Kétségbeejtő lehet az otthoni ápolás
Az otthonápolók háromnegyedét érinti kisebb-nagyobb mértékben a stressz és a szorongásos kórképek , és elsősorban a gondozás követelte állandó mentális, fizikai, anyagi és érzelmi készenléttel magyarázható. Gyakran jelentkező érzelmek a düh, a frusztráció, a tehetetlenség, a kétségbeesés, a bűntudat, a félelem, a magány. Ráadásul a teljesen új élethelyzet könnyen kiforgathatja az embert önmagából, és még a könnyen kezelhetőnek tűnő eseményeket is megoldhatatlannak látja.
Szakemberek szerint minél proaktívabban, a megoldások keresésére koncentrálva, jól érzékelhető határokat szabva tesszük a dolgunkat gondozóként , annál kevésbé fog érinteni minket a stressz. Ennek egyik magyarázata az, hogy ha elveszettnek, tehetetlennek érezzük magunkat, akkor könnyebben átcsapnak a fejünk felett a hullámok, mint ha az irányító pozícióját tartjuk meg magunknak.
Érzelmi felkészülés az otthonápolásra
Aki még soha nem ápolt otthon , el sem tudja képzelni, milyen lehet az, és annak is, aki most néz szembe egy ilyen helyzettel, irreális elképzelései lehetnek az otthoni ápolásról. Kicsit ahhoz hasonlítható, mint amikor valakinek gyermeke születik: olvasunk róla, meghallgatjuk mások tapasztalatait, összegyűjtjük, hogy mit és hogyan szeretnénk csinálni, aztán az első napok meg is cáfolnak minden korábbi elméletet...
Természetesen, vannak olyan "alaptechnikák", melyekkel megkönnyíthetjük a saját életünket: próbáljuk megosztani a feladatokat a családtagjainkkal, ne féljünk a beteg kezelőorvosához vagy a háziorvosunkhoz fordulni, ha úgy érezzük, valamit már képtelenek vagyunk megtenni.
5.-es biológiakvíz: hány veséje van egy embernek? – 10 kérdés az emberi testről
Kérjünk tanácsot tapasztalt ápolóktól, szakemberektől!
Gyakran olyan ötleteik is lehetnek, melyekre mi egyáltalán nem gondolunk és amelyek nagymértékben megkönnyíthetik az életünket. Így elkerülhetjük a tehetetlenség érzését, nem érezzük majd úgy, hogy alkalmatlanok vagyunk a feladatra vagy cserben hagytuk a szerettünket.
Próbáljunk meg rövid listát írni (vagy észben tartani) arról, hogy mit tehet a segíteni szándékozó, és engedjük, hogy ezek közül ő válasszon. Tisztában kell lennünk azzal, hogy mit kérhetünk az egyes emberektől: a legintimebb, legnagyobb szakértelmet vagy gyakorlatot igénylő feladatokat nem mindenki végzi el szívesen, de a bevásárlást, a gyógyszerek kiváltását, a takarítást vagy a betegnek való felolvasást szinte bárkire rábízhatjuk.
Próbáljuk előre felkészíteni magunkat arra, hogy bizonyos dolgokat sajnos nem tudunk megváltoztatni: idős, nehezen mozgó családtagunktól nem várhatjuk el, hogy naponta többször lépcsőzzön, és a demens beteg is újra meg újra fel fogja tenni ugyanazt a kérdést. Könnyítsük meg a saját dolgunkat azzal, hogy nem mások viselkedését próbáljuk alakítani, hanem azt, ahogyan mi reagálunk erre. Ahelyett, hogy türelmünket elvesztve rákiabálnánk a másikra, hogy "miért nem érti meg, hogy hol van", adjunk egy semleges választ vagy egyszerűen tereljük el a témát.
Ne hasonlítgassuk magunkat másokhoz!
Gondozóként minden bizonnyal fogunk olyanokkal találkozni, akik tele vannak jó tanácsokkal, akik "mindent jobban tudnak" és akik bármikor készek hibát találni a tetteinkben. Próbáljuk meg tudatosítani magunkban, hogy nincs tökéletes ápoló, és nekünk sem kell azoknak lenni! A tőlünk telhető legtöbbet tesszük meg, és ez éppen elég.
Végül, ne hanyagoljuk el a saját érzelmi életünket is!
Bármennyire is nagy a nyomás, keressünk időt arra, hogy kikapcsolódhatjuk, feltöltődhessünk! Hódoljunk egy kedvenc hobbinknak, időnként menjünk el moziba, színházba vagy egy kiállításra. Étkezzünk rendszeresen és egészségesen, próbáljunk meg eleget aludni, és a mozgást, sportot se hanyagoljuk el!
Ez is érdekelhet
