Aligha gondolta volna Demjén Ferenc 1976-ban, hogy "Nobel-díjas" szöveget írt a Bergendy Együttesnek. Pedig úgy néz ki, hogy a tudomány prófétája szólt belőle. Lássuk, hogy miért!
Ha a ma lesz a holnap tegnapja,
Tedd a bús emléket az ablakba!
Nehogy szomorúan gondolj a tegnapra,
Tölts még egy kortyot a poharadba!
A rózsaszín jövő
Számos egyszerű dalocska mondanivalója könnyen összefoglalható ezzel: "Egyszer élünk!" Vagy latinos finomsággal a slágergyári közhelyek közül választva, hogy "Carpe diem!" Demjén azonban ezen túl ment, s egy olyan közhasználatban lévő filozófia alapjait fogalmazta versbe , amelynek következményeit csak hosszú idővel később a 2015-ös közgazdasági Nobel-díjas, a fogyasztást, a jólétet és a szegénységet kutató brit Angus Deaton nemrégiben megjelent tanulmánya tette világossá. Az emberek valószínűleg csalódni fognak a saját jövőjükben, különösen, ha fiatalok. De Demjén a fiatalság életszemléletének megfelelően azt üzeni, a holnap potenciálisan zord valóságával minek ma törődni, s ha ma minden jó, akkor holnap is az lesz, vagy még jobb. (A slágerben felsejlő másnaposság földhözragadt kérdéskörét pedig most hagyjuk.)
5.-es biológiakvíz: hány veséje van egy embernek? – 10 kérdés az emberi testről
Deaton kutatása, amelyet az amerikai Nemzeti Gazdaságkutató Hivatal munkadokumentumként publikált, feltárta, hogy a különböző korú emberek világszerte hogyan válaszolnak a jövőjüket meghatározó két kérdésre . Az elsőben egy tízfokú grádicson kellett magukat elhelyezni a boldogságukat és jólétüket illetően, ahol a tizedik fok jelenti az elérhető legmagasabb értéket. A második kérdés pedig arra vonatkozott, hogy helyezzék el magukat ugyanezen a grádicson öt év múlva. A válaszokat 2006-tól 2016-ig gyűjtötték a világ 166 országában a Gallup közvéleménykutató intézet segítségével. Az adatok kiértékelése után Deaton megállapította, hogy az emberek furcsán reménykedők. "A jövőre nézve világméretű optimizmust találok. Az ellenkező bizonyítékok dacára az emberek következetesen, de irracionálisan megjósolják, hogy öt év múlva jobban lesznek" - írta a kutató. A túloptimizmusnak ez a mintája a felmérés alapján világ minden régiójában érvényesül.
A mellékelt ábra a különböző korcsoportok átlagos önbevalláson alapuló jólétét mutatja. Ha a 15-24 éves korosztály tagjait kérték a jelenlegi jólétük értékelésére, az átlagos pontszám 5,5 volt. De, amikor öt éven belül várható helyzetükről faggatták őket, a várható jólétük átlagos pontszáma 7,2-re ugrott. Sajnos nem valószínű, hogy helyesen becsülték meg a bejárható pályájukat. Ugyanis már a 25-34 évesek is kevésbé boldogok jelenidőben, az átlagos pontszámuk csak 5,3, ami kevesebb mint a 15-24 éveseké.
Deaton elismeri, az analízis egyik problémája, hogy ezek az adatok csak pillanatképet jelentenek az időben. Talán a fiataloknak az elmúlt évtizedben igazuk volt, és jobb lesz az életük, mint azoknak, akik öt évvel idősebbek náluk. Ez azonban nem valószínű. Hannes Schwandt német közgazdász elemezte honfitársai válaszait , a boldogságuk öt éven belüli alakulásáról, majd az öt évvel későbbi életvitelükre vonatkozó nyomon követési kérdésekre adott válaszokat is. Úgy találta, hogy ezek az emberek nagymértékben túlbecsülték jövőbeni boldogságukat.
Csak a jóra szeretünk gondolni
Vajon miért vagyunk végtére is hajlamosak szebbnek látni a jövőt, mint amit egy racionális elemzés megjósolhat? Deaton úgy véli, az egyik lehetőség, hogy ez a túloptimizmus biológiailag beépült az emberbe. El kell hinnünk, hogy a jövő jobb lesz, mint a ma, mert enélkül nem lennénk elég motiváltak a túléléshez . "Az optimista torzítás része lehet a normális egészséges agynak" - írta. Azt is gondolja, hogy amikor az embereket a jövőről kérdezik, inkább arra koncentrálnak, hogy mi lehet jobb az életükben, mintsem a negatív fordulatokra. A jövőbeli álomlakásunkra és a tökéletes képzeletbeli partnerünkre gondolunk inkább, mint az ingatlanadósság törlesztésére és a lehetséges válásra.
Deaton és Schwante egyaránt úgy találták, hogy az éveink számának növekedésével a jövőbeli boldogságunkkal kapcsolatos csalódásaink is csökkennek. A túlzottan optimista húszas évektől eltérően az ötvenes éveikben élő emberek csak nagyon kevéssé tekintenek túlzott optimizmussal a jövőjükre. Úgy tűnik, ahogy idősebbek leszünk , azt érezzük, a jövő valószínűleg sokkal inkább olyan lesz, mint a jelen.
Vagy Demjénnel szólva:
Ma gyerek vagy még talán,
De felnőtt leszel hamar.
Hát játszadozz, csak vígan
Amíg senki nem zavar!
David Dillard-Wright, a University of South Carolina (Aiken) filozófia tanára szerint "az optimizmus abban a hatalomban lévő hit, amellyel már képesek vagyunk megváltoztatni a személyes életünket és körülöttünk lévő világot". Arra is felhívja a figyelmet, hogy az optimizmus mindig a szabad akarat és az életünket determináló tényezők (nem, vallás, faj, társadalmi osztály, lakóhely stb.) közötti harc eredőjeként jelenik meg. Ebből már jobban érthető, hogy fiatalon szuperhősöknek képzeljük magunkat, olyannak, aki átvágja magát a legnehezebb problémákon, s felszállhat az égig, ha úgy tartja a kedve. A korlátokról idővel megszerzett tapasztalatok aztán lassan leszállítanak a földre, s egyre erősebbnek érezzük életünk determináltságát . Amikor azonban engedünk a külső hatalmi nyomásnak, vagy sorsszerűségről kezdünk beszélni, s feladjuk az álmainkat, akkor érthetően fogyni kezd az optimizmusunk.
Ez is érdekelhet
Mi a tanulság? Ha fontos értéknek tartjuk a szabadságunkat, ha nem engedjük hogy túl sok helyet vegyenek el a szabad akaratunktól, ha megőrizzük fiatalos, világra nyitott szemléletünket, akkor optimistábban (boldogabban) tekinthetünk a jövőbe. Így, ha szuperhősnek nem is, de kiegyensúlyozott, tettre kész embernek sokáig megmaradhatunk.
