Hogyan lesz a síkból tér?
A retinánkra kicsinyített, fordított, sík, vagyis kétdimenziós kép vetül. Hogyan lesz ebből olyan képi információ, amely nemcsak a tárgyak magasságát és szélességét, hanem mélységét, térbeli helyzetét, egymástól való távolságát, sőt, mozgását is érzékelteti? A bonyolult kis optikai műszeren, a szemünkön keresztülhaladó fény a szem ideghártyájára, a retinára jut, ahol receptorok ingerületté alakítják, amit idegrostok juttatnak az agyba. Az újabb kutatások azt a feltételezést igazolták, hogy a retina maga is az agyhoz tartozik, annak egy nyúlványa, és bizonyos irányítás, előzetes szelekció már itt megtörténik, mielőtt az impulzus az agyba továbbítódik.
A látószervektől kapott információkból az agy alkot háromdimenziós képet. A szem páros szerv, és minden valószínűség szerint ennek a kettősségnek, a kétszeműségnek funkciója van: minél összehangoltabb, tökéletesebb a két szem együttműködése, annál jobb lesz a térérzékelés, pontosabb a látás. A harmadik dimenziót, vagyis a mélységérzetet, a tárgyak egymáshoz viszonyított nagyságának és távolságának az érzékelését a feltételezések szerint a kétszeműségnek köszönhetjük. A két szemtől külön-külön kapott képek közötti (a köztük lévő távolságból, a látószögük közti különbségből stb. adódó) parányi eltéréseket ugyanis az agy értékeli, és ezeket az információkat dolgozza fel a térlátáshoz.
Fél szemmel, emlékezetből
Ez az ún. sztereoszkopikusság-elmélet, miszerint a térlátásunkat a kétszeműségünknek köszönhetjük, azon a tapasztalati tényen bicsaklik meg, hogy azoknak is megfelelő maradhat a térlátása, akik betegség vagy baleset nyomán elvesztették egyik szemük látóképességét. Több kutató emiatt cáfolta ezt az elméletet, illetve pontosította azzal, hogy a távolságot nem a szemünk érzékeli, hanem a látás során kapott információkat az agyunk egészíti ezzel a megszokás által (Berkeley). James Gibson is úgy vélte, hogy a mélységérzet tapasztalás eredményeként alakul ki, tehát nem születésünktől fogva meglévő, hanem szerzett, tanult képesség. Vagyis, bár a térlátáshoz ugyan két szem kell, de az egy szemmel látott, kétdimenziós képet az agy a korábbi rögzült tapasztalatai szerint kiegészíti olyan háromdimenzióssá, mint amilyen a sérülés előtt tudatosult az illetőben.
5.-es biológiakvíz: hány veséje van egy embernek? – 10 kérdés az emberi testről
"Trükkök" a térlátásunk szolgálatában
Ha megnézzük, milyen adatokat használ fel az agy a mélység és a távolság észleléséhez, kiderül, miért olyan fontos a két szem összehangolt működése a jó térlátáshoz.
A két szem látótengelye által bezárt szög, vagyis a szemek konvergenciája, összetartása aszerint változik, hogy közelibb vagy távolibb tárgyra nézünk. Ha a tárgy távolabb van tőlünk, ez a szög kicsi, közelebbi tárgyat nézve megnő, a szemek összetartóbb állásba fordulnak . A konvergencia-szög nagyságából az agy a tárgy távolságára következtet. Ha két azonos nagyságú tárgy közül valamelyik vagy a néző személy elmozdul, a látószög is megváltozik.
Ebből az ún. mozgási parallaxisból is a távolságra von le információkat az agyunk. A térlátás másik eleme a retinális eltérés: ha egy tárgyra nézünk, a képe mindkét szem látótengelyében, ugyanazon a helyen jelenik meg. Egy másik tárgyra pillantva az a retina másik pontján jelenik meg. A két kép közti távolságból az agy a két tárgy egymáshoz viszonyított távolságára következtet. A látórendszer valószínűleg információt von le a szem akkomodációjából, vagyis a szemlencse alakjának a fókuszált tárgy távolsága szerinti alkalmazkodásából is. A szemlencse ugyanis a távolabbi tárgyra nézve laposabb lesz, közelibbire figyelve pedig kidomborodik a kis mozgató izmocskák segítségével.
Még egy iskolai rajzórán is előkerülnek ezen kívül olyan elemek, amelyek a perspektivikus ábrázolást, vagyis a látás folyamatában a térészlelést segítik. Ezek egy szemmel is érzékelhetőek: ilyen például, hogy a párhuzamos vonalak a „végtelenben találkoznak”, vagyis összefutónak látjuk őket a horizonton, vagy, hogy a közelebbi tárgy takarja a távolabbit, illetve, hogy a távolabbi tárgy kisebbnek látszik, a részletek, a színek pedig távolodva mindinkább elmosódnak rajta.
Rosszullét a moziban
A legújabb mozitechnika újdonsága a háromdimenziós filmek megjelenése, amelyet a televíziós csúcstechnológia is egyre inkább átvesz és terjeszt. Az ún. aktív shutter technológia lényege, hogy ezek a televíziók magas képváltási frekvenciával működnek, amelyet egy folyadékkristályos szemüveg „felez”, különít el a két szem számára. A mozikban ennél olcsóbb segédeszközöket alkalmaznak: ún. passzív polarizációs szemüvegeket, vagy, az anaglif technológiai rendszerben mindössze egy műanyag, a két szem előtt különböző színű fóliával takart szemüveget kell hozzá a nézőknek feltenni. Mindegyik 3D-s technológia alkalmazásakor előfordulhat, hogy valakinél rosszullétet vált ki: a film nézése közben szédülést, hányingert érez, vagy fájni kezd a feje, sőt, a hírek szerint egy tajvani férfi agyi érelzáródás következtében meg is halt egy 3D-s moziban. Szakemberek véleménye szerint egészséges, vagy legalább hetven százalékos látással rendelkező embereknél nem lesz semmilyen kellemetlen következménye a 3D-s technológiában készült film megtekintésének.
Az viszont előfordulhat, hogy olyan valaki szeretné térhatással együtt látni a filmet, aki addig maga sem tudta, hogy valami baj van a térlátásával (nincs összhangban a két szemének a működése, vagy más szemhibája van). Ebben az esetben előfordulhat, hogy a szeme erőlködik, ami vezethet a látórendszer kimerüléséhez, fejfájáshoz. A tajvani sajnálatos haláleset azonban valószínűleg valamilyen más, fennálló betegség következménye lehetett, a szakemberek a térhatású mozi élvezete és az érrendszeri katasztrófa között összefüggést nem tételeznek fel.
Köszönjük dr. Bana Ildikó szemész-kontaktológus segítségét a cikk elkészítésében!
