Nagyon sok új információ, felfedezés született többek között az emlékezéssel és az emléknyomok időleges vagy végleges törlésével, a felejtéssel kapcsolatban. Ma már sokkal többet tudunk ezekről az agyfunkciókról, de ahogy az a tudományban lenni szokott, minden megoldott rejtély újabb talányok megjelenésével járt együtt.
Egy régi bárányhimlő képei
A kilencvenes években felgyorsultak azok a kutatások, amelyek az új információknak az agyvelőbe való bejutásával, illetve tárolásával, más szóval a tanulással és az emlékezéssel kapcsolatosak. Kitűnt, hogy kísérletileg is létrehozható az idegsejtek sejthártyájának két oldala között olyan tartós elektromos feszültségváltozás, ún. hosszú távú potenciáció (long term potentiation: LTP), amit az új információ bejutásának és rögzítésének modelljeként tekinthetünk. Az LTP a szinapszisokkal (az idegsejtek egymással érintkező nyúlványai) kapcsolatos folyamat, ennek során az agyi ingerületátvivő anyagok, azaz transzmitterek lavinaszerű kibocsátása megy végbe. Ezeknek a membránfolyamatoknak a következményeként tartósan átalakul a szinapszisok ezreinek hálózata: tehát rögzül a bejutó új információ.
Tisztázódni látszik az is, hogy az eddig ismert agykérgi struktúrákon kívül a hippocampusnak nevezettnek van a legnagyobb szerepe a tanulásban és az emlékezésben.
Miután az emlékek keletkezése nagy vonalakban érthetővé vált, máris itt a következő kérdés: miként maradnak meg emlékezetünkben olyan élesen egyes, évtizedekkel korábbi emlékképek? Néha pontosan felidézünk kisgyerekkori emlékeket, olyanokat is, amelyekről nem is hittük volna, hogy megőrizte az agyunk. A lélekgyógyászat egyik fontos eszköze, hogy az emlékezet legmélyére süllyedt fájdalmas élményeket szabaddá teszi, és azok újbóli átélésével lehetőséget teremt a páciens számára, hogy megszabaduljon a múlt terheitől. De vajon hol voltak eddig ezek az emlékek?
Sokan őrzünk emlékezetünkben képeket arról a néhány napról, amikor kisgyerekként bárányhimlősök voltunk, elviselhetetlenül viszketett a bőrünk, de édesanyánk a legszigorúbban tiltotta a hólyagocskák vakarását. Ugyanennek a néhány napnak az emlékét a szervezetünk egy másik memóriája is megőrizte, ez pedig az immunrendszerünk. Ha újra találkoznánk a bárányhimlő vírusával, az immunmemóriánk felismerné, és pontosan tudná, miként kell elbánni vele. De honnan tudja az agyunk, hogy melyik rekeszből kell elővenni, és mit tartalmaz a viszkető érzés és az anyai tiltás sok évtizedes emléke?
5.-es biológiakvíz: hány veséje van egy embernek? – 10 kérdés az emberi testről
Gének őrzik, ami fontos a múltból?
Egy manapság terjedő elmélet szerint a fenti kérdésekre az a válasz, hogy ugyanazzal, vagy nagyon hasonló, mégpedig genetikai "tintával" írták be szervezetünk "emlékkönyvébe" a memóriánkat, mint a védekező rendszerünket érintő információkat.
Az agysejtek közötti kapcsolatot fenntartó molekulák, amelyek jelenlegi tudásunk szerint a memória fontos összetevői, átlagosan kéthetente elbomlanak és újraalakulnak. Az agykutatókat már hosszú ideje foglalkoztatja a kérdés, hogyan képes az agy az emlékeket hordozó biokémiai információkat olyan biztonságosan tárolni, hogy azok az életünk során végbemenő sok száz ilyen molekulacsere során is változatlanok maradnak. Azoknak a proteineknek a leírása, amelyek tartalmazzák a korai emlékeinket is, a génjeinkbe bevésődve rejtőzködnek évtizedeken át - állítják egyes agykutatók.
Ez a meghökkentően újszerű elmélet nem kevesebbet állít, mint azt, hogy az ember génkészletének, amelyről eddig azt gondoltuk, hogy születésünkkor már készen van, egy része egész életünkben változik. Az "emlékezetgének" - ha léteznek ilyenek - valóban megbízható bázisát képeznék a hosszú távú emlékezésnek. Ez a laikus számára különösen tetszetős elmélet megmagyarázná, hogy miért felejtjük el a nem fontos, felszínes benyomásokat, és miért őrizzük meg például halálunkig szüleink arcának emlékét.
Amiből nem lesz genetikai emlék - azt könnyebben elmossa az idő. Ennek az álláspontnak a képviselői, például az amszterdami egyetem két genetikusa, Axel Dietrich és William Been szerint "a természetben három memóriarendszer létezik. Az evolúciós memória azt rögzíti, hogy miként kell felépíteni egy élő szervezetet, az immunmemória a múltbeli fertőzések emlékeit őrzi meg, a kognitív memória pedig a megtapasztalt események lenyomata. Az első két memóriáról tudjuk, hogy genetikai alapon működik, miért ne tételeznénk fel a természetről, hogy ezt a hatékony eszközt alkalmazza a harmadik, azaz a kognitív memória működtetéséhez is."
Ez is érdekelhet
Természetesen a genetikai emlékezés elméletének, amely még egyáltalán nem tekinthető bizonyítottnak, számos gyenge pontja is van. A valóságban ugyanis nincs egyértelmű határ a rövid és hosszú távú emlékezet között, miként az a genetikai magyarázatból következne. A kritikusok többek között azt kérdezik, hogy miként kell elképzelni azt a "kaput", amelyen át az egyszerű emlék, például a tegnapi vacsora memória-lenyomata valamilyen okból életre szóló benyomássá vált, és ezért átkerül a genetikai "megőrzőbe". Még kényesebb az a kérdés, hogy a génjeinkben tárolt emlékeink megjelennek-e utódainkban is.
