Ezt a biztonsági őrt nem azért tették oda, hogy kedves legyen. Kissé nyers fizimiskája és testbeszéde elárulja. A maga nyersességével azonban helyesen mutatja az utat az oltópont felé. Még jó, hogy ismerem a környéket. Elsőre világos minden. Neki is jár a napi jócselekedet, amit ezen a napon buzgón gyakorolhat. Mert az oltópont egyáltalán nem ott van, ahol a kiértesítéskor mondták, még csak nem is abban az utcában. Úgy jó 500 méteres gyalogolással lehetett elérni a régi nagy kórház távoli épületét, ami ma már irodaházként funkcionál. Majdnem futólépésben küzdjük le a távot, mert nem akarjuk lekésni a megadott időpontot.
Utcai tréning (a telefonom 500 méteres edzéstávot írt ki), de gyorsan kiderül, feleslegesen. A másik portán a biztonsági őr megnézte, hogy rajta vagyunk-e a listán, aztán lázat mér egy orvosi infrás készülékkel. Mehetünk is az udvar mélyére, ahol az épület takarásában már több tucatnyian álltak előttünk bebocsátásra várva. Az udvari small talk show-ból annyi derül ki, hogy az oltópont keresgélését a többség nem úszta meg, és az sem világos, csak az orosz vakcinával oltanak-e, vagy érdemes reménykedni a Pfizerben .
A szél egyre hidegebb rohamokkal rángatja a faágakat, az oltásra érkezők pedig úgy szállingóznak, mint a ritka hópelyhek, és éppen úgy, lassacskán felszaporodnak. Végül kijött egy kék gyakorlóba öltözött rendőrnő, és beengedett egy tízes csoportot az épületbe. Néhány forduló múlva már közel az ajtó, erős pozitív előérzettel bámuljuk. Félórás késés, na bumm...! Elfogadható lenne, ha nincs ez a hideg szél.
Megint jön a rendőrnő ki, mi pedig be a nyomában.
- Kövessék a katona urat! - kiabálja. - Menjenek, menjenek tovább, oda legbelülre!
Végül a nagydarab katonával az élen - akin zöld hadipulóvert visel és egy extrán buggyos szárú (a színei alapján a sivatagi készletből hátra maradt) terepszínű gyakorló nadrágot - bemasírozunk a hátsó traktusba. Ez első látásra jó ötletnek tűnik, mert az előtér zsúfolásig telve emberekkel. De aztán valamilyen szellőzés nélküli szűk raktárfolyosón találjuk magunkat, ahol az ideiglenes váró folytatását kialakították.
5.-es biológiakvíz: hány veséje van egy embernek? – 10 kérdés az emberi testről
Emberségből hívtak be
Gyorsan realizálom, emberségből hívtak be, hogy ne a hidegben kelljen ácsorogni. Az oltásra várók zöme idős ember, sokaknak szék is kell. No, igen, a 60 feletti korosztály van soron, és itt az átlagéletkor ennél is bőven magasabb lehet. Maszkot mindenki visel. Mindenfélét. Műtőst, textilt és FFP2-est is. Önkéntelenül is megtapintom az arcomnál, hogy a KN95-ös jól zár-e, mert ennek a zsúfoltságnak a fele sem tréfa. De bízom benne, hogy gyorsan kijutunk innen.
A rendőrnő és a katona begyűjti az oltási nyilatkozatokat, és közlik, hogy mindenkit név szerint fognak szólítani. Már bőven túl vagyunk a megjelölt időpontunkon, és a folyosónkról még senkit sem hívtak be. A diskurzus folytatódik az orosz oltásról, meg a "jó hogy nem kínairól", és egyre inkább a szervezetlenségről.
Egy idős hölgy megjegyzi, hogy bezzeg a belgák úgy csinálják, hogy aki kísérőként megy el a vakcinázásra, azt is azonnal beoltják a támogatott személlyel együtt. De nem ér a történet végére, mert megjelenik egy nővér, a fehér köpeny pedig a figyelem fókuszát azonnal odavonzza. Közli, ma csak Szputnyik V -vel oltanak, így aki nem fogadja el, annak lemásolják, aztán visszaadják a nyilatkozatát, és majd valamikor, egyszer behívják újra, ha lesz másik oltás.
Néhányan azonnal úgy döntenek, hogy nem kérnek a Gamaleya Intézet adenovírusos vakcinájából. Egy meglehetősen sokat és hangosan csacsogó negyvenes nő azonnal ki is fejti, hogy nem lehet az EU-ban utazni a nem engedélyezett oltásokkal. A nővér azonban megnyugtatja, hogy a magyar oltási igazolványon nem lesz rajta a vakcina típusa. Ez meggyőző lehetett, mert később ott láttam a másik oltópontnál az oltásra várakozók között.
Nekem jöhet a Szputnyik V. Olvastam róla Ian Jones és Polly Roy cikkét a Lancetben , szerintük rendben van az oltás. Hát akkor nekem is jó lesz. Idén nyáron nem terveztem külföldi utat a járvány miatt, később meg úgyis kell még újabb oltás. Majd akkor legfeljebb mást választok.
Még mindig nem hívtak be senkit azon az oltóponton, ahová mi várunk, pedig lassan már egy órája ott vagyunk a zsúfolt folyosón. Az adminisztrációval foglalkozó nővérek aztán bevallják, hogy a krónikus betegek miatt akadt meg a sor.
Incselkedik velem a kisördög, hogy gyerünk játszunk újságírósdit, és derítsük ki, hogy mi folyik itt?! Végül abban maradok magammal, hogy amikor bejutok, megkérdezem az orvost, mert ennek a szervezésnek nem értem a logikáját. Azt gondolnám, azért vannak itt az orvosok, hogy gondoskodjanak a gördülékeny oltásról, és most ne a krónikus betegeket pátyolgassák. A belépésnél eldönthető: egészségesek jobbra, több gondoskodást kívánó krónikus betegek balra. Utóbbiak közül, akinek orvosi segítség kell, azokat nem az oltást felügyelő doktor látja el, mert neki most sokkal sürgősebb dolga van. Annál is inkább, mert ha ennyi embert összezsúfolnak egy légtérbe, ott hatalmasat ugrik a potenciálisan halálos fertőzés veszélye. De itt mindaz, amit a közösségi távolságtartásról mantráztak az elmúlt hónapokban, mintha semmivé foszlana. Azon morfondírozom, miféle őrült fordulattal képes ilyen hatást kiváltani néhány idős ember magas vérnyomása.
- Grbnyik Olivia! Grbnyik Olivia - kiabálja a rendőrnő. - Nem tudom, hogy jól mondom-e a nevét - teszi hozzá.
- Kovács Mihály Pálné - jön egy nővér papírjait lobogtatva. Nincs? - kérdi kis szünet után. Aztán megy tovább. - Kovács Mihály Pálné!
Grbnyik Olivia előkerül, mehet az oltást megelőző orvosi vizsgálatra. A katona is megjelenik, ő is elvisz valakit.
Kijjebb húzódunk az előtérbe, mert ott valamivel jobban jár a levegő ahogy az automata bejárati ajtó ki-be záródik. Eközben újabb csoportok vonulnak át. Beviszik őket a hátsó zugba, ahonnan az előbb kijöttünk. Ők még reménykednek, hogy mindjárt oltást kapnak.
Idekint már fogy a türelem. A nővérek megértőek, próbálnak segíteni. Már nincs rendszer, az emberi viszonyulások dominálnak. Aki előbb szól, és jót mond, talán előbb jut be.
Elhatározom magam, én is szólok.
- A feleségemnek fél órával későbbre volt időpontja, őt behívták, én meg még mindig itt vagyok - mondom a nővérnek.
- Ő a másik oltópontra volt beosztva - állapítja meg. - Ott nem csúsztak annyit. De, miért csinálják ezt, hogy a házaspárokat máshová sorolják? - tette fel a költői kérdést némi együttérzést mutatva. De megígérte, hogy megnézi a papíromat.
Oltás a forgóajtóban
És megtörtént a csoda, egy perc múlva behívtak adminisztrálni. Megint megkérdik, hogy kérem-e a Szputnyikot. Elfogadom, így infrásan lázat mérnek, 36,2 a homlokomon. Visszakapom a nyilatkozatom. Azzal mehetek sorba állni az ajtó elé. Igen szűk a hely, és hatan-nyolcan ácsorgunk már ott. Aztán jön még egy aktatáskás férfi, olyan közel, hogy már sérti a személyes teremet. Ez a közelség, ha nincs járvány akkor is kellemetlen. Fenyegető, kénesen sistergő nyilakat lövöldözök rá a szememmel, végre felfogja, valamennyit odébb húzódik. Nem értem ezt az embert. Semmit sem hallott a SARS-CoV-2 -ről és a COVID-19 -ről? Akár milyen közel jön, nem juthat be előbb. Akkor meg minek?
Ez már régi vesszőparipám. Gyűlölöm a nyomakodást. A közértben a pénztárnál az emberek egy része ugyanígy a többi nyakára mászik, annak a reménye nélkül, hogy előbb fizethessen. Az egész helyzet szociálpszichológus után kiállt. Vajon ez tényleg a nemzeti karakterünk része? Ki ne emlékezne az amerikai sztereotipiára, a magyarokat arról lehet felismerni, hogy a forgóajtónál mögötted lépnek be, de előtted jönnek ki. Megfejelhető ez azzal, hogy közben oltást is kapnak? Amíg ezt végiggondolom nyílik az ajtó, kiengednek két idősebb hölgyet, az egyikük erős orosz akcentussal beszél.
- Ajjaj! Ilyen azonnali mellékhatásokról nem volt szó - gondolom magamban, de nincs kinek elsütni a poént.
- Jöjjön be két férfi! - szól a nővér határozottan. Ránk néz az aktatáskással. Párban bemegyünk.
- Nincs panasza - kérdi a doktornő?
- A másfél órás várakozástól eltekintve nincs - válaszolom, és veszek egy nagyobb levegőt, mert itt az idő kérdezni.
Rám néz, a szeme fáradt, megpillantom az önuralom foszladozó drótfonatát a tekintetében. Habozok. Végül azt mondja:
- Tudom.
Lefegyverző üzenet van a szóban. Egészséges vagyok, saját bevallásom szerint. Ebben a helyzetben egyetlen dolgom lehet a világon. Átülni a másik székre, felhúzni a pólóm ujját, és megvárni, amíg belém döfik a tűt . Itt most senki sem fogja megvitatni velem, hogy miért állnak az emberek hosszú ideig összezsúfolva. A lényeg, hogy ne rontsak a helyzeten!
Átülök, megszúrnak. Nem fáj. Fél órára kiküldenek, hogy a potenciális hirtelen jelentkező reakciók még itt érjenek, és beavatkozhassanak, ha baj lenne. Nincs. Megjön a papír, mehetek haza. Néhány hét múlva ismétlés.
Ez is érdekelhet
A cikkünkben szereplő nevek kitaláltak, a helyzet valóságos.
