Közeli hozzátartozókat elveszíteni mindig nehéz, így van ez az élettársakkal, házastársakkal is. Halálukkor természetes módon megyünk végig a gyász öt fázisán még akkor is, ha a kapcsolat nem volt mindig felhőtlen. Az első a tagadás, amely lelkünk önvédelmi mechanizmusa: segítségével próbáljuk megóvni magunkat a túlzott mértékű érzelmi leterheléstől. A második a düh, amely előrelépés abból a szempontból, hogy érzelmeinket már intenzívebben éljük meg. A következő szakasz az alkudozás, amely a tagadás kifinomultabb formája: megjelennek a racionális érvek is. Ezt követi a depresszió, amely akkor következik be, amikor belátjuk, hogy a gyász okozta fájdalmat nem tudjuk távol tartani magunktól. Ilyenkor már elkezdjük elfogadni a veszteséget, annak valós mivoltát. Az elfogadás szakaszában a szomorúság még mindig intenzív, de az életkedvünk és az életörömünk már kezd visszatérni. Viszont hiába van meg a gyászfeldolgozás tankönyvi, ötlépcsős menete, az egyéni különbségek hatalmasak lehetnek.
„A gyász mindig nagyon egyéni, nehéz róla általánosságban beszélni. Egyrészt, mert ilyenkor a legmélyebb érzésekig kell lemenni, amelyek közül a negatívakat, amelyek fájdalmat okoznak, igyekszünk leállítani. Ebből a szempontból a gyászfolyamat egy lépcső a pincébe, amely mindenkinél másképp van eltömődve. Két véglete van, az egyik a jól működő, a másik a patológiás gyász. A feldolgozás folyamatát leginkább a bűntudat tudja megakasztani. Ez nemcsak azt jelenti, hogy felelősnek érezzük magunkat párunk haláláért, hanem azt is, hogy valamit esetleg nem mondtunk el neki, vagy hogy előfordult: rosszul bántunk vele. Olyan ez, mint ahogy szakításkor is azt gondolhatjuk bármelyik hibánkról, hogy az vezetett a kapcsolat végéhez” – mondja Gyimesi Andrea szexuálpszichológus, párkapcsolati mediátor.
Menekülni tilos
A normál gyászfeldolgozás során a fájdalom enyhül és megszűnik az önvád is, de azt el kell fogadnunk, hogy szerettünk elvesztése valamilyen szinten mindig fájni fog, pláne, ha egy több évtizedes házasságról volt szó. Viszont idővel az érzések már nem érkeznek maguktól, csak akkor, ha valami eszünkbe juttatja az elvesztett személyt. A jó hír, hogy ilyenkor nemcsak a fájdalom tör felszínre, hanem a szép emlékek is. Magának a gyászfolyamatnak akkor van vége, ha a veszteség érzése már nem türemkedik be az agyunkba, nem hat ki az életünkre, az időnkre, a reakcióképességünkre.
„Például egy régi nyaralási helyszín évekkel később is kiválthat egy elviselhető fájdalmat, ez teljesen rendben van. Az már csak közepesen normális, ha ilyenkor széthullunk. Ha ez történik, akkor a feldolgozás még nem tökéletes, így dolgoznunk kell rajta. Viszont ilyenkor már nem magát a veszteséget kell elfogadnunk, hanem azt, hogy az adott helyszín eszünkbe juttathat például egy olyan emléket, amelynél csaltunk. A lezárást az jelzi, ha lelkünk fiókjait úgy tudjuk kihúzni, hogy tudjuk, mi lesz benne, milyen emlék fog onnan kijönni. És ha az, ami szembe jön, nem ránt ki minket a jelenből” – emeli ki a pszichológus.
Egyszemélyes történet
Tudnunk kell azt is, hogy a gyászt csak kísérni lehet – például segítséget kérni ahhoz, hogy az adott pillanatban érzelmi állapotunk jobb legyen –, mert teljesen egyedül vagyunk benne. Például egy-egy segítő szándékú, baráti beszélgetésen is előkerülnek olyan mondatok, amelyek magányossá tesznek bennünket, hiszen akihez kötnénk, azzal már nem tudjuk megosztani. Ilyenkor a világban csak "félig vagyunk jelen", amit a környezetünk is érzékel. Ugyanakkor segíthet abban, hogy rájöjjünk: jelen kell lennünk ahhoz, hogy másokkal tudjunk kapcsolódni. „Ezt sokszor mi magunk gátoljuk. A fényképalbum lapozgatása például jó a gyászfeldolgozás elején, mert emiatt tudunk zokogni. Viszont lehet, hogy később már azért lapozgatjuk, hogy megnézzük, nem is voltunk annyira boldogok. Még később pedig azért, hogy felidézzük a pozitív emlékeket. Viszont ebben a körforgásban nem szabad benne ragadni, mert ellehetetleníti az elengedést, nem segíti lezárni a gyászmunkát” – mondja Gyimesi Andrea.
Nem jó az sem, ha a partner elvesztése miatti fájdalom elől a munkába menekülünk. A gyászmunkát ezzel nem ússzuk meg, csak tologatjuk, végül rengeteg ajtót kell feltörnünk a megnyugváshoz. Az intenzív munkával vagy egy új hobbival inkább csak szakaszolni lehet a gyászolást, úgymond megpihenni közben. Új párkapcsolatba sem jó menekülni, célszerű ezzel várni legalább egy évet. „A gyász időszakában nem tudunk magunkhoz közel engedni senkit, ilyenkor még sok zárt szobája van a léleknek. Persze, megoldás lehet, hogy ezt jelezzük partnerünknek, aki elfogadhatja és kivárhatja a teljes megnyílást, de ehhez mindenképpen konszenzusra van szükség. Az nem megoldás, hogy már mással vagyunk, de »titokban« folyton eszünkbe jut elhunyt párunk. Így a szexualitás sem lesz igazi, a kapcsolat sem fog jól működni” – hangsúlyozza a pszichológus.
Főleg idős korban gyakori, hogy aki elveszíti a párját, háziállatot szerez be. Ezzel önmagában semmi gond, de nem pótolja a társat. Ez a megoldás elsősorban azért szerencsés, mert a kisállatokban bátrabban szeretjük azt a belső gyermeket, amelyet szeretnünk kellene saját magunkban. Tehát rajtuk keresztül remekül lehet gyakorolni az önszeretetet. Ez főleg akkor jó, ha bűntudatunk vagy szégyenérzetünk van, és emlékeztetnünk kell magunkat arra, hogy a szeretet mindenkinek alanyi jogon jár.
5.-es biológiakvíz: hány veséje van egy embernek? – 10 kérdés az emberi testről
Csatolt veszteségek
A társ elvesztése csatolt veszteségekkel is jár, meghalnak például az úgynevezett kapcsolati fantáziák. Ez egy olyan szakkifejezés, amely azokat a jelentéseket fedi le, amelyeket a kapcsolat sző: beletartoznak a megszületett és meg nem született gyerekek is. Ezek a jelentések gazdagítják az életünket, de el kell őket altatni, szabaddá kell őket tenni – nem szabad, hogy például gyerekünkről mindig az elvesztett párunk jusson eszünkbe. Ideális esetben máshoz kell őket kötünk, el kell őket távolítanunk saját veszteségünktől.
„A közös célokkal és a jövőképekkel a helyzet még nehezebb. Például amikor azt várjuk, hogy együtt leszünk nagyszülők, de párunk elvesztése miatt ez a terv ellehetetlenül. Az ilyen helyzetek azért rosszak, mert a fantáziánkban már valósággá váltak, ugyanúgy el kell őket gyászolni, mint a tényleges emlékeket. Ha ezt nem tesszük, akkor vissza fognak jönni. Úgy kell ezt elképzelni, mint egy hatalmas kastélyt, ahová az embereket csak a hallba lehet beengedni, a többi teremben még szellemek járnak” – mondja Gyimesi Andrea. A pszichológus hozzáteszi, hogy ezeket a termeket idővel ki kell „takarítani”, csak így lehetünk újra válaszképesek, nyitottak a világra és az új érzésekre. Nem véletlen, hogy a pszichológia azt mondja: a gyászfolyamat még a kapcsolat része. Mert bár nem zajlik valódi párbeszéd, de érzelmileg még párkapcsolatban vagyunk.
Ez is érdekelhet
!
