A szakirodalomban elmélyülve könnyen arra a következtetésre juthatunk, hogy kevés témában ennyire egységes a tudomány véleménye: kutatások tömege mutatja meg ugyanis világosan, hogy a fizikai büntetés a gyerekekben a fájdalom mellett megannyi negatív érzelmet is kelt: zavart, szomorúságot, gyűlöletet, megaláztatást vagy dühöt. Kontrollált kísérletekben nyilván nehéz ellenőrizni a fizikai fenyítés direkt hatását (hiszen akkor verni kéne a gyerekeket a kísérlet során), de utánkövetésre és fordított ellenőrzésre van példa, és ezek eredményei sem mondanak ellent a kialakult vélekedésnek: vagyis ha például csökkentették életükben a testi fenyítés mértékét, akkor a gyerekek kevésbé voltak agresszívak.
Ráadásul nagyon úgy tűnik, hogy már az alkalmi (tehát nem állandó jellegű, de nem is egyszeri) erőszak is sokat számít: ha valakit gyerekkorában többször meglöktek, ellöktek, pofon vágtak, megütöttek, akkor sokkal hajlamosabb lesz később a hangulati zavarokra: depresszióra, szorongásra, valamint alkohol- és drogfüggésre is. A fizikai büntetés ráadásul a gyerek számára - a kívánt hatással éppen ellentétesen - meggátolja a tanulást. Vagyis nem konstruktív megoldás, és igazából csak az erőszakot mint a konfliktuskezelés egyik módját adják tovább ilyenkor megbízhatóan a szülők.
Napjainkban a témával legtöbbet az úgynevezett interperszonális neurobiológia tudományterületén foglalkoznak - ez a relatíve új terület az agyat társadalmi szervként vizsgálja, amelynek működését számos komplex rendszer meghatározza, amelybe beleértik az érzelmi rendszert is. A tudományágnak Daniel Siegel klinikai pszichiáter és agykutató a fő arca, aki több népszerű nevelési könyv szerzője is (ezek közül néhány magyarul is olvasható). Ő és munkatársai, kutatók, orvosok és pszichológusok azon dolgoznak, hogy a gyerekek nevelését-fegyelmezését agyuk működésének alaposabb megértésével új alapokra helyezzék.
A testi fenyítés, illetve a magát tehetetlennek érző szülők agresszívabb fegyelmezési módszereinek vizsgálata kiemelten fontos a számukra. Szerintük amikor fegyelmezünk, agyunk ösztönös túlélésért felelős, hüllőagynak is nevezett része, az agytörzs lép működésbe - de nemcsak csapkodó, harapó gyermekünknél, hanem megannyiszor a szülőknél is, akik ösztönösen próbálnak hangosabbnak, erősebbnek, nagyobbnak látszani, hogy valahogy hassanak a csemetére. Gyermekünk így azonban semmi mást nem tanul meg, csak hogy az életben nincs is másra szükség, mint hogy erősebb és nagyobb legyen másoknál - és esetleg még arra, hogy lehetőleg nagyobbat is tudjon ütni.
Azok a szülők , akik a testi fenyítés mellett vannak, úgyszintén a hüllőagyat veszik figyelembe: szerintük ugyanis a gyerekek agyuk ezen részével jobban reagálnak a fizikai stimulációra, mint a szóbelire. Részben igazuk van: a gyermeki agy kétségtelenül nagyon érzékeny az érintésekre, és gyakorlatilag azonnal megérti ezek jelentését, legyen szó akár ölelésről, akár pofonról. Siegel viszont sietve rámutat, hogy a gyerek ezzel párhuzamosan súlyos érzelmi káoszt él meg, ha éppen az a személy, akihez a legjobban kötődik (anyja, apja, rokonai, gondozói), és aki a biztonságot és védelmet jelenti neki, fizikai fájdalmat okoz a számára. A neuronok ilyen esetekben olyan kapcsolatokat létesítenek, amelyek a gyermeki agy fejlettebb oldala számára értelmezhetetlenek. A gyermeki agy frusztrációja ettől megnő, végül pedig gyermekünk totális, kezelhetetlen összeomlást fog bemutatni a szemünk előtt.
5.-es biológiakvíz: hány veséje van egy embernek? – 10 kérdés az emberi testről
Valódi tanulságot vagy hasznos képességeket ráadásul a vizsgálatok szerint a testi fenyítés módszerével nem lehet elültetni a gyerekek agyában, akik ezen a módon képtelenek megtanulni, hogy legközelebb hogyan alkalmazkodjanak az adott szituációhoz. Nem fogja jobban megérteni a világot vagy könnyebben értelmezni az adott információt. Hüllőagyával felfogja persze, hogy amennyiben bizonyos dolgot megtesz, úgy kap a fenekére, de kizárólag ennyit és semmi többet vagy mélyebbet. Ez pedig aligha nevezhető tanulásnak - ezért is nevezik annyian ma a testi fenyítést egyszerű idomításnak.
Ez is érdekelhet
A kutatók szerint két dolgot kell mindig megkérdeznie magától a szülőnek: pontosan mit szeretne megtanítani a gyerekének, és mi lehet ennek a legjobb módja. Sose feledjük, hogy tanításról beszélünk, nem pedig idomításról, kényszerítésről vagy zsarolásról. Például ha a gyerek megdob minket egy uborkával, hozza fel Siegel, akkor ne arra gondoljunk, hogy "gyerekemnek valamiféle önuralmat mégiscsak muszáj volna mutatnia", hanem inkább hogy "miképp taníthatnám meg neki, hogy mit szabad dobálnia és mit nem?". Ez persze elég bonyolult módszer, mert kreativitást, gondolkodást, odafigyelést igényel - vagyis időt és energiát, és a szülőknek természetesen nem áll ezekből végtelen mennyiség a rendelkezésükre. De ha odafigyelünk gyerekünkre, sokat beszélünk vele, nem esünk kétségbe, konfliktushelyzetekben pedig azt is elé tárjuk és megnevezzük, hogy bizonyos pillanatokban (például ha ki akart szaladni az úttestre), mi magunk hogyan éreztük magunkat a viselkedésétől, akkor a gyerek valóban tanulni fog: olyan tudás részese lesz, amely hosszú távra szól, és egész életében segíteni fogja a bonyolultabb helyzetekben.
