Bár egy végletekig összekapcsolt világban élünk, a magány manapság egyre riasztóbb méreteket ölt: egy friss felmérés szerint a Föld felnőtt lakosságának 33 százaléka érezte már magányosnak magát élete során. Pedig az embert nem arra "találták ki", hogy elszigetelődjön. Társas lények vagyunk, akiknek alapvető szükségletük, hogy (minőségi) kapcsolatokat alakítsanak ki és tartsanak fent. E nélkül a megtartó háló nélkül testileg és lelkileg is tönkremehetünk. Riasztóan hangzik, de egy 2015-ös vizsgálat során például kimutatták, hogy a magány olyan szinten károsítja az egészséget, mintha naponta 15 cigarettát szívnánk el.
"Már az ősember is tisztában volt azzal, hogy az élete tulajdonképpen másoktól függ: tudta, hogy ha a csoportja elfordul tőle, kiveti magából, és egyedül marad, akkor szinte biztos, hogy elpusztul. Az agyunk felépítése is azt mutatja, hogy kifejezetten társas rendszerekben gondolkodunk: szinte van egy külön érzékünk arra, hogy például a társas hierarchiát, a kapcsolati hálókat átlássuk. Ezért hat ránk olyan rosszul, ha magányosak vagyunk" - magyarázta Hága Győző pszichológus.
Felszínes kapcsolatok és problémás társas helyzetek
A magány kortól és nemtől függetlenül bárkit érinthet, az azonban változik, ki, mikor és hogyan éli meg. Ezért többféle magánytípusról is beszélhetünk. Érzelmi magány áll fent akkor, amikor úgy érezzük, nem sikerül mély, intim kapcsolatokat kialakítanunk, és csak felszínes kötelék fűz minket a körülöttünk lévőkhöz. A pszichológus szerint ilyenkor segíthet, ha megosztjuk velük az érzéseinket, és közösen próbálunk meg dolgozni azon, hogy változzon a helyzet. Ugyanakkor a pszichoterápia is indokolt lehet. "Elképzelhető, hogy van valami a működésmódunkban, ami miatt nem mélyülnek el a kapcsolataink, és ezt a pszichoterápia felszínre tudja hozni. Lehet, hogy bizalmi probléma áll a háttérben, azért nem vagyunk képesek megmutatni, elengedni magunkat" - így Hága, aki hozzátette: ha valaki például csak a családtagjai, vagy csak a párja mellett érzi magányosnak magát, célszerű a család-, illetve a párterápiát is kipróbálni.
Társasági magányt jellemzően visszahúzódó, szorongó, alacsony önbecsüléssel küzdő emberek tapasztalnak, akiknek személyiségükből fakadóan problémásak lehetnek a társas helyzetek. Nem hiszik el ugyanis magukról, hogy képesek megfelelni, kompetensen, szórakoztatóan viselkedni. Hága Győző azt mondja, ilyenkor is fontos utánajárni - akár szakember segítségével -, hogy miben gyökereznek a bennünk lévő gátak. Megpróbálhatunk kilépni a komfortzónánkból is, és fokozatosan hozzászoktatni magunkat ezekhez a társas szituációkhoz. Mint azt azonban a pszichológus kiemelte: nem kell másnak lennünk, mint amilyenek valójában vagyunk. Attól még, hogy pár órára úgy teszünk, mintha nem lennénk félénkek, ugyanúgy magányosnak fogjuk érezni magunkat, hiszen a valódi énünkhöz nem kapcsolódott senki. Gyakoroljuk inkább a feloldódást, és igyekezzünk úgy jelen lenni, ahogy nekünk a legjobb, legkényelmesebb.
5.-es biológiakvíz: hány veséje van egy embernek? – 10 kérdés az emberi testről
Az átmenetitől a krónikusig
A szituációs magány - amely a legtöbb esetben csak átmenetileg áll fent - abból fakadhat, hogy olyan körülmények között vagyunk, amelyek megnehezítik a kapcsolatok kialakítását. Érintheti azokat, akik új városba költöznek, és nem ismernek ott senkit, vagy éppen új országba, ahol még a nyelvet sem beszélik tökéletesen. A kisgyermekükkel otthon lévő anyák, apák is megtapasztalhatják ezt a típusú magányt, sőt, azok is, akiknek olyan egészségügyi problémájuk van (peldául valamilyen mozgásszervi betegség), aminek okán nehéz kimozdulni a négy fal közül.
Amennyiben költözés miatt érezzük magányosnak magunkat, igyekezzünk a korábbi társas hálóra támaszkodni addig, amíg ki nem alakítunk új kapcsolatokat. Ha rendszeresen beszélünk, üzenetet váltunk az otthoniakkal, nem érezzük magunkat annyira egyedül, és könnyebben átvészeljük azt az időszakot, amíg új ismerősöket nem szerzünk. A folyamatos telefonos, internetes kapcsolattartás akkor is segít, ha az a probléma, hogy - mint mondjuk a már említett kisgyermekes szülők esetében - egyáltalán nem, vagy csak nagyon nehezen tudunk eljönni otthonról. Időnként megkérhetjük ismerőseinket, szeretteinket is, hogy látogassanak meg ők minket. Csatlakozhatunk továbbá online klubokhoz is: gondoljuk át, van-e valamilyen hobbink, és annak megfelelően keressünk csoportokat. Nagyon üdítő érzés olyanokkal együtt lenni - még ha csak virtuálisan is -, akik hozzánk hasonló érdeklődésűek.
Amikor a magány olyan régóta tart, hogy már életformává vált, krónikus magányról van szó. Az idősebb korosztály különösen veszélyeztetett ebből a szempontból: a gyerekek felnőnek és kirepülnek a családi fészekből, a barátok, társak meghalnak, az érintett pedig végül egyedül öregszik meg. "A magány egyfajta ördögi körként, spirálként működik, és ha valaki nem tesz ellene, akkor egyre jobban elzárkózik, egyre jobban beszűkül szociálisan, és egy olyan állapotba kerül, amelyből egyedül már nagyon nehéz kijönni" - mutat rá a pszichológus. A szakember úgy véli, krónikus magány esetén mindenképpen szükség van terápiára, ami lehet akár csoportterápia is. Emellett lassan, fokozatosan meg kell próbálni nyitni mások felé. Lehetőségeinkhez mérten frissítsük fel régi kapcsolatainkat, vagy kössünk új ismeretségeket, szervezzünk programokat.
Figyeljünk egymásra
Hága arról is beszélt, hogy a mai társadalomban sajnos nagyon jellemző, hogy nem figyelünk igazán egymásra. Hajlamosak vagyunk inkább a saját dolgainkkal foglalkozni, és sokszor észre sem vesszük, ha valaki kezd elszigetelődni - csak akkor, amikor a magányának már valamilyen komolyabb, látható következménye van. Ezért fontos, hogy törődjünk ismerőseinkkel, szeretteinkkel, és próbáljunk valóban jelen lenni a kapcsolatainkban.
