"Egyszerre meghalt, és itt hagyott minket magunkra"
Aki már átélte életében egyszer is egy szeretett hozzátartozója, barátja, kedvese halálát, az már tudja, hogy aligha van ennél nehezebb élethelyzet. Zsibbadtan állunk, gépiesen tesszük, amit kell, és a legellentétesebb érzelmek váltakoznak bennünk, a fájdalom, a tehetetlenség, a keserűség, de még a csalódás, nem ritkán az önvád, a düh, a harag is. Ráadásul tapasztalhatjuk, hogy a magát civilizáltnak mondó társadalmunk nemigen tud mit kezdeni a halál tényével, a gyász érzésével. Az érzelmeknek szabad utat adni "nem illik, nem szokás", támogató segítség alig van, a hozzátartozók sokszor tehetetlenül állnak a gyászoló mellett, és legfeljebb egy "na, most már elég, szedd össze magad" telik ki tőlük. Rontja a helyzetet az a társadalmi elvárás, hogy "erősnek kell lenni", hogy követendőnek azt tartják, ha valaki magába zárja, elfojtja a fájdalmát, ha "senkinek nincs a terhére".
Számos tévhit is nehezíti a veszteség feldolgozását: ilyen például, hogy a temetés segít lezárni a gyászt, "utána már könnyebb lesz". Nos, nem így van, sőt: a szertartásig a sok intéznivaló, a szervezés, a barátok, ismerősök együttérzése, részvevő telefonok, az ittmaradottak felé áradó szeretet sokat segít, de a temetés után mindez egy csapásra megszűnik, és épp a legnehezebb időszakban hagyják magára a gyászolót. Kívülálló, "hivatásos" segítséghez fordulni Magyarországon nem szokás, de alig-alig van kihez, hiszen az egész országban csak néhány szakember foglalkozik a veszteség feldolgozásának segítésével. Egyikük, Pilling János, a Semmelweis Egyetem Magatartástudományi Intézetének munkatársa. Ő segített tisztázni, hogy az egyénenként változó gyász folyamatában általában milyen lépcsőkön keresztül történhet meg a veszteség feldolgozása.
"Jaj, összedőlt a kincstár"
A gyászmunka nem feltétlenül a halál bekövetkeztével, a szerettünk elvesztésének hírével kezdődik. A lélektan ismeri a megelőlegezés, az anticipáció fogalmát is. Ez kezdődik el, amikor a szeretett hozzátartozónk súlyos betegségéről értesülünk, és tarthat hosszú hónapokon, akár éveken keresztül, a beteget ápolva, a lassú állapotromlását, szenvedéseit látva. Ilyenkor már ez idő alatt bizonyos fokig megéljük a gyászt, a veszteséget. Bár ehhez a gondolathoz igazán hozzászokni nem lehet, és rettenetes a tehetetlenségünk tudata is, mégis valamivel könnyebb a hozzátartozók számára, mintha "derült égből villámcsapásként" éri őket a szerettük elvesztésének híre. A haláleset okozta sokk tehát súlyosabb, ha váratlanul, minden előzmény nélkül következik be a veszteség, például baleset, gyilkosság, öngyilkosság, hirtelen szívhalál, stb. történik. Ilyenkor ugyanis a hozzátartozónak esélye sincs rendezni esetleges félbehagyott ügyeit az elmenővel, nincs módja elbúcsúzni tőle. Sokan szenvednek ilyenkor attól, hogy már sohasem kérhetnek bocsánatot, nem mondhatják el neki, mennyire szerették, hogy sajnálják, hogy nem mutatták ki ezt eléggé.
5.-es biológiakvíz: hány veséje van egy embernek? – 10 kérdés az emberi testről
Váratlan halál esetén a sokk megnyilvánulhat egyfajta villámcsapásszerű érzelmi bénultságban, a kiüresedettség érzésében, és kiválthat kontrollálhatatlan érzelmi vihart, kitörést is. Dédszüleink korában ez utóbbi volt a természetes, a családtagok gyászának intenzív kifejezésén túl siratóasszonyokat is fogadtak. Mára kialakult egyfajta társadalmi elvárás, hogy a gyászoló legyen erős, ne mutassa ki az érzelmeit, ezért a bénult állapot a jellemzőbb sokkreakció. Az első időben gyakori a tagadás is: "ez nem lehet igaz".
"Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer"
A gyászolóban kavarognak az érzelmek, a reménytelenség, a kilátástalanság, a harag az elhunyttal, az orvosokkal, a sorssal szemben. Előfordulhat azonban a megkönnyebbülés is, különösen, ha a halál súlyos testi szenvedéstől váltotta meg az elhunytat. A gyász e szakaszában akár testi tünetek is jelentkezhetnek, az étvágytalanságtól kezdve a szívtáji és gyomorfájdalmakon át egészen addig, hogy az illető az elhunyt betegségéhez hasonló tüneteket produkál, sőt, valóban meg is betegszik abban. Ez a feldolgozatlan gyász veszélyessé válhat, hiszen nem egyszer fordult elő, hogy a gyászoló utánahalt szerettének, akár ugyanabban a betegségben, mint halottja.
"Keresheted őt, nem leled, hiába"
Nem véletlenül alakult ki a gyászév fogalma: bár ez egyénenként változik, de a veszteség teljes feldolgozásához általában körülbelül egy év szükséges. Ezalatt kell, lehet megélni minden olyan eseményt, amelyet eddig az elhunyttal közösen töltöttünk: lezajlik az első karácsony, születésnap, nyaralás, stb. nélküle. Az érzések kontrollálatlansága e szakaszban fokozatosan megszűnik, tudatos visszaemlékezéssé válik. A fájdalmas érzések átadják helyüket a jóleső, szép emlékeknek. A gyászoló egyre erősebbnek érzi magát, újra éled az életkedve is, tevékenyebb lesz és örömét leli a munkájában, az élet szépségeiben, és már nem érzi a halott elárulásának ezt. Látványos jele a jó irányba menő adaptációs folyamatnak, hogy átrendezi - mintegy újra birtokba veszi - az addig közösen lakott lakást, esetleg elajándékozza az elhunyt ruháit.
A gyász nem betegség, de olyan krízis, amelyben az illető segítségre szorulhat. Már az is segíthet, ha beszélhet valakivel arról, hogy amit átél, természetes, nem vele van baj, nem ő a gyenge, hisztis, stb. Önsegítő módszerekhez is érdemes folyamodnia, élje meg az érzéseit, ossza meg másokkal, vagy írja ki magából. Sokaknak segít az apró rítusok alkalmazása: gyertyagyújtás, virág, temetőlátogatás, fekete ruha, stb. A környezet, a barátok támogatása mindennél értékesebb ez idő alatt, a jó beszélgetések, közös emlékezések, vagy egyszerűen a szeretetteljes közelség segíthetik a legtöbbet.
Akkor mondható, hogy sikeresen megtörtént a veszteség feldolgozása, ha a gyászoló újra aktív, teljes életet tud élni, képes adni és elfogadni szeretetet, sikerrel betölti azokat a szerepeket, feladatokat, amelyeket a gyász ráhárított. Ha körülbelül egy év alatt nem sikerült idáig eljutni, akkor nagy valószínűséggel a gyászmunka valahol elakadt - ilyen esetekben az illető segítségre szorul. Nem szégyen ezzel a problémával szakemberhez fordulni. Nagyobb a rizikója, hogy a gyász nem a megszokott mederben fog történni, ha valaki a gyermekét vesztette el, vagy ha váratlanul, baleset, gyilkosság következtében halt meg a hozzátartozó. (A bekezdések elején szereplő idézetek Kosztolányi Dezső: Halotti beszéd című verséből valók.)
