Amióta a világ világ, a nők többsége, de legalábbis egy jelentős része tudta, hogy az élet velejárója a vizelet időnkénti elcseppenése . A jelenséget ma már a köznyelv is az orvosi nyelvből átvett, csaknem elegáns inkontinencia néven emlegeti.
Az inkontinenciát a Nemzetközi Kontinencia Társaság 1976-ban hivatalosan is meghatározta: az inkontinencia akaratlan széklet- és vizeletvesztés. Ebből következik az is, hogy alkalmatlan időben helyen és időben történik. A széklettartással kapcsolatos problémák kialakulásuk oka miatt teljesen külön csoportot képeznek, így körülnézve a világban most is a vizelet-inkontinenciára fókuszálunk.
Becslések szerint szerte a világon 50-200 millió ember szenved inkontinenciában , ez az emberiség 2-3 százalékát jelentené, más adatok szerint az emberek 6-10 százaléka érintett. Az adatok és becslések ellentmondásosságára még kitérünk, de nézzük először azokat a számokat, amelyek szerte a világon nagyjából megegyeznek:
Az életmódbeli rizikófaktorok tekintetében a világ bármely tájáról csak megerősítés érkezett a túlsúly, a mozgásszegény életmód és a dohányzás rizikófaktor voltáról. Ezek egyértelműen rontják a vizelettartási képességet. Igaz, a dohányzás jobbára közvetetten, a gyakori köhögési inger révén vesz részt a stressz-inkontinenca (vizeletcsepegés) kiváltásában.
Az akaratlan vizeletvesztés nagyjából négyszer annyi nőt érint mint férfit. Ez a női anatómiából, a gyerekszülésből és az inkontinencia kialakulásának a nemek között részben eltérő okaiból adódik. Természetesen nem mindegy, milyen életkorú embereket vizsgálunk. A nemek közötti előfordulási különbség nagyjából 80 éves kor fölött kiegyenlítődik. Ebben a korban ugyanis már a nemektől független rizikófaktorok és okok, a demencia , a túlsúly, a tumorok, az izomgyengeség, a beidegzés zavarai a meghatározóak.
5.-es biológiakvíz: hány veséje van egy embernek? – 10 kérdés az emberi testről
Tények feketén, fehéren
A kutatók is úgy vélték, hogy külön figyelmet érdemes szentelni a többséget jelentő nőknek. Ahol a vizsgálatok minden korosztályra kiterjedtek, ott a felméréstől függően a nők 30-60 százaléka számolt be arról, hogy tapasztalt valamiféle inkontinenciát. A legalaposabb európai, amerikai vizsgálatok 40-46 százalék közé teszik ezen nők arányát, míg mintegy hatvan százalék semmilyen akaratlan vizeletvesztést nem tapasztalt. Ez az arány jóval nagyobb, mint az elsőként említett 6-10 százalék, még akkor is, ha csak a nőket nézzük. A Föld különböző részein nem egyformán hajlamosak a nők az inkontinenciára. Dél-afrikai és amerikai vizsgálatok egyaránt azt mutatták ki, hogy a fehér nőknél kétszeres valószínűséggel alakul ki inkontinencia, mint a feketék körében, különösen igaz ez a stressz- és a méhelőreeséssel összefüggésben kialakuló inkontinenciák esetében. A még nem szült nők között alig van eltérés a fehérek javára.
Egy Ruandában végzett, de az európai adatokkal sokban egybecsengő eredményeket hozó vizsgálat azt mutatta, hogy a nők egyes korosztályai között feltűnő, hogy gyakoriak az enyhe, de életvitelt már zavaró tünetek a 25-29 éves nők között, majd ettől az életkortól a panaszok csaknem 50 éves korig csökkennek. A tendencia egyértelműen azzal magyarázható, hogy a nők 25-29 évesen kezdenek szülni. 50-54 éves kor fölött, azaz a menopauza után hirtelen megugrik az előfordulás, és a súlyos formák válnak igen gyakorivá. Ebben az időszakban lassan csökken a szervezet ösztrogén-termelése, ezért még ma is sokan úgy vélik, hogy miután a menopauza idején beköszöntő hormonális változások- az ösztrogén- és progeszteronszint-csökkenés - megváltoztatják a medence- és hastájék izmainak állapotát, az inkontinencia egyik jelentős rizikófaktora a hormon hiánya, amit hormonpótlással kell enyhíteni. Ennek nagy meglepetésre ellentmond egy nagy amerikai, ditroiti vizsgálat, ami 27 ezer 1993 és 1998 között hormonpótló kezelésben részesült nő adatait elemezte.
Különbözően súlyos tünetekkel egy kalap alatt
A nagyon eltérő előfordulási adatoknak másik magyarázata is van. Nagyon nehéz pontos adatokra bukkanni arról, hány embert és milyen formában érint a kellemetlen vizeletvesztés. Hiszen a meghatározás szerint a tüsszentéskor, nevetéskor elcseppenő vizelet is inkontinenciának számít, akkor is, ha ez, mondjuk csak egy-két évente esik meg velünk. Ez, a hasűri nyomás fokozódásakor bekövetkező vizeletvesztés csaknem normális élettani esemény. Enyhe túlzással a tüsszentéshez hasonlítható. A tüsszentést senki nem tekinti betegségnek, nincs ember a Földön, aki ne tapasztalta volna. Ettől függetlenül nem árt törődni vele, legalább annyira, hogy mindig kéznél legyen a papír zsebkendő. Ha viszont kellemetlenül gyakorivá válik, elkezdünk utánanézni, mitől lehet, hogy tudnánk tőle megszabadulni.
Minden hasonlat sántít egy kicsit, de nagyjából ez a helyzet az inkontinenciával is. Azzal a különbséggel, hogy a statisztikai adatok szerint az emberek 30-60 százaléka egyetlenegyszer sem élte meg, hogy akár egyetlen csepp vizeletet is vesztett volna akaratlanul. Laikus szemmel azonban csaknem érthetetlen, hogyan lehet egy és ugyanazon kategóriába sorolni a havonta vagy évente bekövetkező cseppeket, amelyek percek alatt felszívódnak és megszáradnak, a 4-6 óránként fél deciliternyi vizelet távozásával, ami már jócskán gondot okoz, és alaposan átnedvesíti az alsóneműt , sőt a felsőruhát is. Márpedig enyhe inkontinenciának nevezzük az akaratlan vizeletvesztést, ha az akármilyen kis mértékben valaha is bekövetkezett, és mértéke napi 150 ml alatt van.
A szakmai besorolás egyik laikusok számára mégis megfontolandó indoka az, hogy az inkontinencia legkisebb jele is utalhat medencefenék-izom- vagy hólyaggyengeségre, és lényegében azok számíthatnak a már mindenképpen zavaró enyhe, középsúlyos és súlyos inkontinencia kialakulására, akik tapasztalták a jelentéktelen cseppeket.
Vezet a stresszinkontinencia
Átfogó vizsgálatoknál lehetetlen volna minden megkérdezettnél milliliterben mérni a vizeletvesztést. A feltett kérdésekkel csupán azt lehet megtudni, mennyire zavaró a probléma a nő számára, és a válaszok - főként az enyhe fokú inkontinencia esetében - nagyon szubjektívek lehetnek. Nagyon fontos tehát a kérdésfeltevés. Ha kérdés úgy hangzik, inkontinensnek érzi-e magát, azaz tapasztalt-e az elmúlt 30 napban akaratlan vizeletvesztést, akkor a nők 35-45 százaléka válaszol igennel. A súlyossági fokot tekintve nagyon kevés felmérést végeztek a már említett okokból, egyre többet tudunk viszont arról, hogy az inkontinencia egyes fajtái milyen százalékban érintik a nőket.
Az összes inkontinens nő negyede-fele számol be stresszinkontinenciáról, amit még véletlenül se keverjünk a stresszes életmódból fakadó gondokkal. Itt a hasűri nyomás fokozódásáról van szó, ami tüsszentéskor, köhögéskor, sportnál, emeléskor következik be. Nagyjából kétszer annyi van belőle, mint a második helyen álló sürgősségi inkontinenciás esetekből. A legkisebb inkontinenciás esemény is mindenképpen odafigyelést, megelőző kezelést igényelne, de a problémát megélőknek csak egy része szorul orvosi segítségre. Erre lehet igaz a nagyjából 6-10 százalékos adat. Műtétre a nők kevesebb, mint 5 százalékának lehet szüksége. A világban fellelhető, és olykor "huncut" statisztikákat böngészve számos érdekességre is bukkanhatunk.
Okok az adatok mögött
Nyilván azokban az országokban, ahol több figyelmet fordítanak az inkontinenciára, lassacskán már oldódik tabu volta, és egyre többekben tudatosul a probléma. A statisztikák, vizsgálatok és terápiák tekintetében egyértelműen Európa jár az élen. Az összes felmérés hetven százalékát ezen a pici kontinensen végezték, ezt követi a hatalmas Ázsia és Afrika nagyjából 7-7 százalékkal. Európában nem minden országból vannak adatok, de úgy tűnik, a déli országokban kevesebb az inkontinenciás panasz. A spanyol nők közül fele annyian (kb. 23 százalék) küszködnek inkontinenciás tünetekkel mint a német hölgyek. A franciák valahol a két nemzet között helyezkednek el. Mielőtt azonban téves következtetésekre jutnánk, fontos hangsúlyozni, hogy az előfordulási adatokat mindig az életmóddal, a genetikai adottságokkal, a szülési és születési statisztikákkal, illetve az inkontinencia legfőbb okainak jelenlétével összevetve kell értékelni.
A német nők között nagyon magas a méheltávolító műtétek (hiszterektómia) aránya. Valószínűleg sok esetben nem is volt indokolt a műtét, minden esetre a 40 év fölötti német nők csaknem harmadának hiányzik a méhe. Márpedig a hiszterektómiát a kismedencei izmok és szalagok megbolygatásával és az idegek esetleges megsértése folytán az inkontinencia egyik leggyakoribb okaként tartják számon.
Szülés és inkontinencia
Az inkontinencia szerte a világon a szüléssel és a szülések számával mutatja a legszorosabb összefüggést. Különösen tanulságosak a szüléssel kapcsolatos adatok azért is, mert a szülés lezajlásában nagyon nagy különbségek vannak a Föld különböző sarkaiban. Az inkontinencia mindenhol általában a várandósság idején jelentkezik először. A kismamák nagy százaléka tapasztal vizelettartási nehézséget a 9 hónap alatt, majd a szülést követően lassú javulás áll be. A szülések számával nő kockázat. Négy szülés után szinte kizárt, hogy tökéletes legyen az akaratlagos vizeletürítés.
A császármetszés közvetlenül a szülés utáni időben megóvja a nőket az akaratlan vizeletvesztéstől, de ez az előny azután a korral eltűnik. Nem helyes gyakorlat ezért a vágást előnyben részesíteni. Az összes szülés közül a komplikációmentes, helyesen levezetett hüvelyi szülés a legkedvezőbb az inkontinencia szempontjából.
Ez is érdekelhet
Kétmillió fejlődő országbeli nő a rossz szülésvezetési gyakorlat miatt inkontinencia egy egészen súlyos formájában szenved. Valójában csak nevében inkontinencia, hovatartozása vitatott, a statisztikákban minden esetre az inkontinenciák között tartják számon. A családi és vallási tradíciók miatt minden körülmények között otthon és képzett szakember, valamint kórházi háttér nélkül szülni kényszerülő nők körében gyakori, hogy az elhúzódó vajúdás következtében az alhasi szövetek vérellátása sérül, a szövetek elhalnak. A következményként a végbél, a hüvely és a húgycső között kialakuló sipolyok miatt a nő nem tudja tartani a székletét és vizeletét. Rajtuk műtéttel lehetne segíteni.
