Ahhoz, hogy az ember két lábra állhasson, elengedhetetlen volt a térd méretének és alakjának megváltozása. Olyannyira, hogy részben ez különböztet meg minket kihalt genetikai rokonainktól, mint a Homo erectusok és a neandervölgyiek – írja a The Conversation oldalán Michael Berthaume, a londoni King's College antropológus és mérnök kutatója. A természetes szelekció és más evolúciós erők, mint a véletlenszerű mutációk és a genetikai öröklődés, együttesen formálták úgy térdünket, hogy az hatékonyabban segítse és hosszabb ideig lehetővé tegye a felegyenesedett járást, mint rokonaink esetében.
Érdemes megemlíteni, hogy a napjainkban tapasztalt térdproblémák zöme őseinket szinte egyáltalán nem érintette. Egy 2017-ben publikált kutatás szerint például az iparosodott világ mozgásszegény életmódja több mint duplájára növelhette a térdízületi porckopás mint a térdet érintő ízületi gyulladás leggyakoribb formája előfordulását. Ezzel szemben egy másik tanulmány, amely hatezer évvel ezelőtt élt vadászó-gyűjtögető emberek maradványait vizsgálta, arra a következtetésre jutott, hogy akkoriban a térdízületi porckopás egyáltalán nem jelentett problémát a törzsi közösségekben.
Persze a különbség főként arra vezethető vissza, hogy manapság sokkal kevesebbet mozognak az emberek, mint évezredekkel ezelőtt. Ez ugyanis az ízületeket stabilizáló és védő izmok gyengüléséhez, valamint az ízületi porcok elvékonyodásához vezet. Elvégre sem az irodában ülve, de még egy futópadon edzve sem tudunk annyi izmot építeni, mint amennyit egész nap őzekre vadászva tudnánk egy eleve kihívásokkal teli terepen. Innen nézve, evolúciós értelemben generációk sokaságába telne, hogy a fizikailag inaktívabb életmódhoz szokott társadalmunk megszabaduljon a porckopás okozta panaszoktól, feltéve, hogy a "jó" térdű embereknek számottevően több gyermeke születik, mint a "rossz" térdűeknek.
A térd mint biológiai gépezet
Berthaume arra is rámutat, hogy térdünk működését ma sem ismerjük minden részletében. Különösen igaz ez az úgynevezett szezámcsontokra. Ezek olyan, többnyire apró csontok, amelyek az inakba és szalagokba ágyazódnak be. Egyik leginkább közismert tagjuk a térdkalács, de testszerte többfelé is előfordulnak az emlősök szervezetében. Ugyanakkor még egyazon faj egyedei között is előfordul, hogy míg egyes egyedek testében megtalálhatóak bizonyos szezámcsontok, addig más fajtársaikéban nem. Jó példa erre az úgynevezett külső fabella, amely a térd hátsó részén helyezkedik el, de csupán az emberek mintegy 36 százalékának van egyáltalán ilyen csontja.
A szezámcsontok evolúciójáról, növekedéséről, fejlődéséről, illetve arról, hogy miért vannak jelen egyes fajokban és egyedekben, míg másokban nincsenek, keveset tudunk. Igen beszédes, hogy még a múzeumokban kiállított csontvázakból is gyakran hiányoznak a szezámcsontok, amelyeket az izmokkal együtt eltávolítanak, amelyekbe beágyazódtak. Berthaume és munkatársai ugyanakkor legújabb tanulmányukban bemutatják, hogy a külső és középső fabella eltérő módon fejlődhetett a főemlősök között, egyben hozzájárulhatott, hogy a korai emberek megtanultak felegyenesedve járni. A kutatás három különböző szezámcsontot vizsgált összesen 93 különböző főemlősfajnál, beleértve más emberszabásúakat és az emberek közös őseit egyaránt. Az eredmények alapján az embereknél sajátos utat követhetett e csontok evolúciója, amely valószínűleg a hominoidoktól (az emberszabású majmokat és az embereket is magában foglaló főemlőscsoport) eredhet.
A kutatók úgy sejtik, hogy a már eleve meglévő fabellacsont egy új célra történő használata segíthetett az embernek a négyről két lábon történő járásra váltásban. Ezt a jelenséget hívja a tudomány exaptációnak. De hogyan kapcsolódik mindez a térdfájdalomhoz? Nos, a fabella megléte a porckopás fokozott kockázatával hozható összefüggésbe napjainkban. Egészen pontosan azoknál, akiknek van ilyen csontjuk a térdükben, átlagosan mintegy kétszer nagyobb valószínűséggel alakulnak ki ilyesfajta ízületi problémák. Ami tehát egykor hasznos segítség volt, könnyen lehet, hogy ma már inkább hátrány – bemutatva, hogy az evolúció nem mindig jelent egyenes utat a biomechanikai hatékonyság javításához.
Egyre többeknek van fabellája
Az összképet tovább bonyolítja, ha számításba vesszük, hogy a fogakkal ellentétben a csontok képlékenyek, ami azt jelenti, hogy képesek változni olyan behatások nyomán, mint a táplálkozás vagy a testmozgás. A fogak nem képesek hasonlóra: nem alkalmazkodnak, egyszerűen csak károsodnak. Ezért is olyan fontos a rendszeres fizikai aktivitás a kor előrehaladtával: hogy erősen tartsuk csontjainkat. Nem kivétel a térd sem, amely változik és alkalmazkodik ahhoz, hogy mennyit használjuk. Az uralkodó tudományos hipotézis szerint például a globális élelmiszer-ellátás javulása vezethetett oda, hogy az emberek magasabbak és nehezebbek lettek, emiatt a fabella is egyre többek térdében van jelen. Becslések szerint az érintettek száma megháromszorozódott az elmúlt száz évben.
„Tudjuk, hogy az emberi térd evolúciója nem mindig egyenes vonalban haladt, hanem inkább elágazásokkal. Azt is tudjuk, hogy olyan módon élünk, amihez testünk nem igazán alkalmazkodott még, és valószínűsíthetően a megváltozott életkörülmények felelnek a térdproblémákért, amelyek az idő előrehaladtával csak egyre súlyosabbá váltak. Térdünk nem ahhoz a korhoz fejlődött ki, amelyben ma élünk, és az a csont, amely eredetileg talán segítséget jelentett a járásban, most a problémák szerves része lehet” – fogalmaz Berthaume. Legközelebb tehát, amikor egy székre leülve megsajdul a térded, gondolj arra, hogy az evolúció nem is olyan egyszerű, mint amilyennek tűnik.
Legjobban: