A Pozitív Attitűd Formálás - Az emberibb egészségügyért (PAF) egy nonprofit civil szerveződés, amelynek célja egy emberarcúbb magyar egészségügy kialakítása. A szervezet (amelynek működéséről és céljairól az alábbi cikkünkben is írtunk) október 17-én Szenvedély és tudomány az egészségügyben címmel rendez konferenciát, amelynek vendége lesz az együttérző orvoslás nemzetközi szinten ismert képviselője, Dr. Robin Youngson is.
Az Új-Zélandon élő, angol származású aneszteziológus szakorvos szerint napjainkban a legtöbb egészségügyi intézményt lehúzza a negatív spirál, amely a stresszből és a kiábrándultságból adódik. Ugyanolyan erős viszont a "felfelé húzó" együttérzés pozitív spirálja, amely gondoskodásból, pozitív szemléletből építkezik. Az orvos világszerte felszólal konferenciákon és szemináriumokon, valamint interaktív workshopokat tart a tudatosság és az empátia fejlesztésére. Magyarországon elsőként tart előadást , amelyben az orvos-beteg kapcsolat fontosságáról és a gyógyítás lelki vonatkozásairól is szót ejt.
Gyógyítás helyett szalagmunka
HáziPatika.com: A világ számos pontján szólalt már fel konferenciákon, és rendezett workshopokat az egészségügyben dolgozók számára. Milyen kérdésekkel keresik fel leggyakrabban az ápolók, orvosok?
Robin Youngson: Munkánk során nagyjából tizenöt országot rendszeresen látogatunk, és azt kell mondanom, hogy mindenhol ugyanazokkal a problémákkal kell szembesülnünk. Mindegy, hogy gazdagabb vagy szegényebb az ország, államilag központosított az egészségügyi ellátórendszere vagy piaci alapon működő, általánosan nagy a hiány az empatikus, emberies szemléletből. Emellett az egészségügyben dolgozókon óriási a nyomás, nagyjából 30-50 százalékuk szenved a mindennapokban stressztől , és a legtöbbjüknél a kiégés jelei is jól felismerhetőek. A kórházi mindennapok a gyári szalagmunkához hasonlítanak, a kórházigazgatók és a döntéshozók pedig semmit nem tesznek ez ellen, sőt inkább további terheket helyeznek az ott dolgozókra.
A modern gyógyászat elsősorban betegség, nem pedig betegcentrikus. Arra fókuszál, hogy az egészségügyi problémát gyógyszerekkel és különféle terápiákkal megszüntesse, nem pedig, hogy magát a pácienst gyógyítsa. A cél, hogy a terápia orvosi szemszögből sikeres legyen, de a betegekre nehezedő lelki teherrel szinte alig foglalkoznak. Ez pedig nemcsak a felépülés idejét növeli, de a visszaesés esélyét vagy további betegségek kialakulását is.
5.-es biológiakvíz: hány veséje van egy embernek? – 10 kérdés az emberi testről
HP.: Többször említette lánya balesetét, amely alapvetően megváltoztatta az egészségügyről alkotott képét. Jelenlegi munkáját is ez a tragédia motiválja?
RY.: Chloe 2004-ben szenvedett autóbalesetet, eltört több gerinccsigolyája is. Három hónapot töltött egy kórházi ágyhoz kötözve, szerencsére Új-Zéland egyik legnagyobb és legjobb traumatológiai intézetében, ahol az ellátás kimagaslónak mondható. Rettenetesen hálásak vagyunk azért az orvosi ellátásért, amelynek köszönhetően a lányom teljesen felépülhetett a szörnyű balesetből. Viszont azt tapasztaltuk, hogy bizonyos alapvető emberi szükségletekről semmilyen módon nem gondoskodtak. Chloe teljesen egyenes gerinccel kellett, hogy feküdjön, így három hónapig gyakorlatilag csak a plafont nézhette volna: nem tudott tévézni, újságot olvasni, ki sem pillanthatott az ablakon. Behozták neki az ételt, de azzal nem törődtek, hogy meg is etessék, önállóan pedig alig tudott néhány falatot magához venni. Maga az étel tápanyagtartalma is a töredékét fedezte csak annak, ami a gyógyulásához szükséges volt.
Ebben az időszakban befolyásos ember voltam az egészségügy területén, hiszen nemzeti és nemzetközi bizottságokban is elnököltem. Még nekem sem volt azonban elég hatalmam ahhoz, hogy a kórházban érdemi változásokat idézhessek elő ilyen alapvető dolgok terén. Úgy döntöttünk, kezünkbe vesszük a lányunk ellátását: anyja felállított egy kisebb konyhát a kórházi szobában, hogy napi kétszer tápláló ételt kaphasson, és a szórakoztatásáról is gondoskodott. Én pedig megteremtettem minden lehetőséget, hogy interneten és telefonon se kelljen elveszítenie a kapcsolatát a világgal. Bár a kórházi ápolás ingyenes volt, a munkahelyünkről el kellett jönnünk, és csak a parkolásért ezer dollár felett fizetnünk a hónapok alatt. Megengedhettük magunknak, a legtöbb ember azonban nem. Most azért dolgozunk, hogy ne is kelljen.
HP.: Feleségével 2012-ben hozta létre a "Hearts in healthcare" ("Lélekkel az egészségügyben") programot. Milyen céllal és kiknek indították ezt a mozgalmat?
RY.: A kezdeményezéssel minden egészségügyben dolgozó személyt próbálunk megszólítani főorvosoktól a nővéreken át a különböző menedzserekig. Szeretnénk ezt az imént említett, futószalagszerű kiszolgálást emberibbé tenni, hogy az orvos ne csak felírja a megfelelő gyógyszert, hanem törődjön is a beteggel. Az emberarcúbb egészségügyből nemcsak a páciensek profitálhatnak, de az orvosok, ápolók körében is csökkenhet a kiégés miatt a pályaelhagyás vagy a különböző egészségi panaszok kialakulásának esélye.
Kutatási eredmények igazolták, hogy a törődőbb, emberibb egészségügyi ellátás javítja a beteg felépülési esélyeit és a gyógyulás idejét, emiatt pedig a kezelés kiadásai is csökkennek. Ezen a legtöbb orvos is meglepődik, hiszen az egyetemi képzéseken ilyenről nem esik szó. Külön intézményvezetők számára is tartunk olyan workshopokat, amely egy fenntartható, egészséges egészségügyet vázol fel, és javaslatokat ad a dolgozók munkájának támogatására. A nagyfokú stressz és a kiégés ugyanis az egészségügy magasabb szintjein dolgozókat is érinti.
Ha többet foglalkozunk a pácienssel, kevesebbet kell foglalkoznunk vele
HP.: A magyar egészségügy - sok más ország mellett - általános szakemberhiánnyal és alulfinanszírozottsággal küzd, sem pénz, sem pedig idő nem jut a megfelelő ellátásra. Mekkora előrelépés érhető el pusztán a páciensközpontúbb nézet kialakításával?
RY.: Úgy tapasztaltuk, és úgy is tanítjuk, hogy az együttérző orvoslás drámaian csökkenti a beteg gyógyulásának idejét és a különböző komplikációk kialakulásának esélyét, ez pedig a kórházban töltött időt, illetve a kezelési költségeket is redukálja. Elsősorban tehát nem több pénz vagy idő kellene, hanem az a bizonyos paradigmaváltás, amelyet említ. A legtöbb betegségre tüneti kezeléssel reagálunk, át kellene azonban térni az ember egészének gyógyítására annak minden lelki ér érzelmi aspektusát is beleértve. A gyakorlat jelenleg úgy néz ki, hogy az orvos a beteg tünetei alapján a diagnózisra fókuszál, és felírja a gyógyszert, de nem kap átfogó képet a betegről azáltal, hogy meghallgatja őt. Arra hivatkoznak, hogy nincs idejük minden betegre, a terheltség azonban nagyrészt amiatt is van, hogy sok páciensük többször visszatér, mert nem hatott a kezelés. Azért nem hatott, mert félrekezelték, és azért kezelték félre, mert meg sem hallgatták. Emiatt tulajdonképpen időt spórolnak, ha egy kicsivel több időt szánnak egy-egy emberre.
HP.: Mekkora szerepet lát a gyógyulási folyamatokban az orvos-beteg kapcsolatnak?
RY.: Orvosként hajlamosak vagyunk csak a gyógyszerekben bízni, és megfeledkezni a szervezet öngyógyító képességeiről. Egy szoros, bizalmi viszony kialakításával a beteg saját regenerációs folyamataira is nagyobb ráhatásunk lehet. Ha pedig a beteg tényleg bízik bennünk és a szaktudásunkban, a kiválasztott terápiát és az orvosi utasításokat is szigorúbban követi. Az orvos-beteg viszony emiatt megkérdőjelezhetetlenül fontos szerepet tölt be a gyógyulás folyamatában.
HP.: Finanszírozás, szakképzettség és felszereltség szempontjából jelentős különbségek figyelhetőek meg még Európa államainak egészségügye között is. "Nyugaton" az orvosok hozzáállása is ennyivel pozitívabb?
RY.: Bármilyen furcsán is hangzik, viszonylag kicsi az összefüggés az egészségügyre fordított pénzek és a betegek kezelésének kimenetele között. Jó példa az USA és Kuba egészségügyének összehasonlítása: előbbi egy szuperhatalom, utóbbi pedig kis ország elhanyagolható gazdasággal, a várható élettartam viszont nagyjából megegyezik a két nemzetben (a 2015-ös adatok szerint Kuba már meg is előzte - a szerk.), a csecsemőhalandóság pedig Kubában még alacsonyabb is. Pontosabban egy újszülöttet 60 százalékkal nagyobb eséllyel veszítenek el az első évben az Egyesült Államokban, mint Kubában. Mindezt úgy, hogy lakosságának arányában az USA hússzor annyit költ egészségügyre, mint Kuba. Hiába a sok pénz, mégsem mutatnak fel jobb eredményeket.
Jelenlegi tudásunk szerint a ráktípusok és a krónikus betegségek nyolcvan százalékáért az életmódunk felelős, tehát a testi és a lelki egészségünk. Gazdasági és társadalmi szempontból is felmérhetetlen fontosságú ezért, hogy teljesen újragondoljuk a testi tüneteket enyhítő orvoslásunkat, és az ember egésze kerüljön a figyelem középpontjába.
HP.: Hogyan őrizheti meg lelkesedését és motiváltságát egy Magyarországon dolgozó, fiatal orvos, amikor úgy érzi, hogy itthon kevés szakmai és anyagi megbecsülése van a munkájának?
RY.: Magamból indulok ki: én egy jól képzett, kétdiplomás szakorvos vagyok, a tanulmányom kezdetétől tizennégy év telt el, mire egy jó kórházban elkezdhettem dolgozni. Több helyen is megfordultam már, de bizton állíthatom, hogy a legnagyobb örömet mindenek felett az a tudat okozza a munkámban, hogy segíthetek az embereknek. Aneszteziológus szakorvosként is próbálok minél jobb viszonyt kialakítani a betegekkel, törekszem rá, hogy ellazultan, magabiztosan vágjanak bele a kezelésbe. Engem is feltölt, ha ez sikerül, és ezt a pozitív szemléletet kellene minden orvosban elültetnünk. Munkánk során is rengeteg vidám és motivált orvossal találkozunk, akinek nagyon rossz körülmények között kell teljesítenie, de tudja, hogy számítanak rá, ezért mindent belead. Szemlélet kérdése csupán, hogy megtaláljuk a munkánkban a szépséget.
HP.: Együttérző gyógyítás (Time to care) címmel a PAF konferenciáján debütál magyar nyelven is a könyve. Mondana róla néhány szót?
RY.: Igazi, emberi történeteket gyűjtöttem össze benne, pozitív és követendő példákat az együttérző orvoslásról. Szerepelnek még benne a legújabb kutatási eredmények erről az új szemléletmódról, illetve az orvos-beteg kapcsolatok fontosságáról, valamint tanácsokat ad ahhoz is, hogyan verhet gyökeret az együttérzés és a törődés a mindennapi munkánkban. Nem tudom megítélni, hogy maga a könyv mennyire lett jó, a rengeteg pozitív visszajelzés azonban felvillanyoz. Bízom benne, hogy üzenete az egészségügyben dolgozók minél szélesebb rétegéhez el tud majd jutni.
HP.: Ha csak egyetlen üzenete lehetne a magyar egészségügyben dolgozóknak, mi lenne az?
Ez is érdekelhet
RY.: Sokan úgy érzik talán, hogy a rendszer tehetetlen áldozatai, akik a munkájukkal nagy terhet vettek a nyakukba. A mi üzenetünk ezzel szemben az, hogy nem kell és nem is szabad áldozattá válni, és a törődőbb bánásmód nem egy nehezen megvalósítható alternatíva, hanem az egyetlen járható út. Az együttérző orvoslás nem kerül több pénzbe és időbe, de segíti a beteg mihamarabbi gyógyulását, és az orvost is pozitív munícióval tölti fel. Ez a szemléletmód pedig ragályos lehet: ha egy orvos honosítja, a környezetében más is átveheti. Mindenki tehet egy kicsit az emberarcúbb és hatékonyabb egészségügyért!
