Ha senki nem hal meg, csupán "elutazik" vagy "távoli országba költözik", a veszteség nem is annyira pótolhatatlan. S ha nincs visszavonhatatlan veszteség, gyász sincs. S nincs fájdalom, szorongás, sem önvád.
Valójában azonban a gyermek mindig "tudja" a tényeket, még akkor is, ha nem ad hangot kételyeinek, aggodalmainak, részint azért, mert nem képes azokat szavakba önteni, részint, mert igazában nem is akar nyíltan beszélni róluk.
Ne hazudjunk!
Jóllehet a gyermekek inkább csak érzelmeikkel élik meg szeretteik elvesztését, bizonyos mértékig szeretnék megtudni, mi is történt igazán. S ennek tisztázásában csak a felnőttek segíthetik őket. A feldolgozatlan gyász ugyanis éppen úgy lelki károsodáshoz vezethet egy gyermek esetében, akárcsak egy felnőttnél. Ne hazudjunk hát neki. Ha valaki meghal a családban, neki is meg kell tudnia, mi történt, s azt is, hogy mi az oka a szomorú eseménynek.
Beszélgessünk róla
Egy kisgyermeknek nem könnyű megmagyarázni, mi a halál, mégis meg kell kísérelni. Ha ködösítünk, legfeljebb hamis képzeteket keltünk benne, s könnyen megeshet, hogy azokat a saját képzeletével egészíti ki.
A gyermeki képzelet képei pedig olykor túltesznek a valóságon. Igyekezzünk tehát minél tényszerűbbnek maradni. Még egy kisgyermek is fel tudja fogni, ha azt mondják, hogy a szeretett személyt soha többé nem fogja látni. Ha ellenben azzal áltatjuk, hogy az elhunyt kórházban van vagy messzire utazott, képtelen lemondani róla, nem tud érzelmileg elszakadni az eltűnt személyről. Mert ha csekélyke is a remény, úgy érezheti, mégis van esély a viszontlátásra. A hosszú, reménytelen várakozás pedig újabb csalódást és kiábrándulást okoz neki.
5.-es biológiakvíz: hány veséje van egy embernek? – 10 kérdés az emberi testről
Magáról a halálról is beszélgethetünk a gyermekkel: arról, hogy egyszer mindenkinek véget ér az élete. Ha rákérdez, nyugodtan azt felelhetjük, hogy az ő élete is véges, de ez a vég még olyan messze van, hogy elképzelni sem lehet. Az elhunyt személyről pedig akkor is beszélgetni kell vele, ha nagyon megrendíti az esemény, hiszen a megrendülés fontos eleme a pótolhatatlan veszteség feldolgozásának. Hallgassuk meg azt is, hogyan vélekedik ő maga a halálról, engedjük, hadd beszéljen szorongásairól, s ha sír, ne intsük le azzal, hogy egy "ilyen nagyfiú" vagy "ilyen nagylány" nem érzékenyülhet el. A sírás az érzelmek természetes kifejezése és a feszültségcsökkentés egyik fontos, szükséges módja. Feledkezzünk meg róla, hogy kultúránk a nyilvánosság előtti elérzékenyülést, így a gyász külső jeleinek a kinyilvánítását is gyakran gyengeségnek, "hisztizésnek" minősíti. Saját gyászunkat se rejtsük el a gyermek elől. Könnyebbséget szerezhet neki, ha nem marad egyedül a fájdalmával.
Ha a gyermek túlságosan ragaszkodott az elhunythoz, előfordul, hogy meg nem történtnek tekinti a halált, s ez sokáig, olykor felnőttkoráig meghatározója lehet minden kapcsolatának. Különösen a szülő elvesztésekor fenyeget ez a veszély, hiszen a gyermek a szüleitől tanul meg szeretni, s azt a mintát viszi át szinte minden társkapcsolatára, melyet a szülővel való kapcsolatában élt át, tapasztalt. A gyász elfojtása meggátolja őt abban, hogy leváljon az elhunyt szülőről, a képzeletében élő pedig nem elégítheti ki igényeit, s így a csalódott gyermek később, felnőttkorában is bizalmatlan lesz, távol tartja magát a meghitt kapcsolatoktól. Tudattalanul is örökké él a gyanúperrel, hogy ha megszeret valakit, az éppen úgy elhagyja majd őt, ahogyan azt már egyszer fájdalmasan megtapasztalta.
A legfájdalmasabb
Számos egyéb ok miatt is különösen nehéz a gyermeknek a szülő elvesztése. A mindenhatónak, örökéletűnek hitt anya vagy apa eltűnése az egyik legnehezebben leküzdhető trauma. Halálukkal a gyermek azt is átéli, hogy a felnőttek sem mindenhatóak és mindentudók, a legnagyobb biztonságot nyújtó kedves személy sem "megbízható". Még élő szülője is éppen úgy eltűnhet, mint a már halott - végső soron a teljes elhagyatottságtól retteg. Hiába hát minden kimondott vagy kimondatlan ígéret, mindez ámítás volt, hiszen magára hagyta őt az, akiben vakon bízott.
Nincs olyan gyermek, aki soha nem érzett hirtelen feltámadó haragot, indulatot, akár gyűlöletet is a szüleivel szemben. Sértettségében olykor talán ki is mondta: "Bárcsak meghalnál!" - így hát könnyen úgy érezheti, hogy a veszteség saját halálkívánságainak a következménye. Néha maguk a szülők is vétkesek ebben, észre sem veszik, amikor kiszalad a szájukon: "Te leszel a halálom!", "A sírba viszel!". Ha a gyermeket bűntudat kínozza, nyugtassuk meg: a harag nem mond ellent a szeretetnek, s puszta kívánsággal senkinek sem árthatunk. Afelől is meg kell nyugtatnunk, hogy az elhunyt szülő szerette őt, sohasem haragudott rá igazán.
Emlékek, tárgyak
Tudnunk kell, hogy a haláleset után különösen nagy fontosságúvá válnak a gyermek szemében az elhunyt tárgyai, ruhadarabjai. A tárgyak, csakúgy, mint a halott fényképei, összekötik a múltat a jelennel. Helyteleníthető az a szokás, hogy a gyermeki érzékenységre hivatkozva mindent eldugunk előle, ami a halottra emlékeztetheti.
Körültekintést és tapintatot kíván még a sír látogatása is, hiszen a gyermekben félelmet kelthet az a tény, hogy szeretett szülője a föld alatt fekszik. De nyugodtan elmondhatjuk neki, hogy a sírhalom a szeretett személyíre emlékezteti az élőket, hogy aki alatta nyugszik, az már nem beteg, nem érez fájdalmat, semmiről nem tud. S ha már ott van a gyermek, jó, ha virágot visz a sírra, részt vesz annak gondozásában, vagyis valamiféle szolgálatot tesz a halott emlékére.
Ez is érdekelhet
Az élet azonban megy tovább, előfordul, hogy az életben maradt szülő újra házasodik. A gyermeknek, aki nehezen fogja fel a halál véglegességének tényét, kezdetben ellenérzései lehetnek azzal szemben, aki mintegy el akarja foglalni annak a helyét, akit nagyon szeretett, s aki már nem képes megvédelmezni a jogait. Ne akarjuk mindenáron megszerettetni a gyermekkel az új családtagot, még kevésbé erőltessük, hogy "anyukának", "apukának" szólítsa, ha a megnevezés még fenn van tartva a gyermek szívében annak, akinek a hiánya még nem gyógyult be. Hiszen ha az új szülő közel kerül a gyermekhez, és képes megszerettetni magát, a gyermek előbb-utóbb amúgy is anyjának vagy apjának érzi majd. Még akkor is, ha esetleg nem annak nevezi. VIII. évf/11. szám
