A katonai traumaellátás históriája egy több ezer évig tartó fejlődési folyamatot ölel fel. Amikor Emmanouil Pikoulis, az athéni Nemzeti és Kapodistrias Egyetem professzora és munkatársai áttekintették az Iliászban ismertetett sérüléseket, kiderült, hogy a nyílvesszős sebek okozta halálozási arány 42 százalék, a parittyával okozott sebeké 67 százalék, a lándzsával okozottaké 80 százalék, a karddal okozottaké pedig 100 százalék volt. A magas halálozási arányok arra utalnak, hogy a sebészek a közelharc során nem tudtak eljutni a sebesült katonákhoz, és csak a magasabb rangúakat vagy azokat kezelték, akik a csata befejezése után is életben maradtak. Az ógörög sebészek ugyanazokkal a problémákkal szembesültek, mint a sebellátással foglalkozó valamennyi későbbi gyakorló orvos: a sebkezeléssel, az aranyóra elv alkalmazásával (az áldozat túlélési esélyei akkor a legnagyobbak, ha a súlyos sérülést követő első órán belül stabilizálják az állapotát) és a fertőzések elleni védekezéssel.
Ha csak az utolsó bő száz évet nézzük, az összes sebesülésből eredő halálozás drámai mértékben csökkent - írja Maurice Manring, az Ohioi Állami Egyetem ortopédus kutatóorvosa és társai a Clinical Orthopaedics and Related Research című folyóiratban megjelent összefoglaló tanulmányukban . Ebből többek között az is kiderül ki, hogy az első világháborúban az amerikai katonák körében még 8,5 százalékos volt a sebesültek közötti halálozási arány, ami a második világháborúban 3,3 százalékra csökkent, majd Koreában 2,4, Vietnamban pedig 2,6 százalékra.
Irakban és Afganisztánban ez az arány 4,8 százalékra emelkedett. Ez azonban a körülmények változásának következménye. A jobb páncélzat, a változó taktika és a csapatok által vállalt küldetés jellege azt eredményezte, hogy kevesebb katona sebesült meg, illetve a sebesültek gyorsabban kórházba jutottak olyan sérülésekkel, amelyekbe korábban a harctéren belehaltak volna. Ezért a teljes halálozási arányt illetően jelentős volt a csökkenés. Az evakuálás sebessége drámaian megnőtt a 19. századi lovas szekerekhez képest, de még az első világháború motorizált szállításához képest is. A második világháborúban a sérüléstől a kórházba kerülésig átlagosan 12-15 óra telt el, Vietnamban ez általában kevesebb mint 2 óra volt, az iraki és afganisztáni sebesült katonákat pedig 30-90 perc alatt tudták harci támogató kórházba szállítani.
Mibe haltak bele a katonák?
Az elmúlt 250 év során, és különösen a 20. században a mozgásszervi sérülések katonai traumatológiai ellátásának fejlődése nagymértékben befolyásolta a polgári sürgősségi orvoslást. A fegyvertechnológia fejlődése pedig arra kényszerítette a sebészeket, hogy újragondolják a beavatkozásokat , és a túlélési esélyt a beteg javára billentsék.
A hadviselés történetének nagy részében, legalábbis a második világháborúig, a betegségek általában nagyobb arányban öltek, mint a harci sebek. A ráta közel 8:1 a napóleoni háborúkban, 4:1 a krími háborúban, 2:1 az amerikai polgárháborúban, 7:1 a spanyol-amerikai háborúban és 4:1 az első világháborúban. A második világháborúban az arány 0,1:1-re, Koreában és Vietnamban 0,2:1-re, az 1992-es Öbölháborúban pedig 0,1:1-re csökkent.
5.-es biológiakvíz: hány veséje van egy embernek? – 10 kérdés az emberi testről
Történelmileg talán a legalapvetőbb probléma, amellyel az orvosok háborús időkben szembesülnek, az volt, hogy a sebesülteket szállítsák-e (és hogyan) az ellátóhelyekre, vagy az ápolókat szállítsák a sebesültekhez. Szintén komoly probléma volt, hogyan lehet a legjobban megszervezni az ellátást, amikor a modern korban hatalmas hadseregeket és haditengerészeti kontingenseket kezdtek el távoli helyekre küldeni, hogy ott harcoljanak.
A napóleoni háborúk (1792-1815) kiemelkedő katonai sebészét, Dominique-Jean Larrey bárót általában a modern katonai traumatológiai ellátás és a később triázs néven ismertté vált ellátás megteremtőjének tekintik. Sebészcsapatokat helyezett a frontvonal közelébe, hogy lerövidíthessék a sérülések és a kezelések megkezdése között eltelt időt, és speciálisan kialakított lóvontatású "repülő mentőkocsikat" vezetett be, amelyeken a sebesültek a sürgősségi orvosok akkori megfelelőivel utaztak. Az ellátást úgy rangsorolták, hogy először a legsúlyosabban sérüléseket látták el, tekintet nélkül a beteg túlélési esélyeire vagy arra, hogy a kevésbé súlyosan sebesült katonákat gyorsan vissza kell helyezni a frontvonalba. Miután Larrey rendszerét az 1793-as csatákban eredménnyel alkalmazták, 1794-ben a 14. köztársasági hadsereg fősebésze lett, ahol parancsot kapott az egész francia hadsereg orvosi ellátásának megszervezésére. Munkásságának köszönhetően az ellátáshoz való gyors hozzáférés, illetve az azonnali amputáció csökkentette a morbiditást és a mortalitást.
Orvosok helyett egészségügyi csapatok
A krími háború (1854-1855) megerősítette a Larrey által évtizedekkel korábban alkalmazott módszerek fontosságát, különösen a szervezett evakuálás és a frontvonalhoz közeli sebészeti ellátás fontosságát. A háború éles kontrasztot mutatott a franciák által nyújtott harctéri ellátás - a szakértői szervezettségükkel és könnyű mentőkocsi-rendszerükkel - és a gyengén szervezett brit egészségügyi szolgálat között.
Ez arra késztette a brit hadügyminisztériumot, hogy egy fiatal ápolónőt, Florence Nightingale -t és 38 önkéntesből álló csapatát elküldje egy isztambuli brit laktanyába. Itt Nightingale első dolga a kórház alapos kitakarítása, felmosása volt, majd tiszta ágyneműt biztosított, megoldotta a szellőzés és a szennyvízelvezetés javítását, valamint a mindennapi egészségügyi eljárások átszervezését. A higiénia és a kórházi épületek tervezésének korai teoretikusa volt. Bár erőfeszítései heves ellenérzéseket váltottak ki a hadsereg bürokráciájában, ő volt a modern ápolói szakma egyik megalapítója. Megtörte az egészségügyi ellátás orvosi monopóliumát, ami a modern orvosi gyakorlatban az egészségügyi team kialakulásához vezetett.
A triázs megjelenése
A triázs (a francia "trier", vagyis a válogatás szóból ered) fogalmát az első világháborúban francia orvosok alkották meg, de az ellátás rangsorolásának racionalizált megközelítése hosszú fejlődés eredménye volt. Az akkori példátlan tömeges veszteségek, a gépfegyverek és gránátszilánkok okozta szörnyű sebesülések, valamint a mérges gázok hatásai óriási terhet róttak az egészségügyi egységekre. A motorizált szállítás megjelenése lehetővé tette a brit veszteségfelszámoló állomások felállítását körülbelül 10-15 kilométerre a frontvonalak mögött. Ezek fejlett sebészeti egységek voltak, sebészekkel, altatóorvosokkal és ápolónőkkel. A nők itt kerültek először igen közel a frontvonalhoz. Az állomásokat egyszerre 150-400 sebesült befogadására tervezték, de gyakran 1000 vagy még több beteget láttak el.
Ahelyett, hogy a legsúlyosabb sérüléseket elszenvedőket részesítették volna előnyben, az ilyen jellegű ellátáshoz szükséges idő arra kényszerítette a frontsebészeket, hogy a kritikus, de kevésbé bonyolult sebesüléseket részesítsék előnyben. Egy brit kézikönyv a triázs céljaiként elsősorban a munkaerő-megtakarítást, másodsorban pedig a sebesültek érdekeit jelölte meg.
Az orvosi evakuálás jelentősége
A koreai háború (1950-1953) idején az úttörő sebész, Michael DeBakey vezetésével gyorsan új mobil katonai sebészeti kórházi ( MASH ) egységeket alakítottak ki, hogy a frontvonalak 16 kilométeres körzetében újraélesztő sebészeti ellátást nyújthassanak. A MASH-t helikopteres mentőegységek támogatták, lehetővé téve a betegek ellátását a sebesüléstől számított 3-12 órán belül. Ennek köszönhetően az összes sebesülésből eredő halálozás 2,4 százalékra csökkent, a hasi sebesülésekből eredő halálozás pedig 8,8 százalékra.
Az orvosi evakuálási technológia és a szervezettség javítása, különösen a helikopterek használata jelentős szerepet játszott az amerikai erők számára Vietnamban (1962-1974). Az orvosok sínezték és kötözték a sebesült betegeket, tartották a rádiókapcsolatot a kórházakkal, így figyelmeztették az egészségügyi személyzetet a sérültek érkezéséről és a diagnózisról. A helikopteres evakuálás minimálisra csökkentette a morfium használatát , kiküszöbölve egy további lehetséges szövődményt. A kórházi halálozási arány valamivel magasabb volt, mint Koreában (2,6 százalék), de ez a növekedés valószínűleg abból fakadt, hogy a gyorsabb szállítás olyan sebesült katonákat is az ellátási pontokra juttatott, akiket Koreában harcban elesettként tartottak volna nyilván.
A hasi sebek okozta halálozás 4,5 százalékra csökkent. A legtöbb Vietnamban megsebesült katonát a harctérről olyan kórházakba szállították, amelyek képesek voltak végleges ellátást nyújtani, kiküszöbölve a többszöri átszállítás és az ellátás szintjeinek szükségességét. Akinek 30 napnál hosszabb kezelésre volt szüksége, azt a hátországba evakuálták.
E cikkünk hamarosan megjelenő második része a háborús sebkezelések fejlődéséről szól majd.
Ez is érdekelhet
A jelenlegi harctéri orvoslás szervezéséről és a frontkórházak napjainkban érvényes működési elveiről, gíyakorlatáról nemrégiben külön írásban számoltunk be .
