Úgy gondoltuk, mi konzekvens szülők leszünk. Nem fogjuk beengedni a babát magunk mellé a franciaágyba, időben le fogjuk fektetni, és jól fogjuk kezelni, ha hisztizik. Az altatás problémamentes lesz, és a baba nem fog egész nap rajtunk lógni. Ha más gyereke ordított, sokatmondóan összenéztünk, hogy a miénk nem lesz ilyen hisztis.
Minden elvem azonnal elpárolgott, amikor először kezemben tartottam a kisfiamat. A szülés nem volt problémamentes, így nem kaphattam meg azonnal, amikor megszületett. Egy pillanatra láttam csak a két talpát, ahogy rohantak vele az intenzívre.
Másnap reggel tarthattam először a karomban, és amint a nővérke belépett vele a szobába, éreztem, hogy én bizony ezt a gyereket többet nem adom ki a kezemből. Betettem magam mellé az ágyba, és abban a pillanatban elköteleztem magam a kötődő nevelés mellett. Persze, akkor még nem tudtam, hogy mi az. Csak éreztem, hogy nincsenek többé elveim, csak egy nagyon erős vágyam: mindent megtenni a kisfiam boldogságáért. Ha azt akarja, hogy vegyem fel, akkor én bizony felveszem. Ha sír, megvigasztalom. Sosem fogom hagyni, hogy egyedül ordítson. Ha szopizni akar, akkor megkapja, és nem fogom stopperral mérni az időt két etetés között. Minden igényét kielégítem, ameddig azok az ő érdekeit szolgálják.
Sokan, akik látták ezt a hozzáállást, nem értették, miért áldozom fel magam, és miért nem vagyok határozottabb. Miért szoptatom éjszaka is annyiszor a gyereket, miért altatom úgy, hogy összebújunk? Miért nem lehet velem közös programot szervezni? Miért veszem fel az első nyekkenésre? De én így éreztem helyesnek.
Nem vagyok egyedül
Nagyon megörültem, amikor a játszótéren találkoztam hasonló gondolkodású anyukákkal, és kiderült, hogy nem vagyok egyedül. Olyannyira nem, hogy ennek az irányzatnak, amelyet tudattalanul követtem, még neve is van: ez a kötődő nevelés.
Dr. William Sears gyermekorvos definiálta először a 20. században, az angol eredetiben attachment parenting néven. A módszer alapelve, hogy a gyermek érzelmi szükségletei épp olyan fontosak fejlődése szempontjából, mint a fizikai szükségletek. Nem a babát próbáljuk meg „idomítani” a mi igényeinkhez, hanem fordítva. Nem ő döntött úgy, hogy megszületik, hanem mi vállaltuk őt, így nem neki kell hozzánk alkalmazkodnia. Igény szerint szoptatjuk, felvesszük, ha sír, nagy hangsúlyt fektetünk a fizikai kontaktusra. A módszer követői úgy tartják, ezzel a neveléssel érzelmileg stabil, a világot pozitívan szemlélő, kiegyensúlyozott utódaink lesznek. Hát, itt van egy kis bökkenő – szerintem.
Ne értsenek félre! Másodszor is ugyanúgy csináltam mindent. Nem azért, mert annyira bevált, hanem mert ha akarnám, se tudnám másképpen nevelni a gyerekeim. Én ilyen anya vagyok. Az egyik gyermekem 10, a másik 5 éves, és időnként úgy érzem, valamit nagyon elrontottam. Az igények állandó és azonnali kielégítésének eredménye két olyan gyerek lett, aki nagyon rosszul visel bármiféle diszkomfortot. Mindent azonnal meg kell oldani, különben vége van a világnak. Egyik sem hajlandó önállóan aludni, így minden este oda kell bújni, és cirógatni kell őket. Ha sikerül kikommandóznom mellőlük, akkor valamelyik biztosan megjelenik hajnali 3-kor. Nincs az a mennyiségű szeretet, ami elég nekik. Mindig kell még egy simogatás, még egy puszi, még egy ölelés, és állandó megerősítés, hogy imádjuk őket.
5.-es biológiakvíz: hány veséje van egy embernek? – 10 kérdés az emberi testről
Három év helyett három hónap a szülési szabadság, és az sem ördögtől való, ha az apuka marad otthon a gyerekkel. Itthon ez még elképzelhetetlen, holott a nyugat-európai gyakorlatnak megvannak a maga előnyei.
Egy baj van, elfáradtam
Vitathatatlan, hogy nagyon jó a kapcsolatunk, és tökéletes a bizalom, de be kell vallanom, elfáradtam. A kötődő nevelés hátulütői körülbelül a kisfiam másfél éves kora körül kezdtek jelentkezni. Egyrészt hiába terveztem, egy idő után nem tudtam igény szerint szoptatni, mert elfáradtam. 47 kilóra fogytam, és nem volt a szervezetemben semmi tartalék. Azt éreztem, hogy nincs életem, folyamatosan „szolgálok”, de már nem mindig szívesen teszem. Néha szeretnék megnézni este egy filmet, és nem akarok bealudni a gyerek mellett altatáskor.
Beláttam, hogy nem lenne részemről korrekt elvárni gyerekemtől, hogy azonnal legyen önálló, miközben eddig nem erre neveltem. Az sem volt szerencsés, hogy nem szívesen maradt mással: mivel az első másfél évét folyamatosan velem töltötte, az apján és rajtam kívül nem szokott meg senkit. Ezt nagyon nehéz volt helyrehozni. Mikor ovis lett, 2 éven keresztül sírt a reggeli elválaskor, és nem akart bent aludni – mert az alváshoz Anya is kell. Az iskolában ő volt az egyetlen gyerek, aki 2 hétig minden reggel zokogott búcsúzáskor. Nem szívesen megy osztálykirándulásra, nem akar a haveroknál aludni. Mindemellett egy kiegyensúlyozott, jó fej kissrác, akit mindenki szeret. Az óvónők és a tanárai is dicsérik kiemelkedő érzelmi intelligenciáját, empátiáját és kommunikációs készségét. A lányommal ugyanez a helyzet.
Mit tanultam ebből?
A kötődő nevelési módszer bizonyos elemei nagyon hasznosak és működnek. De úgy érzem, szabnunk kell egy határt. Ebben az esetben is az arany középút megtalálása a legjobb megoldás.
Az állandó össze-vissza szoptatásnak sokszor sírás és hasfájás lesz az eredménye, mivel a baba sokszor úgy eszik, hogy még nem emésztette meg az előző adag tejet. Sokszor csak cumizni akar, nem enni, és ha a megnyugváshoz is mindig ezt kapja, akkor előfordul, hogy már azért sír, mert a hasa fáj. Számomra az bizonyult arany középútnak,- bár tudom, hogy a szoptatási tanácsadók nem feltétlenül értenek egyet ezzel - hogy egy idő után kivártam másfél-két órát két etetés között. Persze, ha nagy meleg volt, tettem kivételt.
Az állandó felkapkodás sem egyértelműen jó. Továbbra sem vagyok spártai szemléletű, de úgy gondolom, hagyhatjuk pár percig nyűglődni a gyereket. Próbáljuk egyéb módszerekkel megnyugtatni! Adjunk neki játékot, játsszunk vele bújócskát, simogassuk! Ha folyton kézben vagy hordozóban van egy baba, akkor ez lassíthatja a mozgásfejlődését. Nem azt mondom, hogy hagyjuk zokogni, csupán, hogy mielőtt felkapnánk, próbálkozzunk a fent leírt módszerekkel. A babák nagyon hamar tanulnak. Ha megszokják, hogy ha egyet nyekkennek, felvesszük őket, akkor számítsunk rá, hogy 3-4 hónapos koruktól már tudatosan használni is fogják ezt a tudást, és eljöhet a pont, amikor már annyi időnk sem lesz, hogy együnk valamit. Ez remek fogyókúra, de hosszú távon igencsak kellemetlen.
Biztos vagyok benne, hogy a gyermek személyisége is komoly szerepet játszik abban, hogy milyenné válik. Az sem ritka, hogy ugyanolyan nevelésen „átesett” testvérek teljesen más felnőtté válnak. Szóval, nem okolhatjuk csak a nevelési módszert az esetleges nehézségekért. Persze, hogy nekünk, szülőknek mi jó, és mi nem, másodlagos a gyerek igényeihez képest, de azért van egy határ. Nem annyira jó teljesen lestrapált anyának lenni. Hogy jól csináltuk-e, szerintem csak akkor fog kiderülni, amikor már felnőttek.
Ez is érdekelhet
Eldöntöttem, akkor fogom sikeres anyának érezni magam, ha gyermekeim felnőttként képesek lesznek majd az önállóságra, jól érzik magukat a bőrükben, tudnak szeretni, és képesek lesznek egészséges kapcsolatokat kialakítani. A kötődő nevelés alapjai jól szolgálhatják ezeket a célokat. De csak annyira tartsuk magunkat ennek az irányzatnak az elveihez, hogy közben mi is képesek legyünk ugyanezekre. Mert igaz a mondás, miszerint a gyermek akkor igazán boldog, ha az anyukája is az.
