"Kutatások igazolják, hogy a magány és a társadalmi elszigetelődés káros hatással van az egyén mentális és fizikai egészségére, valamint számottevő következményekkel jár a társadalmi kohézió és a közösségi bizalom szempontjából is. Így mind a magányra, mind a szociális izolációra fokozottan kritikus közegészségügyi problémaként tekinthetünk, amely figyelmet érdemel, és amelyet hatékony megelőzési stratégiákkal kell kezelni." E sorok az Európai Bizottság tudományos tanácsadó szolgálata, a Közös Kutatóközpont (JRC) idén júliusban kiadott jelentésében olvashatók. A felmérés szerint a világjárvány kirobbanását követő hónapokban több mint kétszeresére emelkedett azok száma, akik tartósan magányosnak érezték magukat, szemben az Eurofound 2016-os Európai Életminőség-felmérésének ( EQLS ) kimutatásaival.
A magány nem pusztán az egyedüllétről szól
Miközben a statisztikákból egy, a pandémia árnyékában felerősödő társadalmi probléma képe rajzolódik ki, fontos tisztázni, hogy pontosan mivel is állunk szemben. A JRC jelentésének meghatározása szerint a magány nem más , mint az egyén vágyott és meglévő kapcsolati hálója közötti különbség érzékelése, amelyet negatív élményként él meg. Fontos hozzátenni, hogy a magányosság nem feltétlenül csak azt jelentheti, hogy valakinek számszerűleg túl kevés kapcsolata van más emberekkel, hanem azt is, hogy kapcsolatai nem elégítik ki az érzelmi szükségleteit. "Más szóval a magány nem azt jelenti, hogy egyedül vagyunk, hanem azt, hogy egyedül érezzük magunkat" - fogalmaz a riport, hozzátéve, hogy a magányosság mindebből fakadóan kifejezetten szubjektív természettel bír.
"A magány egy érzés, és ebben az értelemben nagyon szubjektív, hogy ki hogyan éli meg. Sok esetben arról van szó, hogy nincs senki, akitől például személyes figyelmet kapnánk, aki gondoskodna rólunk, vagy akivel megoszthatnánk az intellektuális érdeklődésünket" - mondta el megkeresésünkre Bodnár Csilla pszichoterapeuta, gyermek-szakpszichológus. Kitért rá, a sokszor hangoztatott alapvetés, miszerint az ember társas lény, ténylegesen azt jelenti, hogy veleszületett, ösztönös szükségletünk, hogy kapcsolódni tudjunk másokhoz. Mindezt pedig hosszú évtizedek tudományos kutatásai is alátámasztják.
A terület elismert kutatója Harry Harlow amerikai pszichológus, aki az 1950-es években rézuszmajmokkal folytatott kísérletek során igazolta, mennyire erős a kölykök anyjuk társasága iránti igénye, akár a táplálkozási szükségleteik felett is. A tesztek során Harlow és munkatársai két műanyával összeengedve figyelték meg a kismajmok viselkedését. Az egyik modell csupán egy drótvázból állt, de a vázban elhelyezett cumisüvegből az állatok táplálékhoz jutottak. A másik modell nem adott ételt, viszont külső szőrmeborítása puha, kellemes kapaszkodót és némi biztonságérzetet kínált a valódi anyjuktól hamar elválasztott kölykök számára. A kísérletek eredményei szerint a majmok legfeljebb annyi időt töltöttek a drótanyán, amíg ettek, majd rögtön keresték a szőrmeanyát, illetve választási helyzetben ösztönösen utóbbin kerestek menedéket. Harlow így igazolta, hogy az anya iránti szeretet érzelmi alapú, és a fiziológiai szükségletek felett áll, egyben nyilatkozatai során gyakran vont párhuzamot kísérleti alanyai és az embergyerekek között.
Ugyancsak látványos eredményeket hozott Edward Tronick amerikai fejlődéspszichológus úgynevezett fapofakísérlete (Still Face Experiment) az 1970-es években. A kísérlet során néhány hónapos csecsemőket ültettek le édesanyjukkal vagy édesapjukkal szemben. A szülők eleinte kedvesen beszéltek, gügyögtek babájukhoz, simogatva őt, majd a kutatók jelzésére hirtelen elfordultak tőle, és amikor visszafordultak, már csupán mereven bámultak rá kifejezéstelen mimikával. A gyerekek igyekeztek kapcsolatot teremteni a szülővel, felhívni magukra a figyelmét, de ahogy próbálkozásaik nem jártak sikerrel, egyre inkább kétségbeestek, végül sírásban törtek ki. "Frusztráló volt számukra, hogy bár fizikailag ott van a szülő, de nem reagál semmire, úgymond nem mutat interszubjektív viszonyt, emiatt a gyerekek hamar elveszítették a biztonságérzetüket. Ez a kísérlet is megmutatta, hogy már egészen pici gyermekkorban él bennünk a szociális igény, és nem csak arra van igényünk, hogy valaki megetessen bennünket" - magyarázta Bodnár Csilla.
5.-es biológiakvíz: hány veséje van egy embernek? – 10 kérdés az emberi testről
A pandémia új, a magány nem az
Habár a világjárvány hatásai kétségkívül új fényt vetettek az elmagányosodásra mint társadalmi léptékű problémára, az valójában egyáltalán nem új keletű. Vivek Murthy, az Egyesült Államok egykori tiszti főorvosa például egy 2017-es cikkében a magány epidémiája kifejezést használta, amely bár elsősorban fertőző betegségekkel kapcsolatos fogalom, abban a tekintetben mégis találó, hogy egy rendkívül sokakat érintő jelenségre hívja fel ily módon is a figyelmet. A probléma nagyságrendje pedig már csak abból a szempontból is cselekvésre ösztönözhet, hogy mára egyre több tudományos eredmény igazolja a magány hajlamosító szerepét különböző fizikai és mentális betegségekre hosszú távon. Sőt, az amerikai járványügyi hivatal (CDC) összefoglalója szerint az elszigeteltség a korai elhalálozás fokozott kockázatával is összefüggésbe hozható. Szubjektív érzésről lévén szó nem könnyű egzakt arányokat meghatározni, de a már említett 2016-os EQLS-felmérés azt mutatta, hogy az EU lakosainak körülbelül 12 százaléka érezte magát gyakran magányosnak, ami a 2020. tavaszi-nyári időszakban 25 százalékig kúszott fel.
"A mostani világjárvány egy krízishelyzetet teremtett, és az ilyen szituációk elsősorban azok számára a legnehezebbek, akik már eleve sok bizonytalansággal küzdenek. Elveszítik azokat a biztos pontokat, amelyek az addigi emberi kapcsolataik miatt megvoltak. Gondoljunk csak például a háziorvosi rendszer átalakítására. Akik addig az orvos jelenlétébe tudtak kapaszkodni egészségi állapotuk miatt, most azzal szembesültek, hogy csak az online térben vagy telefonon érintkezhettek vele. Ez sokak számára nehézséget jelentett, főként az idősebb korosztályban. És ha valaki kevésbé tudja jól szabályozni az érzelmeit, akkor aggódhat amiatt, hogy vajon egy hang a vonal túlsó végén tényleg ugyanúgy megérti-e a panaszait, és tud-e majd neki segíteni baj esetén. Az ilyesfajta bizonytalanság pedig rengeteg szorongás forrásává válhat, és úgy érezheti az ember, magára maradt a problémáival" - mutatott rá Bodnár Csilla.
Hogyan küzdhetjük le a magányt?
A pszichológus szerint napjainkban sokfelé tetten érhető, hogy egyre több feltételhez kötjük, mikor és hogyan lépünk kapcsolatba másokkal. Leszűkül a valódi személyes találkozások tere, míg az online térben, a közösségi média erősen túlidealizált világában igen korlátozott, mely gondolatainkat, érzéseinket osztjuk meg a többi felhasználóval. Mindez pedig észrevétlenül kitapossa az utat az elmagányosodás előtt.
Merjünk nyitottabbak lenni mások felé! Ne tartogassuk a magányunkat, hanem lépjünk túl egy kicsit az elveinken, és nyissunk olyan emberek felé, akik fogadóképesek lehetnek rá. Pontosan a járvány miatti karanténidőszak és összezártság világított rá, hogy akár a kert végében a szomszéddal is válthatunk néhány szót, akit esetleg addig legfeljebb látásból ismertünk. "Nyilván mondhatjuk, hogy ugyan milyen dolog a kerítés két oldaláról beszélgetni, de néha bizony a mentális egészségünk és akár a fizikai állapotunk függhet attól, hogy tudunk-e nyitni mások felé, nem pedig kritikusan, elzárkózva viselkedni. Keressük a lehetőséget arra, hogy kapcsolatot teremtsünk másokkal, mert ez feloldhatja a magányt" - tanácsolja a szakember.
"Korábban dolgoztam a fiatalkorúak börtönében, ahol egy nevelőkollégámmal egy saját csoportot is vezettünk. Az egyik évben rendeztünk egy kis karácsonyi összejövetelt a csoportnak. A fiúk elrakták a májkrémjeiket, összegyűjtöttek némi kenyeret, így az ünnepségre tudtak májkrémes kenyeret kenni. Volt egy fenyőfánk is, amelyet az általuk készített díszekkel díszítettünk fel. Az ünnepségen aztán az egyik életellenes bűncselekmény miatt bezárt fiú váratlanul elsírta magát. Börtönben nagyon veszélyes sírni, hiszen az a gyengeség jele.
Karácsony után be is hívtam a fiút, hogy megkérdezzem tőle, mi történt. Elmondta, hogy azért fakadt sírva, mert neki be kellett vonulnia egy börtönbe ahhoz, hogy lehessen karácsonya. Ebből értettem csak meg, mennyire nehéz gyerekkora lehetett. Azt mondtam neki, a karácsony bennünk van, és nem attól függ, megtartják-e nekünk vagy sem. Ha akarjuk, bárhol tudunk ünnepelni, még egy börtönben is. Van, aki májkrémes kenyeret eszik, mert nem a kacsasült vagy halászlé teszi a karácsonyt karácsonnyá. Egy évvel később már kiszabadulva küldött nekem egy képeslapot karácsonykor, kellemes ünnepeket kívánva - ekkor értettem meg, mennyire fontos volt ez neki" - idézte fel Bodnár. Hozzátéve: "Ez a történet is bizonyítja, mennyire erős emberi szükségletünk, hogy kapcsolódjunk másokhoz, és hogy lehetetlennek tűnő helyzetekben is megtalálhatjuk a módot erre."
Kitért rá, fontos az is, hogy figyeljünk a környezetünkben élőkre, és ha valakinél azt látjuk, hogy nagyon bezárkózik, próbáljunk meg nyitni felé. A magány ugyanis idővel depresszívvé teszi az embereket, amiből egy ördögi kör alakulhat ki, mert a depresszióval élők legtöbbször apatikusak, és nehezen lépnek kapcsolatba másokkal. Mi több, a depresszió kellemetlen, ellenséges viselkedésben is kiütközhet, tovább mélyítve a szakadékot az érintettek és a társadalom között.
