Fénytörési hibák
Az mondhatja magát tökéletes látásúnak, aki közelre és távolra is tökéletesen lát, nem kancsalít, és a közelre való alkalmazkodás nem jelent megerőltetést a számára. A tökéletes látást leggyakrabban a szemünk fénytörési hibája zavarja. Tökéletes fénytörésű az a szem, amelyben a végtelenből jövő, párhuzamos fénysugarak épp az ideghártyán egyesülnek éles képpé. Számos esetben azonban ez nem így történik. Három alapvető fénytörési rendellenességet különböztetünk meg: a rövidlátást, a távollátást és az asztigmatizmust - foglalta össze dr. Domsa Patrícia szemész. Mindhárom probléma idejében történő szemészeti vizsgálattal kiszűrhető és megfelelő szemüveggel vagy kontaktlencsével jól korrigálható.
Rövidlátás
A rövidlátó szemben a párhuzamos fénysugarak még az ideghártya előtt egyesülnek. Ez adódhat abból, hogy a szem hosszabb, mint az átlag, vagy a felszíne relatíve túl domború. A korrekcióhoz megfelelő dioptriájú szóró, azaz "mínuszos" lencsét kell a szem elé tenni. A kisfokú (1-3 dioptria), és a közepes fokú (4-6 dioptria) rövidlátás általában tökéletesen korrigálható szemüveggel, később kontaktlencsével, és az ilyen szem "gazdája" egy életen át jól láthat. A nagyfokban rövidlátók között (7 dioptria felett) bizonyos betegségek, például az ideghártya leválása az átlagnál gyakoribb. Szerencsére a nagyfokú rövidlátóknál előforduló rendellenességek is egyre jobban kezelhetők.
Túllátás, vagyis távollátás
Asztigmia
Az asztigmiás szem a párhuzamos fénysugarakat egyetlen pontban sehol sem gyűjti össze, hanem a különböző meridiánokban beeső sugarakat - a szemgolyó felszínén éppúgy meridiánokban tájékozódunk, mint a földgömbön - ún. gyűjtővonalakban egyesíti. Az asztigmiás szem szaruhártyája (néha a szemlencse felszíne), az élettani állapottól eltérően, nem tökéletes gömbfelszín, hanem olyan, mintha mondjuk egy kissé leeresztett gumilabdát két ujjal összecsippentenénk. Valamelyik átmérő irányában domborúbb, és arra merőleges irányban kevésbé domború. Az erősebb görbületű tengely irányában áthaladó sugarak előrébb, a gyengébb görbületű tengelyben áthaladók hátrébb egyesülnek gyűjtővonalakban. Korrigálása olyan lencsével lehetséges, amely csak a megfelelő meridiánban változtatja meg a fénytörést. Ezt a lencsetípust hívják "cilinderes" lencsének. Hengerfelszínből csiszolják ki, nevét is innen kapta, amely a henger latin nevére utal.
5.-es biológiakvíz: hány veséje van egy embernek? – 10 kérdés az emberi testről
A szemüveg története
Az első látásjavításra használt csiszolt üvegeszközöket mintegy ezer évvel ezelőtt kezdték használni. Ezek az "olvasókövek" gömbszelet alakú nagyítóüvegek voltak, melyeket főleg a könyvíró szerzetesek használtak. Az arabok ebben az időben a látóélességet úgy vizsgálták meg, hogy a páciens tekintetét a Göncölszekérre irányították, és megfelelőnek azoknak a szemét tartották, akik a Göncölszekér rúdjának középső csillaga melletti, kis Alkos nevű csillagot is látták. Ptolemaiosz az I. században már ismerte a gömbszelet nagyító hatását, de a látás külső eszközzel való segítésének, a szemüvegnek a felfedezője az angol származású Roger Bacon (1214-1294) ferencrendi szerzetes volt. Könyvében így írja le az új eszközt: "Ha valaki kristályból vagy üvegből való gömbszeleten át néz, amelynek magassága kisebb, mint a sugara, akkor a betűket és a kisebb tárgyakat nagyobbnak látja, tehát nagyobb a látószög, a kép is közelebb van. Ezért ez egy kiváló eszköz az idős emberek és olyanok számára, akiknek gyenge a szemük."
A XIII. században ennek alapján készültek el az első, szövegre helyezhető olvasó lencsék. Az üvegcsiszoló mesterek sokáig csak konvex (domború) lencsét készítettek, az első konkáv (homorú) lencsék csak az 1500-as években készültek el. Az első megrendelők egyikének az optika történetének kutatói X. Leó pápát tartják. Az első szemüvegek lencséit csontból, fémből vagy bőrből készült, fordított V-alakú keretbe illesztették. A szemüveg fülre támaszkodó szárait először egy londoni optikus, Edward Scarlett alkalmazta a XVIII. században, a csuklópántos szárrögzítéssel pedig 1752-ben James Ayscough finomította a technikát. Az első, bifokálisnak nevezhető lencsét 1780 körül Benjamin Franklin használta. Mivel rövid- és túllátása is szemüvegre szorult, két lencsét tett egy keretbe. Ma már egyazon üvegbe csiszolják bele a kéttípusú lencsét a bifokális szemüvegek készítésekor.
Ez is érdekelhet
A kontaktlencsék
1827-ben merült fel az angol W. Herschel fizikusban először a kontaktlencse ötlete, de a korabeli technika még nem volt alkalmas erre. 1888-ban megszületett az első, a szemgolyó teljes felszínét borító kontaktüveg - mint neve is mutatja - üvegből. Csak egészen ritka esetben és meglehetősen rövid ideig volt használható. Az áttörés 1959-ben egy magyar tudósnak volt köszönhető: Győrffy István professzor, a II. Szemklinika akkori igazgatója a világon elsőként egy speciális műanyagból, a szem ínhártyáját szabadon hagyó, csak a szaruhártyára illeszkedő kontaktkagylót készített, amely már csaknem egész napos viselésre is alkalmas volt. A polymetilmetakrilát (PMMA) napjainkban is a kemény lencsék világszerte használt alapanyaga. A kontaktlencsék választéka az igényeknek és a hosszabb távon is biztonságos viselés követelményének megfelelően azóta is egyre bővül.
