"Ez is csak egy feladat"
Tünde a kisgyerekes fiatal anyukák szokott életét élte nyolchónapos kisfia mellett, amikor beütött a baj. Az első tünetek úgy jelentkeztek, hogy néhány hét alatt nyolc kilót fogyott és nagyon fáradékony lett. Először nem gondoltak semmi különösre, hiszen szoptatott és családi bajok is gyötörték, a házassága se állt stabil lábakon - akár ezek is okozhatták volna mindezt. Háziorvosa nagyobbnak érezte a lépét, ezért ultrahang vizsgálatra küldte, ami igazolta a lépmegnagyobbodást. A laboratóriumi vérvizsgálat eredményét és egy szakorvosi beutalót orvosa személyesen vitte el a lakására. Másnap már megszületett a rettenetes diagnózis: leukémiás, krónikus mieloid leukémiában (CML) szenved, csak csontvelő-átültetés segíthet rajta. "Hogy mit éreztem ekkor? Éppen akkor hagytam ott a férjemet (mert nem volt segítségemre a gyengeségemben - igaz, akkor még nem tudtuk, mi a bajom, de mit ér az a kapcsolat, ha még egy kis náthában sem állunk a társunk mellett), és egy nyolchónapos kisfiú leste minden rezdülésemet, várta az anyatejet, mert odáig szinte csak azt kapott és igazi kis vasgyúró lett. Hát elárulom: semmit sem éreztem, de az édesanyám összeomlott, mint minden szülő, aki remeg a gyermekeiért. Azt hiszem, higgadtan vettem tudomást a betegségemről. Tudtam: ez is csak egy feladat, amit meg kell oldanom."
Kézről kézre - próbálkozások
Megkezdődött a családon belüli donorkeresés, majd Tünde donor hiányában felkerült a nemzetközi várólistára. Hosszas keresés után sem találtak megfelelő donort, így csak a remény maradt, hogy hátha feltalálnak valamit addig, amíg nem lesz késő. Közben a gyógyszeres kezelést felváltotta az öninjekciózás. Sok időt töltött a "sterilben" - vagyis a fertőzésektől védett szobában a betegség évei alatt. Ahogy az ilyenkor lenni szokott, emellett érkeztek ismerősi körből javaslatok az alternatív medicinákról is. "Kórházváltás és mindenféle hókuszpókusz próbálkozás után (mert anyukám mindenhova elküldött) akkor lett elegem, amikor terhes nő pisijét kellett volna meginnom a gyógyulás reményében. Visszagondolva jókat nevettem a természetgyógyászokon, akik vagy nem találtak semmi problémát, vagy ha igen, lenyűgöző meggyőző erővel jelentették ki például, hogy rossz a szemem (amire igen nehéz lehetett rájönni, hiszen szemüveges vagyok). Nem azt jelenti mindez, hogy nem hiszek bennük, de nagyon oda kell figyelni, kihez megy az ember" - foglalta össze tapasztalatait Tünde.
A betegség nem emésztheti fel életünk mindennapjait Tünde saját elmondása szerint nagyon jól viselte a betegséget. Nem feküdt hetekig a kórházban és nem is kellett marokszámra szedni a gyógyszereket. Az élete szinte normális ritmusban folyt, már amennyire az injekció okozta reggeli fejfájások és a jövővel kapcsolatos állandó bizonytalanság azt lehetővé tették. "Bár a betegségem leírásában igyekeztem a lényegre hagyatkozni, azért senki ne gondolja azt, hogy minden olyan simán ment. Ugyanakkor azt sem szabad elfelejtenünk, hogy a betegség nem emésztheti fel életünk mindennapjait"- figyelmeztetett. Végül a betegség felfedezése után három évvel lehetőség nyílt őssejt átültetésre. Levették az őssejteket, majd várni kellett az eredményre, visszakaphatja-e. Néhány hónap után visszakapta, és az első csontvelővétel szinte teljes remissziót mutatott. Úgy fél év múlva viszont újra öninjekciózás és egyre rosszabb csontvelő eredmények következtek, melyek már akcelerált állapotot mutattak. Tünde ekkor kapott lehetőséget arra, hogy részt vegyen az akkor még STI-nek nevezett gyógyszer magyarországi klinikai vizsgálatában. "Veszíteni valóm nem sok volt és most már nagyon boldog vagyok, hogy akkor igent mondtam, mert hat hónap után az eredményeimben radikális változások történtek és azóta hosszú ideje negatív a csontvelő eredményem."
Miért pont én?
Sokszor feltettem magamnak a kérdést, miért pont én jutottam ide, hiszen nem vétettem senki ellen. Most már úgy érzem, nem hiába történt velem mindez - emlékezett vissza Tünde, aki a betegsége ellenére, sőt, talán éppen annak ösztönzésére aktív közéleti ember lett, a két betegcsoportot, a CML és a GIST betegeket segítő egyesületnek, betegtalálkozóiknak a fő szervezője, motorja máig is. "Olyan embereket ismertem meg, akik az életem fontos részei lettek és a mai napig bármikor számíthatok rájuk. Lehetőségem nyílt egyszerűen jót cselekedni. Például egy szinte ismeretlen fiúnak, aki vidéki és nehezen járnak fel a szülei, bevittem a kedvenc ételét, és láthattam a szülei arcát hetek múlva (mikor már rég elfelejtettem ezt az egyszerű, apró gesztust), úgy néztek rám, mintha az életét mentettem volna meg. Csupa nagyszerű ember vesz körül, a családom, az édesanyám, a barátaim, az orvosaim... Azt hiszem, boldog vagyok, hiszen élek és láthatom ezt a sok gyönyörű dolgot, mint a napfelkeltét, érzem a fiam ölelését, és olyan bonyolult dolgokat kell megoldanom, hogy például mit vegyek fel a holnapi randihoz. Végül talán annyit: nem kell a homlokunkra írni, hogy betegek vagyunk. A betegség egy furcsa hatalommal ruházza fel az embert. Ne akarjuk, hogy sajnáljanak, mert az nem vezet sehova. Ha az ember erősnek mutatja magát, sokkal könnyebb. Eljön még az idő, amikor már keresni kell az emlékeink között, hogy hogyan is volt, amikor beteg voltam! - biztatta sorstársait Tünde, aki saját történetét "Egy testben az ellenséggel" címmel könyv formájában is megosztotta betegtársaival.
5.-es biológiakvíz: hány veséje van egy embernek? – 10 kérdés az emberi testről
