"A szüleim bántalmaztak gyerekként, ami poszttraumás stressz szindrómát (PTSD) hagyott maga után" - így kezdte a The Guardiannak írt olvasói levelét egy 43 éves férfi. Mint írta, Nagy-Britanniából származik, de jelenleg külföldön él, és egy ideje már nem tartja a szüleivel a kapcsolatot. Boldog, hogy már nem a korábbi, mérgező közeg veszi körbe, hanem azóta saját életet és saját családot épített fel. A fiatalon megtapasztalt rossz bánásmód, elhanyagolás és erőszak azonban komoly nyomokat hagyott rajta. Korábban a kábítószer rabja volt, az öngyilkosságot pedig többször is megkísérelte. Végül 32 éves kora körül sikerült egy olyan terapeutát találnia, aki tudott neki segíteni.
A történet legfájóbb pontja mégis az, hogy a szülők nem ismerik el, hogy amit tettek, az gyermekbántalmazás volt. Ha pedig a férfi mégis felveszi velük a kapcsolatot, akkor mindig újraindulnak a szokásos játszmák. "Nem szeretem őket mint embereket, és csak nagyon kevés dologban hasonlítok rájuk. De amikor már olyan idősek lesznek, hogy nem tudják ellátni magukat, akkor szeretnék én is résztvenni a gondozásunkban - ez az én saját döntésem. De hogyan engedhetném el addig az irántuk érzett haragomat?" - kérdezte a gyötrődő férfi.
A bántalmazó szülők nem szoktak megváltozni
Az olvasónak Annalisa Barbieri, a The Guardian egyik szerkesztője válaszolt, aki gyakran ad tanácsokat a levélíróknak családi problémák kapcsán. "Nagyon sajnálom, amiken keresztül mentél, de bevallom, kissé összezavarodtam, hogy még mindezek után is szeretnéd majd gondozni őket, amikor az szükségessé válik. Tudom, hogy a gyerekek - még felnőttként is - végtelenül elnézőek tudnak lenni a szüleikkel szemben, azonban nagyon erősnek tűnik az elhatározásod, hogy elkerülöd a szüleidet. Szerinted változni fog bármi attól, hogy megöregszenek?" - kezdte kissé fájóan őszinte válaszát Barbieri, hozzátéve, hogy a bántalmazó szülők nem szoktak megváltozni. A bántalmazás veszélye tehát mindig is fennáll majd - ha a gyengeség miatt a fizikai abúzus már nem is megoldható, a lelki erőszakra még akkor is van lehetőség.
Barbieri azonban az olvasó kedvéért Lorraine Davies-Smith családterapeutával is konzultált, hogy minél jobb tanácsot adhasson a helyzet megfelelő kezelésével kapcsolatban. A szakember szerint a 10 évvel ezelőtti terápia valószínűleg nem volt elég a traumák feldolgozásához, ezért egy újabb terapeuta felkeresését ajánlotta a férfinak. Figyelmeztette ugyanakkor az olvasót, hogy a megbocsátás nem lesz könnyű folyamat. "Ahhoz, hogy megbocsáss nekik, meg kell értened, hogyan és miért voltak képesek megtenni veled azt, amit tettek. Csak ez a megértés vezethet el a megbocsátáshoz, ám úgy tűnik, te ettől még igen messze vagy" - mondta el a szakember.
Túlértékeljük a megbocsátást?
Barbieri szerint egyébként nem feltétlenül kell mindent megbocsátani, amit ellenünk elkövettek a szüleink - ő személy szerint jelentősen túlértékeltnek gondolja a megbocsátást. Az is elég, ha csak elengedjük a haragot, ám ez sem annyira egyszerű, mintha csak a szélnek eresztenénk egy léggömböt. A szerkesztő mindenesetre azt javasolta az olvasónak, mindenképpen gondolja át, hogy ilyen traumákkal a hátán biztosan feladná-e néhány évre a külföldi életét és saját családját azért, hogy visszamenjen az Egyesült Királyságba a szülei életének utolsó éveire.
A rossz gyerekkor nem múlik el nyom nélkül
A gyermekkori bántalmazásról és elhanyagolásról egyébként azért is nagyon fontos beszélni, mert már egy nagyszabású kutatás eredményei is kimutatták, hogy a gyerekekkel való rossz bánásmód generációról generációra öröklődik. Ezt azt jelenti, hogy a bántalmazott gyerek nagy eséllyel ő maga is bántalmazó szülővé válik. Az említett tanulmány vezető szerzője, Jason Armfield - aki a Dél-Ausztráliai Egészségügyi és Orvosi Kutatóintézet munkatársa - kiemelte, hogy a gyermekkori bántalmazás lelki sebei felnőttkorban fokozott szégyenérzet, rossz impulzuskontroll, fenyegetettségérzés és szorongás formájában "köszönnek vissza".
5.-es biológiakvíz: hány veséje van egy embernek? – 10 kérdés az emberi testről
Ez is érdekelhet
Annie Wright pszichoterapeuta szerint pedig az alábbi jelek mutatják meg a legbiztosabban, hogy valakinek rossz gyerekkora volt:
- kihívást jelent az érzelmek szabályozása és az érzelmi kiegyensúlyozottság megteremtése;
- nehezen alakítunk ki és tartunk fent minőségi kapcsolatokat;
- úgy érezzük, az életünk bármikor széteshet;
- folyamatosan menekülünk a vélt veszélyek és a konfliktushelyzetek elől;
- képtelenek vagyunk különbséget tenni az egészséges és egészségtelen, a funkcionális és diszfunkcionális között.
