Tébécé-történelem
A tébécé először az ókori Egyiptom időszakából adott hírt magáról. A Kr. e. 3700-tól 1000-ig több mint száz esetben sikerült morfológiai úton igazolni a betegség jelenlétét. Egy, a 21. dinasztiából származó, tébai Amun-pap múmiájának vizsgálatakor a gerinc megtörését okozó csontelváltozást igazoltak. Több egymás melletti temetkezésből tébécés elváltozásokat mutató maradványok is előkerültek. A betegséget a római időkben már jól ismerték, több jól datálható sírból került elő csonttébécés emberi maradvány. Biztosra vehető, hogy az amerikai kontinens a Kolumbusz előtti időkben már tébécével fertőzött terület volt. A perui múmiák tébécés csonttünetei ezt egyértelművé teszik: úgy tűnik, hogy a történeti időkben a betegség morbiditása az Újvilágban jóval meghaladta az eurázsiai területeken észlelt adatokat.
A betegség jelenléte a középkori Európában már általános volt. Feltételezhetően a keresztes hadjáratok is hozzájárultak az európai területek magas fertőzöttségi arányához. A Szentföld keresztény államainak területéről és a Közel-Kelet moszlim régiójából is jelentős számú paleopatológiai bizonyíték van a tébécé jelenlétére (ilyen a híres "Le Petit Gérin" lelőhely gyermekkoponyája). Az állandóan hadban álló, alultáplált és a városias életformát előnyben részesítő keresztesek között számtalan betegség ütötte fel a fejét, a tuberculosis csak egy volt a sok "új" betegség közül.
A tébécés megbetegedések és a tüdőgümőkór egyértelmű kapcsolatát csak a XVII. században ismerték fel. A leydeni egyetemen oktató Frans de la Boe Sylvius (1614-1672) már a tébécé tünettanába sorolja a tüdő gümős elváltozásait (a tuberculumokat), amit a járványokról írott híres munkája, a Tractatus de affectu epidemico is említ. A pontos kóroki összefüggést azonban csak G. L. Bayle (1774-1816), angol orvos írta le 1810-ben. Az ő felfedezését követően terjedt el a betegség tuberculosis megnevezése, amelyet hivatalosan 1834 óta használunk. A betegség tüneteiről, feltételezett okairól és a gyógyításáról először összefoglalóan Richard Morton írt. Az 1850-60-as évektől a viktoriánus Anglia kilábalt a tüdőtébécé sokkjából.
5.-es biológiakvíz: hány veséje van egy embernek? – 10 kérdés az emberi testről
Három fontos dátum
1882-ben Robert Koch felismerte a Mycobacterium tuberculosis baktériumot és annak patogenitását, azaz kórokozó képességét. Robert Koch először kollegái elé tárta bizonyítékait a tébécé kórokozójáról. A berlini egyetem könyvtárszobájában elhangzottakat cáfolandó egyik orvoskollégája felhajtott egy pohárnyi Koch-féle bacillust, mondván, lám nem igaz, hogy cseppfertőzéssel terjed. A gyomorban mind az emésztés martaléka lett, így a hitetlen kolléga valóban nem lett beteg. Kochnak azonban igaza volt. Louis Pasteur rájött, hogy a kórokozók legyengíthetők, és mesterségesen kiváltott immunválasszal az egyes fertőző betegségek megelőzhetők. Felfedezése hozzájárult ahhoz, hogy 1921-ben megkezdték az első oltásokat a Calmette és Guerin által kifejlesztett oltóanyaggal. 1925-ben Angliában elrendelték a betegség kötelező (térítésmentes) kórházi kezelését. A rendszeres oltásokkal a betegség epidémikus formája kezelhetővé vált. 1943-tól elkezdődhetett a megbetegedettek gyógyszeres kezelése, mivel S. Waksman és A. Schatz felfedezte a Streptomycint.
A betegség modernkori története
Magyarországon a tébécés megbetegedések járványszerű megjelenése 1896 és 1905 között tetőzött és főként Budapestre koncentrálódott. Évente mintegy hetvenezren haltak meg gümőkórban. Az első, tüdőbetegek kezelésére szakosodott szegénykórház 1901-ben kezdte meg működését. Az 1905-től javuló tendenciát az I. világháború ismét megfordította. Az I. világháború éveit követően a tébécé radikális sebészi kezelésének köszönhetően a hadirokkantak mellett jelentős számú amputált végtagú tébécés beteg is feliratkozott a művégtagot és mankót igénylők névsorába. A II. világháború hasonló hatással volt a javulást mutató statisztikákra. A kötelező BCG oltást 1953-tól vezették be. A tüdőszűrés a 60-as évektől évtizedekig kötelező volt, ma elsősorban a 40 éven felülieknek ajánlják. 1996-tól központi, egyéni, számítógépes nyilvántartási és követési rendszert tartanak fenn.
200 éves váci tébécések
265 ember csaknem kétszáz éves, emberi beavatkozás nélkül mumifikálódott maradványait tárták fel Vácott. A konzerválás után megkezdődött a múmiák tudományos vizsgálata, amelynek során kiderült, hogy az elhunytak nagy része tébécével fertőződött meg. A természetes mumifikálódást a kripta egyedülálló mikroklímája és a temetkezés módja tette lehetővé. A további vizsgálatok kiderítették azt is, hogy voltak közöttük, akik magukban hordozták a tébécé kórokozóját, de genetikusan hordoztak egy olyan fehérjét is, amely megakadályozta a betegség kialakulását. A múzeum tájékoztatása szerint ez a tudományos felfedezés korszakalkotó lehet a tébécé gyógyításában. A kiállításon többek között bemutatják a múmiák radiológiai vizsgálatát is. 2006. november 30-ig tekinthető meg a Magyar Természettudományi Múzeumban a Rejtélyek, sorsok, múmiák - a domonkos templom titka című kiállítás. Itt láthatók azok a múmiák, melyeket Vácott találtak egy 1994-es templomfelújítás során.
Kiket érint ma?
Kétszer annyi férfit érint mint nőt, és a nem oltott gyermekeket, a szegény sorsúakat. Az alkohol májkárosító és a szervezet védelmi rendszerét gyengítő hatása miatt az iszákosok is fokozottan veszélyeztetettek, ezen kívül a statisztikák a hajléktalanokat, magányosokat és zárt közösségben élőket emelik ki.
A WHO szerint évente 8 millió új beteg van szerte a világban, s az összesen két magyarországnyi tüdővészesből 2-3 millióan ma is belehalnak a kórba. Mindez túlnyomó többségben a fejlődő országokban zajlik, ahol az oltás és az antibiotikumos kezelés elérhetetlen luxus. De mi a helyzet nálunk? Mennyire sújtják a fejlettnek mondott társadalmakat a rezisztens, mi több, multirezisztens mycobacteriumok, amelyeket antibiotikumainkkal "tenyésztettünk" ki? A hazai fertőzöttek között sokaknál semmilyen kockázati tényező nem árulkodik, ritkán csak a boncoláskor derül ki rejtett gümőkór. Zárt légtér, rossz szellőzés és ilyen helyen a beteg vagy fertőzött emberrel, családtaggal való szoros kapcsolat, zárt közösség azok a tényezők, amelyek elősegíthetik a tébécé mai terjedését. Mielőtt választ kapnánk arra a kérdésre, hogy hol van esély találkoznunk beteg emberekkel, tekintsük át a hazai járványtani helyzetet, elsősorban pedig azt, mit köszönhetünk az oltásnak, és mit várhatunk a hazai oltási rendszertől.
Megszűnő tüdőszűrés?
Az újszülöttkori kötelező BCG oltások nálunk mintegy 50 éves múltra tekintenek vissza. Az ötvenes évek elején évente 200 gyermek vált a kór áldozatává. 1953 óta kötelező a védőoltás, és működik a szervezett tüdőgondozó hálózat. A szervezett prevenciónak hála, 1990-ig meredeken csökkent az új tébécé fertőzések száma, és 2005-re megközelítettük a nyugat-európai országok átlagát. Mára betegek híján majdhogy nincs mit kiszűrni, ezért az új betegeknek mindössze egyharmadát lelik meg ily módon, a korábbi kétharmad helyett. Ebben az évben már csak mintegy 2000 új beteg került orvoskézbe. Mindezek után érdemes-e fenntartani a kötelező, mindenkire kiterjedő lakosságszűrést? Hasonló megfontolások nyomán Ausztriában, Csehországban és a nyugat-európai országokban a BCG oltást csak a magasabb kockázatú csoportokban, azaz a fertőző betegek környezetében élők számára alkalmazzák.
Nem véd már a BCG...
A legérintettebb régió jelenleg kétségkívül Budapest és Pest megye, ahol százezer lakosból több mint 30 tébécés van, nem függetlenül attól, hogy ezen a területen él a legtöbb keletről érkező bevándorló, hajléktalan és alkoholista. Célzottan itt volna tehát szükség a szűrésre és a következetes gyógyszerelésre az érintettek körében. A rezisztens baktériumtörzsek kialakulásának kedvez az elkallódó beteg, akinél megszakad az antibiotikumos kúra. A kezelés a szervezetben lévő alvó baktériumok miatt legalább hat hónapig kell tartson. Az antibiotikum gyógyszertárban nem kapható, az ellenőrizhetőség okán csak a tüdőgondozókon keresztül hozzáférhető. Míg a világ számos országában bevált, hogy a gyógyszert az egészségügyi személyzet jelenlétében kell bevenni, a magyarok erre nem kaphatók. Alighanem mindannyian elborzadunk a gondolattól, hogy mondjuk naponta háromszor el kellene baktatni a helyileg illetékes tüdőgondozóba, hogy megkapjuk azt az egy-egy szem tablettát. Erre a ráérősnek tűnő hajléktalanok még kevésbé hajlandók.
A multirezisztens törzsek a betegek 4-5 százalékát kínozzák. Ez a gyakorlatban annyit tesz, hogy a két leghatékonyabb gyógyszer ellen váltak ellenállóvá a baktériumok. E betegek számára legalább másfél éves, számos mellékhatással járó gyógyszeres kezelés hozhat csak gyógyulást.
Cigarettával a tüdőbaj ellen?
A leírtakból következik, hogy hazánkban is jelen vannak, és gondot okoznak a rezisztens mycobacteriumtörzsek. Ugyanakkor lényegében a társadalom egy szűknek mondható és viszonylag elszigetelt rétegét érintik. Ők alkotják a népegészségügyi szempontból veszélyforrást jelentő fertőzésgócot: elsősorban a rossz szociális helyzetű, főként hajléktalan és sokszor alkoholista emberek, akik mind a szociális, mind az egészségügyi hálózat perifériáján, lakcím nélkül vagy lakcím alatt élnek. Emiatt a szervezett szűrés és ellenőrzött kezelés számára legtöbbször elérhetetlenek vagy könnyen szem elől téveszthetők.
Verasztó Edina a Budapesti Módszertani Szociális központ 24 órás Egészségügyi Centrumának ambulanciavezetője elmondta, hogy jelenleg harmincötezerre teszik a hajléktalanok számát, közülük mintegy húszezer él a fővárosban vagy környékén. Egészségi állapotuk sokkal rosszabb, például tizenötször annyi tébécés beteg van köztük, mint az átlag lakosság körében. Miután közülük szinte mindenki - 89,9 százalékuk! - dohányzik, az ajándékcigaretta vált be leginkább, hogy sikerüljön őket rávenni szűrővizsgálatra, netán kezelésre és ismételt szűrésre, és egyáltalán az ezeken való megjelenésre. Ha ugyanis lakcím híján nem sikerül visszarendelni a betegeket, a szűrés kidobott pénz, és mit sem segít a rászorulónak. Ha hihetünk a dr. Vadász Imre által idézett statisztikáknak, akkor a főként hajléktalanokat sújtó tébécé elszigetelt gócot alkot, ami fertőzés révén a társadalom más rétegeit kevéssé fenyegeti. Bármennyire szeretnénk tehát megszüntetni a tébécé-forrást és meggyógyítani a szenvedőket, ez sajnos az ő akaratuk ellenére és közreműködésük nélkül nem megy. Talán a probléma gyökerénél, a hajléktalanságnál kezdve több sikerre számíthatunk. Megnyugtató lehet ugyanakkor, hogy ma a magyar társadalom nagyobbik részére nézve a tébécé jelenleg sokkal kisebb veszélyt jelent, mint azt a tébécé újraéledéséről szóló híradások sugallták.
Ez is érdekelhet
