A félelem nagyon praktikus képesség, amelyre ma is komoly szükségünk van. Persze most már nem a természeti veszélyektől tartunk elsősorban (kivéve, ha valaki extrém dzsungeltúrára indul), hanem saját embertársainktól, illetve azoktól a helyzetektől, amelyeket emberek állítanak elő. Ahogy a legtöbbször nem valamiféle rontások miatt ránk ragadt betegségek miatt aggódunk, hanem azért, mert nagyon is sokat tudunk a kórokról. Dr. Kerry Ressler, a bostoni McLean Kórház félelemmel foglalkozó neurobiológiai laboratóriumának vezetője a New York Timesnek elmondta , hogy végül is a félelem a túlélés evolúciósan megőrzött leghatékonyabb viselkedési reflexe.
A kutató szerint az emberek túlnyomó többsége - nagyjából a 90 százaléka - elég rugalmas hozzá, hogy ha valami ijesztő vagy tragikus dolog történik velük (például autóbalesetet szenvednek és közben elveszítenek egy szeretett személyt -, akkor tovább lépjenek, s bár a rossz emlékeik megmaradnak, szembesülnek a bánattal , de van perspektívájuk is.
Van 10 százalék, akiket legyűr a félelem
A maradék 10 százalék azonban általánosítja a rémisztő emlékeket vagy a fájdalmat. Az agyuk folyamatosan azt jelzi, hogy a rossz dolog még mindig folyamatban van, és testük ennek megfelelően reagál. "Az érzelmeik fekete lyukává válnak" - mondja Dr. Ressler.
Miért reked meg az emberek egy része ebben az állapotban, s válik a poszttraumatikus stressz szindróma vagy a traumás bánat áldozatává vagy indul el egyéb pánikbetegségek irányába, míg mások idővel egyre kevésbé maradnak a félelem hatása alatt? A kutatók is erre kíváncsiak, mert szeretnék megérteni, hogyan lehet visszautasítani a félelem miatt kialakuló mentális rendellenességeket.
Pszichopaták, mentősök, tűzoltók
5.-es biológiakvíz: hány veséje van egy embernek? – 10 kérdés az emberi testről
A Personality Disorders című folyóiratban egy nemrégiben megjelent tanulmány arra hívja fel a figyelmet, hogy a vészhelyzetekre reagáló pszichopaták és egyes veszélyes munkákat végző szakemberek, például a mentőszolgálatok és a tűzoltók egy hasonló vonást mutatnak: a félelem alacsony szintjét. Feszült helyzetben az adrenalin dolgozik bennünk, minta sportversenyen lennének, s képesek rá, hogy olyankor is nyugodtan cselekedjenek, amikor mások elszaladnának. Scott Lilienfeld, az Emory Egyetem pszichopátiát kutató professzora szerint ez a jellemző a legtöbb "hősies" emberre.
Szerinte nem feltétlenül azért hősiesek, mert születésüktől fogva képtelenek a félelem érzésre, hanem azért, mert megtanulják szabályozni, letörni a félelmüket. Van egyfajta fokozatosság abban, amennyire a különféle dolgoktól félünk. Ennek pedig ahhoz van köze, hogy a félelmek nagyon kompartmentálisak, azaz szét lehet őket szálazni különféle részekre, kategóriákra, fajtákra.
Miközben képesek vagyunk arra, hogy túllépjünk a tragédiákon vagy a félelmek kikapcsolásával rugalmasan tudjuk irányítani a viselkedésünket fenyegető helyzetekben is, ezzel még nem tudunk megszabadulni tőlük teljes mértékben. Talán éppen azért, mert a félelemnek annyi arca van. Egy fegyveres konfliktusokban edzett katona is félhet az életét fenyegető betegségektől, vagy egy életveszélyes fertőzések ellen a frontvonalban küzdő orvos is retteghet a repüléstől.
De a félelmekbe általában azok az emberek ragadnak bele, akikben a változástól való rettegés nagyobb, mint az attól való félelem, hogy nem éri el a céljait, ha nem lép tovább. Ezért azoknak az embereknek, akik ezzel küzdenek meg kell tanulniuk, hogy a megadás vagy a menekülés helyett a küzdést és a kitartást kell választaniuk. Lássuk be, hogy olykor ez cseppet sem egyszerű feladat.
