Néhány hónappal később éppen lábszárközépig érő hóban baktattunk Vecsés mellett a nyílt sínpályán - ekkor jutott eszembe az autópályás eset. Annyira hideg volt akkor, azon a januári napon, hogy a korábbi autópályás élményemmel kapcsolatban csak azt nem értettem, miért is fáztam ott valójában. Sajnos a mentőknél nem igazán lehet megválogatni a körülményeket, azoktól szinte teljesen függetlenül igaz: megyünk, ha menni kell. Hatványozottan igaz, ha a bejelentés szerint egy ismeretlen személyt elsodort a vonat , és a sínek mellett fekszik.
Mentőgépkocsi-vezető kollégánk úgy harminc éve mentőzött már a környéken, így neki mondott is valamit, hogy mindez a "régi bakterháznál" történt. A hó miatt az autóval úgy 500 méterre kellett megállnunk a helyszíntől, onnan kezdődött a baktatás. Én hoztam a reanimációs táskát, és 10 másodpercenként kellett cserélgetnem a kezem, mert azt hittem, lefagy. A gumikesztyűn keresztül valahogy minden sokkal hidegebb. A hó ezen a részen még érintetlen volt, és természetesen meg volt fagyva a felszínen, szóval lassan haladtunk, szótlanul. Szerintem mindenki azt próbálta felidézni, mikor is figyelmeztették, hogy a mentőzés olykor fagyhalállal végződhet.
"Nem hiszem el!" - torpant meg a mentőgépkocsi-vezető. Óvatosan néztem ki mögüle, gondolván, hogy valami borzasztó állapotban lévő haldoklót pillantott meg a hóban, leszakadt lábakkal, utolsókat nyögve... Túlzásnak tűnhet, de valóban erre (vagy valami hasonlóra) készül ilyen esetben a mentős. De arra semmiképp sem, hogy az állítólagos elsodort személy tulajdonképpen egy hatalmas nagy fekete zsák, tele építkezési törmelékkel.
Felvetettem, lehet, hogy tovább kellene menni, hátha valahol odébb található a sérült, de egyfelől elég messzire el lehetett látni a havon, másfelől a bajtársam elmondta, hogy egyszer már járt így, biztos a zsákra hitte valaki a vonaton utazva, hogy egy emberi test. A biztonság kedvéért elkezdtem kiabálni, mire az orvos megkérdezte, normális vagyok-e. Arra gondoltam, hogy arrébb kúszott a sérült, vagy legalább a bejelentő meghallja, hogy itt vagyunk. Egy darabig kószáltunk ott a sarkvidéki hidegben, aztán csontig fagyva visszaindultunk a mentőautóhoz, hogy megkérdezzük az irányító csoportot, mitévők legyünk. Esetleg hívják fel a bejelentőt, és mondják meg, hogy itt állunk tettre készen. Ám a mentőnél már várt egy férfi minket, nekitámaszkodva az autónak, cigarettával a kezében.
"Menthetetlen?" - kérdezte. Néztünk rá összezavarodva. Gyorsan kiderült, hogy ő hívott mentőt, de még a vonatról. Látta, hogy valaki fekszik a sínek mellett, és bár itt lakik az állomástól nem messze, ahelyett, hogy visszasétált volna pár száz métert, hogy meggyőződjön róla, ott tényleg egy ember fekszik, előbb inkább hazament, lepakolt, és csak utána jött ki megnézni, hogy tulajdonképpen mi a helyzet.
Mit tanulhatunk az esetből?
Az ilyen helyzetek elkerülése végett célszerű megvárni, míg a mentőknél a diszpécser minden adatot kikérdez és elköszön, mert addig még lehetnek kérdései. A most bemutatott esetnél is lettek volna, de a bejelentő letette a telefont. A mentők kihívását mindig vegyük komolyan! Ez esetben a rohamkocsi legalább 50 percig volt lefoglalva némi elhagyott építési törmelék és nemtörődömség miatt. Természetesen a jó szándékot is értékeljük, de nem minden esetben elég csupán ennyi.
A szerző mentőápolóként dolgozik.
