„Néhány perc múlva visszahívhatom? Éppen defektet javítunk a mentőautónál, lesz még vele némi munka” – mondta Poroszkai German István, amikor az interjú kapcsán telefonon kerestem. Az Országos Mentőszolgálat Dunakeszi állomásának mentőgépkocsi-vezető és mentőállomás-vezető veteránja számára az ünnepi időszak sem a pihenésről szól. Sőt: ilyenkor a megszokottnál is több helyre kell kivonulniuk rosszullétek, balesetek miatt. Kereken harminc évet töltött a szakmában, munkájának elismeréseként pedig 2024-ben az Egészséghősök pályázaton az Év Mentőse díjat is kiérdemelte.
Kollégái és a környezetében élők is jelölték a díjra, az indoklások alapján pedig egy munkáját szenvedéllyel végző, pozitív életszemléletű ember képe rajzolódik ki. "Hatalmas tudással, empátiával és hivatástudattal rendelkezik. Azonnal bizalmat vált ki a másikból. A segíteni akarása példaértékű!" "Mindig mosolyog." "Mert a legjobb mentős" – többek között ezekkel a sorokkal jellemezte őt a környezete. István szerint számos nehézsége ellenére egy valódi hivatástudattal végezhető szakma az övé, amelyért lehet és kell is lelkesedni.
Nem szabad hagyni, hogy a tragédiák rátelepedjenek a mentősökre
Már fiatalon, saját bőrén megtapasztalhatta, milyen fontos a mentősök gyors és szakszerű munkája. Egy rosszullétet követően ugyanis ő maga is kórházi ellátásra szorult, ez pedig az egész életét meghatározó élménnyé vált számára. „Az eset nagyon régen, 22 éves koromban történt. Akkor még a Szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeumban dolgoztam, mint fegyveres biztonsági őr. Rengeteget túlóráztunk, ami miatt állandóan kimerültnek éreztem magam, egy alkalommal pedig olyan rosszul lettem, hogy mentőt kellett hívni hozzám. Kiderült, hogy szívritmuszavarom van, így kórházba kellett szállítani. Meglepő módon az a barátom jött ki értem a mentőszolgálat munkatársaként, akivel korábban közösen szereztük meg a jogosítványt. Miután meggyógyultam, felkerestem és elkezdtünk beszélgetni a mentősök munkájáról, hétköznapjaikról. Bátorított, hogy menjek be és jelentkezzek az Országos Mentőszolgálat Főigazgatóságán, a Markó utcában. Nem is gondolkodtam rajta sokat, a ritmuszavar miatt kiírt, rövid rehabilitációt követően felkerestem őket, és azóta is a mentőszolgálat kötelékében dolgozom” – mondta el az Év Mentőse díj nyertese.
Mindez óriási váltás volt az életében, mondhatni fenekestül felfordította a hétköznapjait az új hivatás. Gépkocsivezetői pozícióra jelentkezett, melynek során 12 órás műszakokban kellett dolgozni – hétköznapokon, hétvégén és ünnepnapokon is. A terhelés tehát egyáltalán nem csökkent a munkával, a mentős hivatás ugyanakkor annyi élményt nyújtott számára, amely motiválta őt a mindennapokban.
Persze a mentősök munkája nem csak örömteli, felemelő pillanatokat tartogat: nagyon sok a nehéz, megterhelő időszak is a mindennapjaikban, ami hozzájárulhat a kiégéshez és túlhajszoltsághoz. „Harminc év alatt nagyon sok megrázó esettel találkoztam, az egyik talán, amit sosem tudok majd elfelejteni, az egy Visegrádon történt baleset volt. A vár alatt, a 11-es úton egy autó nekiment egy szalagkorlátnak, és mivel az rosszul volt rögzítve, keresztülszúrta az egész autót és a benne utazó gépjárművezetőt is. Még élt, amikor kiérkeztünk a helyszínre és elkezdtük a műszaki mentést, bent a roncsban próbáltuk a férfi súlyos sérülését ellátni. Ott, a kezeink között halt meg a fiatalember” – emlékezett vissza.
Szerinte azonban nem szabad hagyni, hogy ezek a szörnyű tragédiák rátelepedjenek az életmentőkre. „Volt egy tanítóm itt a mentőszolgálatnál, aki azt mondta: a szörnyű dolgokat, amiket láttam, tapasztaltam, ott kell hagyni a helyszínen. Nem szabad magammal vinni, a következő percben jöhet a következő riasztás, és arra kell koncentrálni. Arra kell törekednünk, hogy minden emberen a lehető leggyorsabban, a legjobb tudásunk szerint próbáljunk segíteni” – hangsúlyozta Poroszkai German István. Hozzátette: egy-egy ilyen tragédiára azonban tucatnyi örömteli esemény is jut, legyen az egy sikeres életmentés, egy levezetett szülés a mentőautóban. Ezekből, és az azt követő hálás üzenetekből merítenek erőt a dolgozók a mindennapokhoz.
„Munkaidőn túl is mentősök vagyunk”
A mentőszolgálat munkatársainak megbecsülése a koronavírus-pandémia időszakában szerencsére sokat emelkedett – vélekedik István. Ezekben a hónapokban rengeteg kedves üzenetet kaptak, illetve az esténként erkélyre kiálló, tapsoló emberek is erőt öntöttek beléjük. Sokan meleg ruhákkal, élelmiszeradományokkal szerették volna segíteni a munkájukat. Ahogy a járvány, úgy az erkélyekről érkező tapsvihar is véget ért, a mentős szerint ugyanakkor sok emberben megerősítették ezek a nehéz hónapok azt, milyen fontos munkát végeznek az egészségügyben dolgozók.
Fáradtan ébredsz? Töltsd ki alvászavar tesztünket!
A nehéz napokon a mentőszolgálat munkatársai egymásra is támaszkodhatnak, István szerint nem véletlenül van hosszú hagyománya annak, hogy bajtársakként hivatkoznak egymásra. „Ez egy régre visszanyúló gesztus, amit az újabb generációk is tovább örökítenek. Ha új kolléga érkezik hozzánk, neki is át kell állni erre a szemléletre. Nálunk a csapatmunka életet menthet, ezért nagyon fontos, hogy a lehető legjobb együttműködést alakítsuk ki egymással. A civil életben is gyakran szervezünk közös programokat, például elmegyünk valahová motorozni vagy kirándulni. Hogyha pedig útközben egy baleset miatti vészhelyzetbe futnánk bele, egyből mindenki tudja a dolgát, és elkezdtük az ellátást. Munkaidőn túl is mentősök vagyunk” – hangsúlyozta.
Ez is érdekelhet
A karácsonyi és szilveszteri időszak különösen megterhelő időszak a
mentőállomáson: amíg az átlagember meghitt időt tölt a családdal, addig a
Istvánék rosszullétekhez, ittas állapotban okozott balesetekhez és felelőtlenül
használt tűzijáték miatti sérülésekhez vonulnak ki. Törekednek azonban rá, hogy
az ünnepi hangulatot ők is becsempésszék a napjaikba, az állomáson feldíszített
fa várja őket, de a mentőautóban is felszerelnek egy égősort, hogy a karácsony
fénye az ő estéiket is beragyogja.
Legjobban: