt, akiknél a hagyományos inzulinkezeléssel kellő odafigyelés mellett is labilis a vércukor. A kezelés beállítása pumpacentrumokban történik.
A kezelés előnye a szükségletet jobban követő inzulinadagolás, az azonnali korrekció lehetősége és a kevesebb szúrás. Hátránya a magas költség, illetve vannak, akik kellemetlennek találják, hogy a készüléket folyamatosan viselni kell. A pumpára vigyázni kell, ez nem minden tevékenység mellett könnyű (pl. csapatsportok, fizikai munka). A pumpakezelés csak akkor éri meg, akkor hoz megfelelő eredményt, ha a beteg jól edukált és együttműködő.
A talán nem túl távoli jövőben lehetőség nyílhat a pumpa vércukormérővel történő kombinálására, azaz arra, hogy a készülék a mért vércukor függvényében saját maga változtassa az adagolt inzulin mennyiségét. Kísérleti prototípusok léteznek már régóta, a jelenlegi pumpához hasonlóan kívül viselt, de a szervezetbe beültetett formában is. A fő gondot egyelőre úgy tűnik a hosszú távon megbízhatóan pontos mérő kifejlesztése jelenti.
Tűmentes inzulinadagolás a bőrön át ("jet")
Létezik olyan berendezés, ami sűrített levegő segítségével juttatja át az inzulint a bőrön, tehát nincsen szükség szúrásra. Ez a készülék hazánkban nincsen forgalomban. Az eszköz sűrített levegő segítségével nagy nyomással juttatja át az inzulint a bőrön. Az eljárás, bár szúrásra nincsen szükség, nem fájdalommentes. Inkább azoknak szokták javasolni, akik magát a szúrást félnek kivitelezni, bár ez utóbbit bizonyos PEN eszközökhöz kapható ún. PenMate is segíthet kiküszöbölni. A PenMate egy rugós berendezés, ami gombnyomásra elvégzi a bőr átdöfését helyettünk, de utána az inzulint magunknak kell benyomni.
Inhalációs (belélegzett) inzulin
Az inhalációs inzulin alkalmazását felnőtt 1-es és 2-es típusú cukorbetegek kezelésében a közelmúltban engedélyezte az Amerikai Egyesült Államok és az Európai Unió, így várható, hogy hazánkban is előbb-utóbb bevezetésre kerül. Az inzulint egy speciális eszközzel kell porlasztani, amely így a tüdőbe kerül, és a tüdő-léghólyagocskák felszínéről szívódik fel. A felszívódás kezdete nagyon gyors, hasonló a bőr alá adott ultragyors hatású inzulinéhoz, de hatástartama elhúzódó, megközelítheti a 6 órát az ultragyors inzulinok 2 órás hatástartamával szemben.
Ez az étkezésekhez adott inzulint válthatja ki, a bázisinzulin bőr alá történő adagolására szükség lehet. Az eddigi klinikai vizsgálatok során ez a kezelési mód biztonságosnak bizonyult, bár időnként a tüdő működésének kisfokú, visszafordítható romlását észlelték. A betegek az inzulinadagolás e módjával rendszerint elégedettek. Fontos a megfelelő belégzési technika pontos elsajátítása, mert csak így biztosítható, hogy a teljes inzulinadag odajusson, ahová kell, és ne a szoba levegőjében porlasztódjon szét. A módszer alkalmazásának korlátját jelentheti a már meglevő tüdőbetegség (kedves cukorbetegek, már csak ezért se tessék dohányozni!). Inhalációs inzulint nem kaphat asztmás, idült tüdőbeteg és aktív dohányos. A dohányzásról való leszokás és az inhalációs inzulin elkezdése között legalább hat hónapnak kell eltelni. Terhesség esetén nem javasolják alkalmazását. A költségek egyelőre magasabbak, mint a bőr alá adott inzulin esetében. A kezelés alatt fellépő heveny légúti betegség (pl. tüdőgyulladás) esetén szükséges lehet a hagyományos, bőr alatti inzulinkezelésre.
Egyéb, kísérleti módszerek
Folynak vizsgálatok az inzulin orron, bőrön és szájon át történő adagolásával. Ezek még igen korai stádiumban vannak, nem állapítható meg, hogy melyikből lesz valóban széles körben használható módszer, bár az egyik gyógyszergyártó cég nemrég Ecuadorban hozott forgalomba egy a száj nyálkahártyájáról felszívódó inzulinsprayt. Ennek megbízhatóságáról, hosszú távú hatékonyságáról csak kevés adattal rendelkezünk. Az alternatív adagolási módszereknél az egyik kérdés az, hogy megbízhatóan bejut-e a szervezetbe a szükséges inzulinmennyiség minden alkalommal (hatékonyság), a másik az, hogy hosszú távú adagolás során károsodik-e a felszívódásban résztvevő szerv (biztonságosság).
Az orr nyálkahártyájáról ismert, hogy onnan nagyobb molekulák is képesek felszívódni. Így történik, például a vízvisszatartásért felelős hormon (a vazopresszin) adagolása. Az inzulin viszont nagyobb annál, hogy magától képes lenne felszívódni az orrból. Ezért különféle segédanyagokkal kísérleteznek, de ezek egy része a kísérleti személyek nyálkahártyáját jelentősen ingerelte. A bőrön keresztül (tapasz formájában) eddig csak kisebb molekulák (pl. nemi hormonok) egyenletes adagolása történt. Az inzulin bőrön történő átjuttatásához segédanyagokra van szükség, amelyek a bőrt irritálhatják. A szájon át történő (tablettás) inzulinadagolás fő gátját a fehérjebontó enzimek képezik, amelyek a gyomorban és a patkóbélben a bekerülő inzulin lebontják.
Ennek megkerülésére különféle anyagból mikrokapszulákat készítenek, amelyek a gyomor savas közegében megvédik az inzulint. Belőlük az inzulin későbbi bélszakaszokban kiszabadulni képes, ahogy a vegyhatás lúgossá válik. További kérdés még, hogy az inzulin bélből történő felszívódása megbízható-e, mennyire változó személyenként (azaz a bevett inzulin ugyanakkora hányada szívódik-e fel mindenkinél), és mennyire befolyásolja azt például az elfogyasztott táplálék.
Hasnyálmirigy, illetve szigetsejt átültetés
A cukorbetegség kezelésében persze kézenfekvő megoldás lenne a hiányzó szigetsejtek pótlása. Ilyenkor remény van az inzulin-elválasztás élettani szabályozásának helyreállására. Erre szerv-, illetve szövetátültetés keretében van lehetőség. Ezeknek a módszereknek a hátulütője az, hogy immunszupresszív szerek (a szervezet saját védekezőképességét elnyomó gyógyszerek) szedésére van szükség a kilökődés meggátlásához. Ezek a gyógyszerek a szervezetet fogékonyabbá teszik a fertőző betegségek iránt. A régebbi szerek emellett önmagukban is okozhattak cukorbetegséget. Ez utóbbi mellékhatástól az újabb szerek alkalmazása esetén kevésbé kell tartani. Az immunszupresszió szükségessége miatt ma elsősorban azoknál a betegeknél jön szóba hasnyálmirigy-átültetés, akiknél már sor került, vagy szükség van veseátültetésre, így mindenképpen kapnák ezeket a gyógyszereket.
A szigetsejt átültetés technikailag egyszerűbb beavatkozás, a májba vezető egyik érbe katéteren keresztül juttatják be a szigeteket tartalmazó oldatot. A kezelés alapja az a gondolat, hogy ha a hasnyálmirigy mindössze 3%-át kitevő Langerhans-szigetekre van csak szükségünk, akkor minek ültessük be a maradék 97%-ot. Elterjedése 2000 óta gyorsult fel, amikor a szigetsejtek izolálásának hatékony technikáját fejlesztették ki, és elkezdtek egy olyan immunszupresszív gyógyszeres kombinációt alkalmazni, amely nem okoz cukorbetegséget. A beavatkozás egyszerűbb volta miatt azt meg lehet ismételni, ha elsőre nem sikerült elérni az inzulinmentességet. Az indikációs terület itt is hasonló a teljes hasnyálmirigy átültetéshez: korábban már veseátültetésen átesett, vagy arra váró betegeknél jön szóba a beavatkozás.
A veseátültetés nélküli (izolált) hasnyálmirigy- vagy szigetsejt-átültetés csak ritkán jön szóba. A lehetséges indikációk a másképp be nem állítható, nagyon ingadozó vércukorértékekkel járó diabétesz, a gyakori alacsony vércukor (hipoglikémia), különösen, ha eszméletvesztéssel jár, és a beteg az előjeleket nem érzi meg. Szóba jön még gyorsan romló szemészeti szövődmények esetén is. Ilyenkor mindig gondosan mérlegelni kell az immunrendszert gátló gyógyszerek alkalmazásának kockázatát. Az inzulinpumpa elterjedésével a fenti problémák gyakran kivédhetőek, és átültetésre nem kell, hogy sor kerüljön.