Amíg nem kezdtem mentőzni, sosem értettem igazán, amikor valaki azzal viccelődött, hogy "elvitetlek a diliházba". Nem voltam mintagyerek, szóval a sok bohóckodással, csínytevéssel valószínűleg rászolgálhattam erre a fenyegetésre, de el sem tudtam képzelni, hogy valakit csak úgy "elvitetnek". Hiszen a napnál is világosabb, hogy valaki bolond-e vagy sem. Nem? Aztán a mentőknél ráébredtem, hogy ez ennél jóval bonyolultabb és összetettebb kérdés.
Az első tapasztalatok
Még a betanuló időszakban szekundánsként - segédápolóként - vonultam ki egy esetkocsin a teljes mentőegység , vagyis a mentőorvos, az ápoló és a mentőgépkocsi-vezető mellett. Semmi dolgom nem volt, csak hogy figyeljek, és hogyha egy mód van rá, ne legyek útban. A külvárosi családi ház, ahova kivonultunk - a bejelentés szerint egy idős asszony zavartan viselkedett , és öngyilkossági szándékot hangoztatott -, ránézésre látott már jobb napokat is. A bejelentő az idős nő menye volt, aki elmondta, hogy férje (az asszony fia) egy évvel korábban autóbalesetben váratlanul elhunyt, édesanyja azóta képtelen ezt feldolgozni. És magában beszél. Azért hívtak mentőt, mert az asszony öngyilkossággal fenyegetőzött.
A mentőegységet vezető doktornő aztán azzal szembesült, hogy az idős nő állította: a menye hazudik, és csak arra megy ki a "játék", hogy őt elpaterolja a házból. A doktornő ekkor megkérdezte, hogy valóban öngyilkos akar-e lenni, vagy hangoztatta-e ebbéli szándékát? Az idős nő igennel felelt, mint mondta, inkább megöli magát, minthogy szociális otthonba menjen, csakhogy a menye a házba hozhassa új barátját. Aztán hozzátette: valójában az egészet nem gondolta komolyan. Ami pedig a "magában beszélést" illeti, kiderült, hogy tényleg szokott magában beszélni, amikor imádkozik a fia lelkéért. Annyira felidegesítette magát, hogy kijelentette, nem akar kórházba menni.
Hogyan lehet megoldani egy különösen nagy tapintatot igénylő helyzetet?
Ekkor a doktornő minden jelenlévő családtagot megkért, hogy menjen ki a szobából, mert szeretne nyugodt körülmények között beszélni az idős asszonnyal. Azt hiszem, ekkor tanultam meg, hogy egy ilyen patthelyzetet hogyan lehet megoldani.
5.-es biológiakvíz: hány veséje van egy embernek? – 10 kérdés az emberi testről
A doktornő elmondta: neki nem tiszte megítélni, kinek van igaza. Ám mivel sajnos elhangzott az öngyilkosság , mint "lehetőség", az idős asszony önrendelkezési joga átalakult (de nem szűnt meg). Vagyis potenciálisan önveszélyesnek tekintendő, egészen addig, amíg egy pszichiáter ki nem mondja, hogy nem áll fenn az öngyilkosság veszélye. Éppen ezért nem hagyhatjuk magára, mert ha bármilyen oknál fogva mégis maga (vagy más) ellen fordul, az a mentőegység vezetőjének felelőssége lesz. A doktornő azt is hozzátette, hogy sajnos ilyen esetben nincs rá lehetőség, hogy saját felelősségre otthon maradjon. Ha nem hajlandó önként kórházba menni, akkor kénytelenek (és kötelesek) vagyunk karhatalmi segítséget igényelni.
Az idős asszony teljesen elhűlt. Én is. Először szembesültem azzal, hogy egy adott esetben az orvostudomány mellett hogyan jelenik meg a jogtudomány. A doktornő rutinos volt, és tudta, hogy a kritikus eseteket leszámítva a mentőellátás sikerének legalább 50 százaléka a kommunikáción múlik. Megfogta a nő kezét, és megnyugtatta, nem tekinti "dilisnek" - ahogy az fogalmazott -, és kérte, hogy próbálja meg a helyzet jó oldalát nézni. Hogy egy szakorvos még aznap megállapíthatja: beszámítható, és ha ez bebizonyosodik, ezzel már nem lesz támadható. Az idős nő tipródott még egy darabig, de végül engedett. Nem volt szükség rendőri segítségre, az ápolóba karolva kisétált a mentőig, mi pedig bevittük a kórházba.
Mi lesz az önrendelkezési joggal?
Ez is érdekelhet
Amennyiben valaki nem ismert pszichiátriai beteg , és a környezete állítja, nem a megszokott módon viselkedik, vagy netán szuicid szándékot hangoztat, az mindenképpen szakorvosi véleményezést igényel. Jogi értelemben az önrendelkezési jogot addig felfüggesztik, amíg meg nem bizonyosodhatunk afelől, hogy az illető nem ön- és közveszélyes. A betegért ilyenkor az ellátó személyzet felel. Sajnos ezzel a jogi helyzettel vissza is lehet élni, vagyis tulajdonképpen "el lehet vitetni" valakit a pszichiátriára. De csak átmenetileg. A megfelelő vizsgálatokkal hamar fény derül ugyanis az igazságra. Csak remélni merem, hogy az idős asszony, akit mi vittünk kórházba, nyugalmat talált és hátralevő éveit békés, szerető családi körben töltheti.
